Bach cantatas & Vivaldi arie

Két jó lemez, amely most egymás mellé került.

Ez egy amerikai dolog; a zenekar Bostonban, híres, a hölgy szintén amerikai, sajnos már nem él, 2006-ban halt meg; hegedűsként lett ismert, aztán 30 után lett énekes és világhírű.

Meghallgatva a lemezt, néhány gondolat.

Rögtön belekerülünk egy szürke, hideg, kimért kocka-világba; szép dallamokkal és harmóniákkal; a zenekar teszi a dolgát, semmi különös, a mediterrán előadók meg zenék után télikabátot kell venni; nagy komolyság mindenhol, mint egy kriptában, sehol egy trilla, egy díszítés, egy kicsúszás, egy kis élet...totál metronóm-íz; a felvétel még erre rátesz; a zenekar lapos, színtelen, furcsán visszanyomott, a '80-as évek régizene-játszását idézi, pedig a CD 2003 -as. Akkor mit is keres ebben az ajánlóban?, hát mert ott van Lieberson hangja, ami viszont elképesztő.

Mint egy jégtörő hajó, repeszti és olvasztja a jeget, meg a szürke halott gránitot maga körül. Hihetetlenül élő és sokszínű; dinamikája a legnagyobbak közt; árnyalatok ezreivel játszik. Valami különleges technikával menet közben tudja változtatni a színezetet - én ritkán hallottam ilyet. Dráma és feszültség; az emelésekben elsőrendű igazi hisztérika, a jó értelemben, teljesen magával ragad.

Kicsit nagyobb hangerőn egészen őrületes.

Jó lemez.

Ajánlom.

Ez meg egy olasz dolog; minden teljesen más, kb. pontosan, mint amennyire a két borító különbözik.

Meghallgatva a lemezt, néhány gondolat.

Rögtön belekerülünk egy színes, lendületes világba; szép dallamokkal és harmóniákkal; a zenekar teszi a dolgát, semmi különös, vagy mégis?, az amerikai előadók meg az északi zenék után leizzadunk; mindenhol trilla, díszítések,  egy kis élet?...inkább totál forrongás, a felvétel még erre rátesz; a zenekar tökéletes, színes, furcsán élő, a 2000-es as évek régizene-játszása pont ilyen,  a CD 2005 -ös.

A hölgyek  hangja elképesztő. Két perc tökély; mint egy jó színház. Még annál is több.

Kicsit nagyobb hangerőn egészen őrületes.

Persze ez szinte nem is ide való lemez. Mert nem 'komoly', semennyire; nem is bonyolult, nézzük figyelmesen a borítókat, az mindent elárul; mélységet nagyot itt ne keressünk.

Mégis remekmű.

Feltétlen ajánlom.

Purcell - King Arthur

Ha már így előrángattatódott Purcell, nézzünk valami egészen jót.

King Arthur - dramatikus opera, 1691-ben mutatták be, London, Dorset Garden Theatre.

A színpadra állítás nagyon ügyes és szerencsés volt, mert pont II. Károly halála után járunk, és az utód, II. Jakab lett, akiről nem az maradt fenn, hogy zeneszerető, mint az elődje, szóval Betterton színiigazgató bekockáztatta ezt a darabot, persze Artúr szerepe az övé lett valahogy…a siker pedig óriási. A librettót John Dryden írta, a bevezetője így kezdődik, Artúr, a keresztény brit király harcban áll Oswald pogány királlyal…szóval ebből kitaláljuk, hogy nem a Kerekasztal lovagjairól van szó, de a fordulatos, varázslós-küzdős-szerelmes cselekményt és a remek hangszerelést jól ette a korabeli közönség.

Sok jó King Arthur  lemez van, nálam az 1991-es Pinnock-féle és az 1995 -ös Les Arts Florissan-féle figyel; ez utóbbin már ott énekel Sandrine Piau is, de most kivételesen a régebbit mutatom, nekem jobban tetszik.

Az egész mű enyhén dagályos; nagy kórusszólamokkal, rengeteg szólistával, nagy megindulásokkal, hősies befejezésekkel. Pont a kornak/célnak megfelelően. Viszont egészen különlegesen dallamos és harmonikus; nagyon szép ívekkel, a hangszerelés egészen zseniális. És olyan air/prelude/sinfonie és fúvós betétekkel, melyek magukban is simán megállnának; sőt, a végén egy angol kocsmazene-táncot is beemel az operába.

Link/részlet az nyilvánvalóan a Grand Passacaglia avagy  a Ritornello a második lemezről; az embert kiveri a víz, annyira gyönyörű.

Purcell - senkihez sem hasonlít a zenéje; rengeteg olasz és francia hatásból és a hazai alapanyagból egy teljesen saját stílust gyúrt, egészen furcsa tünemény az angol régizenében.

Feltétlen ajánlott.

Csak érdekességképp.

Semmi nincs véletlenül; ebben a Passacaglia -ban is ott figyel az a bizonyos lamento-basszus, ez a sima ereszkedő akkord, a régizene egyik régi bástyája, amely Monteverdi Lamento della Ninfa -ja óta kísérti zenei létezésünket

Hifis szempontból egy egészen furcsa lemez; jól szól, kb. átlagosan jól, semmi különös; ez egészen krumpli rendszereken is igaz; aztán a komoly nagy rendszerekkel hiába tornászunk felfelé, a hang egyszerűen megáll; nem romlik, ici-picit javul, úgy tűnik, lehetetlen kipréselni belőle többet. Nem is kell, ez a zene átragyog mindenen.

Purcell - L'Arpeggiata

Végre megérkezett az új L’Arpeggiata lemez. Purcell dallamaira improvizációk – zseniális ötlet. Maga az improvizáció egy nagyon fontos dolog, ma is pont annyira, mint Purcell korában. Szinte az összes tracken rögtön felismerhető az eredeti dallam; ami ezután következik, az a szabadság maga, minden kellemes hozadékával együtt. Könnyed, dallamos, nagyon megszerethető; nagyon jó, hogy régi szerzőket ennyire finoman be lehet illeszteni hétköznapjaink szövetébe Finom akusztikus hangszerelés, mi több, egészen gyönyörű hangú hangszerekkel. Igen, ott a sorban a klarinét, amelyre még felkaptuk a szemöldökünket az első lemezüknél, a All’Improvissonál; most már haladt annyit a kor, hogy teljesen elfogadott lett az az eset, amikor bekéredzkedik a régizenébe.

Az improvizációk kellemesen kiszakadnak a komolyzenénél sokszor kissé nyomasztó és avítt szabályrendszerből, szabad lesz a ritmus, az akkordváltások harmóniái gyönyörűek; szépen kibontakozik az a hálózat, ami az előadók, illetve leginkább Pluhar gondol erről a zenélésről; a dallamvonalak kidolgozottsága a legjobb jazz-felvételeket idézi; olykor gyakorlatilag egy bluesalap-szerű dologra épül a zene. Az énekhangok hihetetlenül jók, Jaroussky kontratenorja jó rendszereken szépen kibomlik, sok-sok szálra.

Hallgassátok meg, feltétlen ajánlott.

Végre megérkezett az új L’Arpeggiata lemez. Purcell dallamaira improvizációk – nagyon sokat ígérő ötlet. Meghallgatva a lemezt – mi ez a nyál-sz@r…? Valóban, az összes tracken felismerhető az eredeti dallam; ott figyel agyonnyomva, kitekerve, kibelezve. Az osztinátó, ami az alapja lenne az egésznek, itt megtörik, ill. nem is létezik, miért?, mert ezzel a fajta improvizációval kilépnek a szisztémából; olykor egy nagyon jó kezdés után a ritmus vált, finoman, de jól hallhatóan; a szabadság illúziójában egy teljes céltalanság és összevisszaság hálózata bontakozik ki, pontosabban egy rendszernek gondolt valami, ami nem az, és amely teljes ellentétben van a régizene harmóniatanos szépségével.

Az akkordváltások totálisan ad-hoc jellegűek, pont, mint a jazz esetében, nincs egy mögöttes nagy rendszer, hanem csak úgy megyünk valahova, hogy hová, azt az előadón kívül kevesen értjük…most derül ki, mennyire szigorú a könnyed és improvizatív régizene is; adott akkordok egymásutánisága annyira kötött rendszerű, hogy itt pl. rögtön felkapjuk a fejünket, amikor fülre szép az akkordillesztés, de valahogy mégsem a harmónia jön le, hanem egy szétfolyás, nyál, romantikázás, vagy jobb esetben egy kellemesen fülledt, cigifüstös jazz-klub spleenes hangulata. Kellemes zene, finom,  mint a jó langyos lábvíz; „Cotton Club Purcell’, ahogy írta valaki. Nekem határozottan és kimondottan több kell. Hallgassátok meg, de szerintem elég, ha csak át, aztán az All’Improvvisót utána, abból esetleg az egészet kétszer is; utána  pedig más Purcellt, aki, amúgy, egészen zseniális szerző, vagyis, amúgy nélkül, Purcell zseniális szerző, Pluhar inkább maradjon meg pedig zseniális előadónak.

Feltétlen nem ajánlom.

Vivaldi: Concerti per Violino - Il Pomo D'oro

Megint egy Vivaldi lemez, ami mellett nem lehet szó nélkül elmenni.

Ez a kiadás része annak a nagyívű elképzelésnek, amelyet Alberto Basso és a független Naivé kiadó álmodott meg 15 évvel ezelőtt, miszerint 100 lemezt ki fognak adni, javarészt  azoknak a Vivaldi kéziratoknak alapján, amelyet Turinban találtak; 450 lejegyzésről van szó, közöttük ismertek és ismeretlenek egyaránt.

Hogy mi lett ebből az egészből? Egy sorozat, amely példa nélküli a lemezkiadásban. Már az artworkon megakadunk; mert erősen szembeszökő:extravagáns hölgyek elképesztő hajkölteményekkel, és néhol olyan ruhákban és beállásokkal, hogy még a divatbemutatók törzsközönségének is felszalad a szemöldöke. Van, aki üres öncélúságot sejt e mögött; a tájékozottabbak sejtik, hogy a háttérben van legalább egy valami, ami teljesen szinkronban volt és van ezzel a bolondériával, ez pedig a város, Velence. Ahol Vivaldi élt és alkotott; ahol megkapta a della Piéta lánynevelő intézet vezetését, az évszám 1704; ez az egész inkább egy lepukkant árvaház volt, de Vivaldi pár év alatt zenekart, kórust, sőt, komplett operatársulatot szervezett a leányokból, és a siker akkora lett, hogy az arisztokrácia kedvelt szórakozása lett a koncertjeire elmenni, dőlt a pénz, és nem sok idő múlva a legnevesebb dívák versengtek egy-egy áriáért, és olykor, az előadások végén maga Vivaldi adta a ráadást, úgy, hogy hegedűjátékát még egy hétig tárgyalták a palotákban és a halpiacokon…

A 100 lemez meglett, már több is talán; igazi színpompás kaleidoszkóp; a világ legjobb zenekarait éppúgy felkérték, mint a (még) ismeretlen együtteseket; van opera, versenymű, motetta, vesperás és Négy Évszak, szóval minden finomság.

Ez a lemez egy finom csokor hegdűverseny.

Il Pomo D'Oro - teljesen új együttes, annyira fiatalok, hogy meghökkentő. Mint akik a konziból szünetre kijöttek cigizni.

A zenéjük?

Olyan friss fuvallat, amit 25 éve éreztünk az Il Giardinónál. Emlékszünk, ugye, mekkora balhé volt, mennyi rossz kritikát kaptak a vaskalaposoktól, ma pedig már mindenki úgy játssza Vivaldit, mint akkor ők. Ez ismét egy új megközelítés. Nem a régiek utánzása; nem üres húrtépés; alapvetően más. Tempó a ma már szokásos gyors; de furcsa módon nagyon-nagyon egyenesek; ezerrel díszítenek, de nem engednek egy mákszemnyi érzelgősséget, mit rákentek a századok; belevisznek egy óriási-szigorú monotóniát; ettől lesz egy lüktetés, erősen mélyen; egy finom osztinátó-feeling; szinte reszelős; a pengetősök nápolyi/spanyol töltéssel, pazar virtuozitással; a csapongás kevesebb, az odamondás több, valahogy mélyebbre merülnek ebben a zenében, a belső csillogás nagyon szépen ragyog. Tartás, ezerrel. Nem ingadozók, nem néznek semerre, mennek a saját fejük után, hisznek a dolgokban.

Ilyenek lettek a gyerekek: bizonyos értelemben szigorúbb és szebb zenét csinálnak, mint a szülők. Ez nagyon jó.

A szólista, Riccardo Minasi, az 'öreg', 30 pár évével, már most a nagy cápák közt ficánkol. Zseniális.

Vivaldi zenéje teljesen életre kelt; a dallamosság egyenesen kiütköző. Remek sláger-vénája volt.
Részemről: erősen kedvelem.

Meghallgatva figyelmesen, valami különlegesen jó a hegedűhang. Az összes. Szokatlan, kissé fakó, inkább gyönyörű fa-hang; magas, de nem éles, karcolós, de sima, nem sírós, nem csinn-bumm cirkusz, de a közepek mintha tónusgazdagabbak lennének; és fantasztikusan élő az egész. Valami kavarás van itt a hangszerekkel, bizonyos.

Nézem a bookletet, a szóló egy Amati, 1627-ből, Cremonából.
A többieké: is mind régiek, eredetiek, 1700-as évekből.
Ejha.
Nagyon szép tisztelgés a velencei Mester előtt.

Hallgassátok meg.

Csontkamra, XII.sz. - Graindelavoix

Hifizünk ezerrel, de azért szeretjük a lemezeinket. Némelyiket nagyon. És vannak olyan lemezek, amelyek különlegessége addig fajul, hogy már a cd játszó ajtaja is másképp csukódik. Egészen komolyan. Mintha látná, mi következik…Mert szeretett rendszereink érzékenyek számos dologra; pl. vízállás Pakson, vagy milyenek a fények a szobában; a hangulatunk is döntő, ezt mindenki tudja, de arról nem sok szó esik, hogy maga a zene is formálja akár a kapott hangot is. Nagyon.

Most egy ilyen lemez következik.

Ossuaires - Graindelavoix

Graindelavoix – pár lemezét ismerhetjük.. Annak idején, pár éve jól megkavarták a kóruselőadás finom vizeit. Kaptak szépet, csúnyát, páran kiakadtak, páran istenítik; ami a lényeg, hogy kellően makacsok, nem ijedtek meg, nem hódoltak be senkinek sem, atomkeményen tartják a ’szisztémát’, ezzel a lemezzel is.

1200 –as évek. Szent Erzsébet legendái. Igen, a miénk.

Homályos dolgok sokasága; a történészek/zenetörténészek ellenőrizhetetlen források, krónikák mentén haladnak. Finoman szólva, gyakorlatilag semmit sem tudunk. Az Egyház erőssége beágyazott volt az azóta eltűnt vagy soha-nem-is-létezett tanok hálózatába, melyek az Egészet adták ki.

Hogy mi ez az Egész? Mi is tapogatózunk, olyan darabokból próbálunk rakosgatni., mint pl. a katedrális-építészet – az akkori kor mintegy filozófiai-művészeti összegzése - ; vagy a szentek halála utáni hatások rendszere, amelyek a szakrális terek és az adott ereklyék szándékolt párosításával Európa politikai rendszerét döntően befolyásolták. És persze a Zene, amely akkoriban több volt, és a fentiekhez szorosan kapcsolódott. Szellemiekben is, de fizikai síkon éppúgy. Adott hangköz a fejhez; másik a végtagokhoz; megint másik a szívhez – ez így volt szokásban, akármennyire is furcsának tűnik.

Pardon, vagyis választékosabban MIVAN??

Kapkodjuk a fejünket, hogy egy alkarcsont egy templomban, az egy bonyolult hálózat része lenne?, vagy egy boltív záróköve egy adott arányú tájolásban birodalmat erősített, majdhogynem varázsolt…?

Tőlem ne várjátok a választ…akit érdekel, annak meglesz.

 A lemez ebben az erősen szokatlan kontexusban járja körbe Szent Erzsébet kultszát; a kapocsként használva  Pierre de Cambrai  és a katedrálisépítő Villard de Hannecourt  lejegyzéseit; mindez egy olyan előadásmóddal, amit nyugodtan hívhatunk nemes egyszerűséggel úgy, hogy ’Graindelavoix’.

Végre bent a lemez, elkezdjük, track No.1.

Indul egy olyan gregorián-féle szólam, de nagyon szabadon, néhol szimplán kiabál, tulajdonképpen már ez botrányos, a régi Nápoly környéki zenék mintha ezt őriznék, aztán beindul az egész alatt az organum, ami egy mély, kitartott hang-kórus, elosztott levegővétellel, teljesen folyamatos. Hátborzongató. Majdnem félelmetes. Aztán később hirtelen ’leejtik’ egy félhanggal-negyedhanggal; kisiklatják a harmóniából, aztán vissza. Vagy mégsem volt kisiklás? Bizonytalan vagyok, de a hátamon a szőr feláll, az bizonyos…

Aztán, hogy az organum az azt jelenti, hogy ’orgonahang’, az tiszta, meg az is, hogy akkortájt ez volt a hangszerkíséret, mármint sajt maguk, de hogy azt is jelenti, hogy ’szerv’…mármint az említett csontocska, vagy egy emberi szív, ami most por, egy díszes ereklyetartóban, egy katedrális egy bizonyos helyén, egy adott mintázat részeként; nem sugároz, egyszerűen pontosan ott van, úgy dolgozik.

Elképesztő.

Kicsit olyan érzés, mint amikor a Mátrix –ban Neo először megsejti, hogy a dolgok másképp vannak…

Az énekhangok nagyon egyéniek és rendkívüli mód pontosak. Az egész egy finom ív köré épül. Elsőre az ellenkezőjét várnánk, de nagyon jó hallgatni, egészen sokáig is.  Hipnotikus, végig valami furcsaság van benne; valamivel összerezonál belül. A lemez végén van egy énekelt ó-magyar szöveg; egy-két szó lejön, a többi belevész az évszázadokba…

 A hangminőség parádés; a Glossa nagyon igényes. Igazi élő hang, szép, nagyon kiterjedt sávszélek, a magas énekhangokon ott ül az a pici ragyogás, amit erősen kedvelek.

Meghallgatni a zenét, odamenni a katedrálishoz, megérinteni azt a bizonyos ereklyét – ezt így egyszerre kellene megtenni, hogy részesei legyünk ennek a letűnt titkos harmóniának. Sokunknak ezekből az első harmad adatik meg; még így is kellőképpen erős, hogy elvarázsoljon.

Szerintem – feltétlen hallgassátok meg.

Peninsula - Setelagrimas

Amikor azt hisszük, hogy most már van egy kis rálátásunk az  régizene CD-kre Európában, akkor, igen, pont akkor, amikor tudjuk, hogy a CD kiadás gyakorlatilag épp leállóban, és mint egy nehéz szerelvény, azért még sodródik, és néhány lemezt még a szép borító-könyv, egy újrakiadás vagy egy-egy nagy név még elvisz a hátán – nos, akkor bukkan fel pár új lemez, ami mellett nem lehet csukott szemmel elmenni.

Sete Lágrimas – egy portugál együttes, ahogy ők maguk mondják, Early and Contemporary Music Group, na, itt már leakadunk, mert felvillan az a régi sejtés, hogy a kortárs zenének több köze van a régizenéhez, mint bármihez, és tényleg, jómagam, bár nem vagyok járatos a kortárs zenében, azért annyit megtanultam, hogy azt hajtogatni, hogy ’befogadhatatlan’, meg hogy  ’valami olyan zene, ami ledobta magáról a közönséget’, nem lehet, vagy legalábbis csak páratlan napokon, mert a helyzet jóval bonyolultabb; aztán eszünkbe jut a nagy ellenkezésben pl. Rolf Lislevand, a lantos, aki jazz-zenész is, és olyan határokat-feszegető lemezeket csinált, ami bizonyos szempontból kortárs, ugyanakkor meg szigorúan régizene, meg amikor hallgatva Stockhausent, vagy Cage -et, nem az az első gondolat, hogy jó sz..r, hanem hogy nézzük csak meg ezt a lemezt, legalább szemtávolságra, szóval ez a párosítás itt nem közönségcsalogató, hanem tényleg valami fontos.

 2000–ben, Lisszabonban alakultak; azóta rengeteg koncert, mind elkerült minket, mint ahogyan a hírük is meg a lemezeik főleg. Miféle lemezek?, ősi portugál diaszpóra zenéje; Shütz-nek dedikált kortárs zene (!!); Almeida és Seixas társítások, egy kortárs Pünkösdi Mise – csupa érdekes kiadás. Ez a Peninsula szintén egy régizene-kortárs-zenei egység. Azért egység, mert végighallgatva igazából fel sem tűnik, hogy az Ibériai reneszánsz nagy slágereivel ügyesen vegyül számos kortárs szerzemény; hangzásra meg dallamra inkább olyan korai Monteverdi vagy esetleg Gesualdo a feeling, aztán jön a meghökkenés, amikor mai szerzők is sorakoznak a tracklistán.

Az énekesek – most itt csupa férfihang – nagyon-nagyon jók, a hangszerelés egyenesen pazar. Valamiféle nyugodt könnyedség, szabadság, dallamosság – mint az igazi jó régizene.

Van egy igen régi, kora reneszánsz spanyol madrigál, az Ay Luna; népszerűsége egészen elképesztő volt; óriási jó zene amúgy, sokan éneklik, a mezőny lemezek terén parádésan erős, pl. itt a Savall-féle, Montserrat Figueras szoprán-csodájával:

ezen a lemezen így hallható:

Briliáns. Más hangszerelés, más énekhang, más ütem, más hangsúlyok. Mi maradt akkor ugyanaz a szövegen kívül?, hát pont a lényeg, az a belső szövet, amely összetartja az egészet. Pedig elrontani nevetségesen könnyű az ilyen érzékeny és finom dallamot; amelyet pont a melodikussága teszi rendkívül sérülékennyé, megslágerezhetődővé.

A hangminőség remek. Élő és közvetlen, igazi csalogató.

Feltétlen ajánlott.



Ez a cikk még akkor íródott, amikor még nem indult el a NoaNoa project, melyet az együttes vezetője, Filipe Faria talált ki, a két, azóta megjelent Lingua lemezzel együtt - máskülönben nem megemlíteni itt egészen lehetetlen lenne.

Szabad húrok varázslata - Kallai Nóra

A plakátra mindig érdemes figyelni; itt sincs másként; a szépség és a melankólia kapcsolata egymással, és ezzel a zenével sok érdekes kérdést vet fel. Szépség-analízis most nem lesz; a melankólia viszont egy sokkal titokzatosabb valami.

Kicsit próbáljuk lehántani róla a manapság hozzátapadt, vagy inkább tévesen hozzágondolt mélabút és az oly divatos depressziót, amely más téma; és hívjuk segítségül pl. a világ-leggyönyörűbb  nyelvünket, amely telis-tele van  hangtani metajelentésekkel, tehát, a melankólia, mint hangalak, mondogassuk csak bátran magunkban, szinte kizárt, hogy valami rosszat jelentsen; a zene pedig még többet segít a megfejtésben, haladjunk visszafelé, mondjuk pont  régizene korába, amikor ezek a darabok születtek. A régizene – már megbeszéltük - tisztán eszmei zene, vagyis a felsőbb harmóniák lesugárzását és elosztását szolgálja, egyfajta harmónia-disztribúció, melynek eszköze maga a zene, egy ’lépcsőház a mennyekbe’. Az égi dolgok a földre való lekerülésükkor nyilvánvalóan átalakulnak/sérülnek, elvesztik isteni jellegük egy részét, ez a veszteség jól észlelhető, és az ezt kísérő szomorúság a melankólia. Viszont így a melankólia egy teljesen normális alaphangulat, és ezért a szépséggel majdnem szinonimák, mert a melankólia mellett mindig ott a szépség, kivétel nélkül, és rögtön legalább kétféle: az emlékezés a tökéletesre, és a megmaradt felsőbb szépség pislákoló fénypontjai, melyet kivételes alkalmakkor magunkhoz vehetünk – tulajdonképpen ez volt a tegnapi koncert.

A két hangszer: viola da gamba, a híres Les Voix Humaines, miért is emberi hang?, egy szép metaforának gondolnánk, de a helyzet jóval bonyolultabb.

A korszerű számítógépes hanganalízis szerint a viola da gamba spektruma szinte pontosan fedi a normál emberi hang spektrumát, a görbék egybeesése egyenesen meghökkentő. Vagyis a tónus ugyanaz, az elosztás nyilván különbözik, más a nyelv, de a viola da gamba szó szerint beszél hozzánk, ráadásul a bélhúrok és az emberi hangszalagok anyaga igen hasonló, így érthető, hogy szólóhangszerként semmilyen más alsó kitámasztás vagy felső kiegészítés nem kell, megáll egyedül. A miértre csak néhány töedékválaszunk van: egyik a szabad húr jelensége, mert a gamba bundos hangszer, mint a gitár, vagyis lefogáskor nem az ujj az aktuális húrhossz határolója, mint a hegedűn vagy a csellón, hanem az érintő, amire teljesen ráfeszül, annyira, hogy a húr mindkét vége gyakorlatilag szabad, nincs fogólapra közvetlen nyomás, vagyis, mintha mindig üres húrt pengetnénk. A szabadon pengő húr hangja teljesen más, a különbség egyenesen metafizikai, de tény, hogy teli van olyan felharmonikus-áradattal, amely a csellónál már egyszerűen hiányzik. A vonófogás fordított, inkább egy elegáns pozicionálás történik, nincs ’na-most-megnyomjuk’ helyzet, a húrok finomabban, színesebben rezegnek.

Egyetlen hátrány akad, a fentiekből következik is, ami miatt századokra eltűnt, mint instrumentum, ez pedig a jóval kisebb hangerő. Éppúgy áldozata lett a hangosság-kultusznak, mint a lant.

Manapság visszatérőben;  itthon azért még nagy a jégkorszak, a tájékozatlanság, a hozzáértés hiánya és a későbbi zenékbe történt bele-múmiásodás sajnos még ebben a lapban is (Séd, 2015 tél) olyan téveszméket terjesztett, mint hogy a nem kimagasló tehetségek adták régizenélésre a fejüket, meg hogy unalmas, és csak háttérzene volt, és a zene autonómiája csak a barokkban alakult ki, hát az ilyen vélemények itthon még hangoztathatók, ahol pár éve indult csak a régizene szak az Akadémián(!!!) - tőlünk nyugatabbra, ahol a régizene-akadémiák harmadik generációja 20 évesen úgy játszik Ortízt, Vivaldit és Monteverdit, hogy káprázatos, és ahol a régizene-kiadás az egyetlen még felfelé futó dolog a halódó CD piacon, szóval ott udvariasan mosolyognának, és azt mondanák, hogy ’de finom a kávé’, mert bizonyos dolgokat adott emberek akkor sem értenek meg, ha a fejünkre állunk, vagy végigkínlódtatjuk őket egy számukra megérthetetlen koncerten … mert valami hiányzik…tehát, egyszerűen vastag még a jég  -   de vannak bátrak, akik fejükbe vették, hogy megraknak néhány hajót fűszerekkel, soha-nem-látott kelmékkel, illatszerekkel, központifűtés-tervrajzokkal és ’új’ zenékkel, és átviszik a sarkköri vizeken. A gambások közül az egyik, egyenesen a legjobb jégtörőhajó-kapitányunk Kallai Nóra, aki kigondolta ezt az egészet metafizikástul/melankóliástul/darabostul/kíséretestül/mindenestül.

Igen, kitaláltuk, nem itthon tanult ő sem…

A színhely a Szaléziánum; ez kicsit olyan új fogalom még nálunk, hogy Egyházi Turisztikai Központ; inkább olyan konferencia-központ, kiállításokkal, rendezvényekkel, hegedűkészítő műhellyel, finom szellemiséggel, és persze nagyon jó kávézóval. Az épület a Várnegyedben; igen-igen régi, gyönyörűségesen felújítva. A koncert a tetőtéri galériában volt, egy egészen szűk csigalépcsőn özönlött felfelé a nép, a közönség félkaréjban, a hangulat nagyon közvetlen.

Az első hangok: hangolás, mert érzékeny bélhúrok még azt is megérzik, ha keresztbe tesszük a lábunkat…olyan, mint egy miniatűr prológ, komolyan, annyira jó, hogy némi túlzással eljátszották  nekünk ennek a zseniális kortárs prelűdnek a felét, holott még el sem kezdtek zenélni…

Kezdés.

Ortíz Recercada Segunda 'La Spagna', vagyis egy variációsor egy olyan dallamra, amely igazából réges-régen elveszett, csak a basszus-alap maradt meg, de az ereje akkora, hogy évszázadokon keresztül megigézte szerzők tucatjait; annyira népszerű volt, hogy gyakorlatilag egy zenei archetípus lett, beépült, bement, lefolyt, beette magát a hangszerek fájába, felitta a kultúra szövete. Sötét, ragyogó, fekete zene; sejtelmes és titokzatos, a lezárás olyan, mint egy kérdőjel, tovább él, hangzik, most is itt van…

Hume darab következik, az excentrikus ál-katona zenész, semmilyen létezett iskolához nem tartozott soha, rakoncátlan, ez a szó is eszembe jut; a zene különleges, úgy gyönyörű, hogy nem finom, szóval nagyon jó. Az előadásmód egyenesen remek; olyan keretbe teszi ezt a soknyelvű furcsa-szépséget, hogy elkezdjük valahogy igazából figyelni a  történéseket; Nórinak ez a zene tetszik, ez látható, nem kicsit, és ez jó; a bonyolult fogások annyira könnyen mennek, hogy nem akadálypálya lesz, hanem inkább egy kicsit kacskaringós sétaút egy arborétumban, ahol a mammutfenyő után a nárcisz jön, aztán valami piros levelű fa, telis-teli virágokkal, amit a szél azért jól megcibál néha…

Boismortier E-moll szonáta következik; hirtelen megváltozik minden; kert el, kép lesz csak; a szépség marad, de lezuhan elénk a vasrács, mint a menekülő 007 ügynök elé hirtelen, aki ügyesen visszafordul, de már ott is rács zárja el a feljáratot…

Megérkezett a szonátaforma, a satu, amelyik bezárja a zenét egy kockába, nézzük, hogy ficánkol, nem is csúnyán, de már csak távolról, mint egy állatkertben…vagy, mint sok koncertteremben, szépen kiöltöztünk, a büfében finom lesz a bor, amúgy nem rossz ez a zene, én alapvetően a komolyzenét is szeretem, a gyereket járatom zeneiskolába, tényleg, tök jópofa, mi is ez a hangszer…?, szóval mennek a tételek nagy nehezen, enyhe keszonbetegség a hirtelen mélyből-felszínre emelkedés miatt, bírom valahogy, mert a játék excellent, de legfőképp, kezemben a program, amely még ígér dolgokat.

Kintről harangszó, kicsit bekéredzkedik, várunk kicsit, ez Veszprém, most nem fúj a szél…

La Revuese, Marin Marais.

Már a legelső akkord felemeli a rácsokat, a felvonóhíd ismét leereszkedik, a vár belsejében járunk, pár ütem, és lejutunk az alkimista műhelybe, ahol a két hölgy gyakorlatilag tálcán nyújtja felénk a hangzó Prima Materiát. Marais vitte tökélyre a viola da gamba művészetét, a rövid virágkor olyan kincseket adott, mint ez a darab. Hogy milyen? Dallamos, finom, igazi, mély beszélgetés; annyira, hogy az írásjeleket tisztán látni; óriási nagy ív fogja össze az egészet; hangulatok változnak, öröm és keserűség, lázadás és földre nézés, sírás és nevetés, és legfőképp, finom, folyamatos szépséges melankólia.

Sainte Colombe, Les Couplets

Sainte Colombe, ez a megfejthetetlen szerző, aki soha nem akart beállni az udvarba jó pénzért, házikoncertjeire messze földről zarándokoltak; aki egy hetedik húrt tett a gambára, egyúttal sok-sok szép, immár lefogható akkordot is; ez a darab talán a legkülönlegesebb, ’ordinary Chaconne’, mondta Hille Perl, meg hogy e nélkül nem hajlandó kiadni a lemezt…Nóri egy hajszálnyival még továbbgondolja a dolgot, mélyebbre megy, merészebben, szebben játszik, milyen dologról van itt szó?, hát igazából ez egy hosszú vallomás a világról, a konok ismétlődések alapjára felfűzve egy bonyolult díszítés-kód, hosszú, kimerítő magyarázat az életről, a szépségről, a csillagokról meg a Holdról, a vizekről meg a Tűzről, a lentről meg a fentről, szóval mindenről…

A kísérő hölgy  nagyon jó, nyilván nincs meg az az atom-hibanélküliség, mint a 80 –szor felvett lemeznél, de a basso continuo / másik szólam varázslata szépen működik, amikor egy harmonikus dallamot végigegyensúlyoz egy olyan kíséret, amely mindig széphangnyi távolságban tartja a csiszolt tükröt a királynő elé, kiemelve mindkettőjük szépségét. Olykor akkora egyetértés van a két nő között, hogy férfiként már-már enyhén kényelmetlen, de ez most persze zene, szóval akkora az összhang, hogy néha úgy tűnik, hogy a két hangszer elkezd beszélgetni, kérdezi, az felel, nevetnek, dumálnak, elkomolyodnak, megbeszélik a dolgokat, a végén még a közönséget is…

A záró darab Forqueray III. szvitje; itt egy vékonyabb műfaji-háló ereszkedne, de ez a zene kibújik alóla, néhol inkább egyszerűen széttépi; itt nincs kímélet, ez Forqueray, jó lesz vigyázni, aki kicsit őrült volt, a kortársak egyöntetű véleménye szerint magával az ördöggel cimborált; virtuozitása példa nélküli volt, ugyanakkor hanyag megvetéssel kezelt mindenféle korlátozó tényezőt, így magát az udvart is az alabárdosokkal meg az uralkodóval együtt, a közönséget nem kímélte; erősen összeférhetetlen természete szép örvényeket vetett akkoriban; a lejegyzett műveivel egyáltalán nem törődött, a rokonság nélkül most talán a nevét igen, de műveit nem ismernénk.

Milyen ez a szvit?, forrongó, kíméletlen, csapkodó, szinte barbár; ugyanakkor dallamos, és nagyon-nagyon őszinte; nincs szép celofán meg szalagok meg locsogó előszó, inkább egy egyenes direktcsatolás valahová felfelé. Nóri keze bonyolult táncban; nem látszik, annyira gyors; ez a hangszertudás egyszerűen elképesztő; én ilyet csak Savall -nál láttam;  most a kísérőnek sincs könnyű élete; de mégsem az ’akrobatika’ jut eszünkbe, hanem valami olyasmi, hogy ’most tényleg’, meg hogy ’odamondta’, és furcsa, de az is, hogy ’mekkora nagyszívű ember’…

Nagyon nagy tapsot kapnak.

Mosolyuk megemel; a koncert végére a vonóik hegyével szépen, finoman  kilyuggatták a Hetvenezer Fátyol lepleit; az átszűrődések szép csillagfényt varázsoltak a teremben, meg olyan érdekes-forma fényeket a szemekben.

Jó volt.

2015. december

Cavalli: L'Amore Innamorato

Vannak elveszett dolgok.

Ilyen lehet egy cirkáló; egy jelentés; egy lélegzet; az Aranyvonat; egy odafirkantott margószéli pár sor, ami miatt matematikusok garmadája szívott. És persze maga a Paradicsom. Zenében ilyen az antik kor zeneisége – semmi lejegyzés nem maradt; vagy Monteverdi legkedvesebb operája, az Arianne, ebből csak egyetlen ária, amit ismerünk. És ilyen Cavalli L’Amore Innamorato operája, amely talán bemutatásra sem került, senki sem tudja az igazságot.

Ami nem kerülhet elő, arra szép helyreállítási kísérletek léteznek, mint például ez a lemez; Christina Pluhar elkészítette a Cavalli-féle operák Operáját, vagyis összerakott egy komplett művet, egy Cavalli-kivonatot, prológgal, áriákkal, sinfoniákkal, lamentekkel, beletűzve pár korabeli népszerű dallamot, mint ahogyan szokás volt akkoriban. A lemez kb. a 6. track–ig egy korabarokk opera, kifejezetten szép hangszereléssel, gyönyörű áriákkal és lamentekkel – aztán jön egy pár szokatlan fordulat, ami, mint egy friss fuvallat, kiszellőzteti a jaj-de-komolyzene feelinget.

Itt egy portativ szóló, amire a konzervatívabb közönség fogadásokat kötne, hogy az egész társaságot ostorral zavarnák ki a korabeli velencei Operaházból – jómagam óvatosabb vagyok, itt mégis teljesen hitelesnek érzem a dolgot, sőt, …hogy mégis miért?, mert nézzük meg egy kicsit, hogy hová is ágyazódott be eredetileg ez a zene.

A színhely Velence, az évszám 1637 körül; a pestisjárvány utáni túléltem-hangulatot innen egyszerűen képtelenség megsejteni; ez eleve egy olyan város, ami maga az abnormalitás, az utcák vízből vannak, a lakosok csónakokkal mennek a dolgukra, hogy milyen dolgukra?, hát pont  Cavalli idejében épültek az első független operaházak méregdrága belépőkkel, a szerencsejáték iparilag hódított, pedig a Casanova-féle lottóig még 100 évet kell majd várni; a kispénzűek meg a fantasztikus színvonalú bábszínházak commedia de l’arte előadásait élvezhették. És közben 10.000 kurtizán kínálta bájait a 120 ezres lakosságnak…

Talán a leggyönyörűbb város, ami létezik. Ma is, pont, mint 400 éve, annyi palota sorakozik egymás mellett, mint sehol másutt a világon. Ilyen környezetben szükségszerűen másmilyen zenék születnek, mint a ködös Albionban, vagy az esőszürke protestáns Németországban; ráadásul, mint kereskedelmi központ, messzeföldről idesereglettek az utazók, hazudozásaikat szájtátva hallgatták, meg azokat a furcsa és idegen ízű dallamokat is, amelyek, mint színes aura, ráültek a korabeli zeneiségre, amely, mint egy bonyolult mátrix ciklon-közepe, a Firenze-Róma-Nápoly tengelyből is rengeteget felszívott. És itt volt a középpontja a híres, vagy inkább hírhedtt Accademia degli Incogniti társaságnak is, melynek tagjai álarcban találkoztak, álneveket használva, mint mi az internetes fórumokon, gyakorlatilag mindenben benne voltak; volt köztük közember és uralkodó, zenész és politikus, inkvizítor és titkos tanácsos, senki sem tudta, hogy ki is valójában az Il Divino (Mennyei) vagy az Il Fasolo (Zöldbab). És az előadások alatt teljesen megszokott dolog volt az evészet/ivászat, meg gyertyacsonkkal dobálózni….szóval úgy tűnik, hogy Christina XXI sz.–i zenei extravaganciája, amelyen a mai jólöltözött nagyérdemű esetleg felrántja a szemöldökét, akkoriban nagyon is szolíd és visszafogott lett volna.

A két énekes hölgy, Nuria Rial és Hana Blazikova, persze uralja a lemezt. Hasonló, de finoman más tónusú hang; a kettő; érzelmes, de nagyon egyenes éneklés, gyönyörű emelések – szerencsés korban élünk, hogy a régizene zászlaja alatt ilyen kaliberek gyönyörködtetnek.

A lamentók szorosan Monteverdi nyomdokában – szépek és finomak és kiabálnak, ha kell, érthető módon a közönség ezeket rendkívül szerette, és a dívák akkotájt nagyobb sztárok voltak, mint manapság. A közbetét darabok közül az egyik Kapsberger Toccata Prima–ja – ez majdhogynem szükségszerű és nyilvánvaló, mert a név kötelez, az Arpeggiata, vagyis hárfaszerűen (játszandó lanton) az eredetileg Kapsberger műve, a híres Toccata Arpeggiata – szóval ez a Toccata Prima az egyik leggyönyörűbb hangszerelés, ill. előadás, ami csak létezik. Annyira jó, hogy ha az összes többi track üres, akkor is jó lenne a lemez…J

Az utolsó, záró melódia a híres La Suave Melodia, amit a ’Nápolyból jött’ Falconieri hozott magával,  a furcsán egymásba ölelkező pár akkord, olyan erős harmóniával, hogy évszázadok után is szépségkivonatnak érezzük.

Összességében, most a L’Arpeggiata a komolyabb oldalára fordult.

Rendkívül jó a lemez.

Az All’Improvviso hőskori excentricitása kissé lenyugodott; a Purcell CD dohányfüstös felszínessége eloszlott, maradt az Opera., egy Cavalli kvintesszencia. És persze Velence, ezerrel.

Barokkopera-kedvelők feltétlen előnyben, L’Arpeggiata híveknek kötelező, Monteverdi-fanoknak nem kérdés..

A többiek…?

Nem tudom. Innentől rajtuk múlik.

Koncert - Hume kapitány utazása

A reneszánsz / barokk zeneszerzők erősen nagy száma alapján innen úgy tűnik, hogy akkoriban a zenélés mindenkinél és mindenhol a napi élet része volt; a templomban, a kocsmában, a szalonokban és a kapualjakban; a harctéren és a lóversenypályán; a bordélyokban és az uralkodók előtt; garmadányi elfelejtett szerző várja a soha be nem következő feltámadást; az ismertek jó nagy része mára ’kiesett a repertoárból’, de  így is maradt elég, akit játszanak és ismernek.

Belemerítve ebbe a nagy tömegbe, a háló szinte kiszakad a mai húzónevek nagy köveitől; egy-kettő szinte kontinenstalapzatnyi, nyom minket és az egész zeneoktatást, azt kell mondjam, főleg Magyarországon, Kodály és Bartók szülőföldjén, árnyékolnak, mint egy Zeppelin, 

levegőt alig kapni tőlük, így alig látjuk  az alant megbúvó különleges formájú és színű kavicsokat, igazgyöngyöket és a néhány furcsán tüskés-színjátszós képződményt, melyeket kézbe fogva, az éleken gyönyörű gyémátberakásokat veszünk észre, a legfinomabb brilliánsként simán gyűrűbe foglalhatók lennének, de amilyen szépek, olyan kemények, és olykor minden különösebb fáradság nélkül kivágják magukat a rengeteg holt sziklából, és a felszínre bukkanva teljes ragyogással örvendeztetnek meg minket.

Kb. ez történt szeptember 17–én Veszprémben, a Jezsuita templomban.

Tobias Hume, alias Captain Hume egészen különleges szerző; excentricitásánál talán csak kalandorsága és szélhámossága volt nagyobb. Katonaember volt, konkrétabban zsoldos, aki jó pénzért az akkori Európa legkülönbözőbb hadseregeiben szolgált, Oroszországtól Spanyolországig, Lengyelországon át Angliáig számos helyen megfordult, valószínűleg Magyarországon is járt. És eközben zeneszerző, akinek műveit széles körben ismerték, királyi és hercegi udvarokban bukkant fel,  emlékezetes vadászatok előtt adott minikoncertet a zöldkalaposoknak, utána pedig harctéri ócska csehókban buzdította katonatársait. Nyomtatásban mindössze két gyűjteménye maradt fenn, 1605–ben a First Part of Ayres, amelyet Lord William–nek, Pembrooke őrgrófjának dedikált, ez később mint a hírhedt Musical Humours vált ismertté, valamint a Captaine Hume Poetical Musicke 1607–ben, melyet Anna királynőnek ajánlott, az előszóban részletesen taglalva, hogy  mennyire ’unmusical’ ez a szokatlan ’Musique’, amelyet most tálcán nyújt át.

Zenéje minden addig ismerttel szembe ment; a viola de gambát pedig különféle hangolásokkal és húrozásokkal vértezte fel, hogy olyan tónusú és ’attack-képes’ legyen, hogy elérje a megkívánt hatásokat; ma ezt úgy is mondjuk, hogy divatba hozta a lyra violt, amely valószínűleg inkább csak egy hangolási módozat volt akkoriban, a másik hatvannal együtt, amelyek jó része mára a feledés homályába merült.

Les Basses Réunies – egy régizenekar, igazi világsztárok. Vezetője Bruno Cocset, aki a L’Arpeggiata soraiban is beltag, így őt és őket tőlünk nyugatabbra mindenki ismeri, szó szerint mindenki, az összes zeneakadémikus, mozdonyvezető, könyvárus, patikárius és vécésnéni, tényleg mindenki, nálunk a lekovásodott régizenei tájékozatlanság jégrétegét is berepesztette kissé; persze nem mindenkinél; a Hume project társ-kiötlője pedig Guido Balestracci, akinek lemezei már 2000 körül legendák lettek, a billentyűs Cuiller pedig szintén jól ismert húzónév a francia régizene-kiadásban.

Nem jártak még Magyarországon. Soha.

Annyira nem, hogy Saint-Exupéry jutott az eszembe, aki egyszer, egy kényszerleszállás során, a sivatag környékén egy nagyon magas, különálló platón landolt; aztán megszerelték a gépet, és elmentek onnan, előtte kicsit nézelődött, és nézte a bekövesedett kagylókat, amihez a cipőtalpa  ért, és érezte, hogy itt ember még nem járt soha; ember ezt nem látta soha; így ez a plató a világtörténelemben most találkozott először az emberi szellemmel…

Szóval a nagy Les Basses Reunies–Magyarország találkozó, és pont a veszprémi jezsuita templom az érintőpont.

Hogyan jött ez létre? A szálak ismét Nagy Csabához, az ismert veszprémi reneszánsz lantoshoz vezetnek; gyakorlatilag mindent ő szervezett. Köszönet érte.

Koncert.

A jezsuita templom megtelt. Még jöttek; álltak, még jöttek, a tetőről kellett leszedni őket, egy másik csoport alagutat akart ásni…jegyüzérek bukkantak fel 150 eurós jegyekkel… ennyire akarták ezt a zenét… el sem hittem. Ez a Veszprém egy jó hely.

Kezdésből egy rövid előadás a hangszerekről; merthogy velük jött a saját hangszerkészítőjük, Charles Riché, akinek a nevét meghallva a hazai hangszerkészítők szeme lehomályosodik; beszélt sok érdekes dologról, szerencsére értünk angolul, mert a tolmácsolás kb. annyira szélhámoskodó volt, mint Hume történetei, szóval a közönség közepesen kiéhezett állapotban várta, hogy szólaljon már meg valami hangszer…

Aztán megszólalt. Az összes hangszer. Egészen elképesztő hangszínek és árnyalatok; a csembaló harmonikus akkordjaira sorban-egyszerre reagáltak, figyelemmel és szépséggel telítve. Egészen fantasztikus hangorgia kerekedett. Mert ez volt a hangolás; mivel érzékeny bélhúrokon játszanak, ezt csak közvetlenül a játék előtt lehetett előadni.

Most kezdem megérteni Ravi Shankar–t, akit a nagy ’Eroica’ után kérdeztek, sok éve, hogy melyik volt szerinte a legjobb tétel, erre az indiai Mester azt mondta, hogy az, az elején, mielőtt bejött a karmester, az remek volt…

Kezdés: a híres The Lady of Sussex delight. Egy gyönyörű  reneszánsz tánc-consort tétel-szabad improvizáció keverék; a hangszerhangok annyira szépek, hogy talán az első koncert itt, Veszprémben, amikor a közönség számára is egy perc után világos, hogy hangszer és hangszer között a különbség óriási. Aztán sorra jönnek a darabok; egy szilárd, jól átgondolt szerkezetben, ívekkel, tetőpontokkal, és számos kérdőjellel, amit rögtön meg is válaszolnak. Legendás dallamok tűnnek fel; ott a Harke, Harke, amely elé Hume odaírta, szép lúdtollal, hogy a vonóval az adott helyen dobolni kell a húrokon(!!!), ez akkoriban több, mint merész volt, a col legno még ma is extravagáns; utána rövid, katonai témákra utaló ’programzene-füzér’, aztán a Captaine Hume Galliard, amely eddig is első számú kedvencem volt, egy kb. öt verszakos költemény gambára és billentyűsre; első szakaszban egy egyszerű, harmonikus dallam szépen, lépésekben előadva, végig ez ismétlődik, igen, zeneiskola 4. osztály, már fogalmazódik a gondolat, hogy, na, ezt bárki tudná itt minálunk, hát ezért igen jó hosszút utaztak ide, de nem érünk a végére, mert a második strófa finoman ütemet vált,

Balestracci áthelyezi a hangsúlyokat, elsötétedik a zene, begyorsul, a harmadiknál elszabadulnak a dolgok, egy hihetetlen örvény csap le, díszítések kibontása újabb variációkkal, elképesztő sebesség, a csembaló nem engedi leszakítani magát, pontosan nyomsávban marad ebben az őrült szabadesési versenyben. Balestracci teljesen laza marad, az ujjait nem látni, kicsit elmosolyodik, a vonó alól enyhe füstcsík, a közönség szája tátva marad, aztán visszaállnak a dolgok a rendes menetbe, mi még kissé szédülünk, és arra gondolunk, hogy az egész életünk történetét lejátszotta ebben a három percben.

Egy szép billentyűs közjáték, a kortárs doctor Bull akkordjaival, utána pedig egy gyönyörű variációsor; voltaképp az egész koncert alatt az osztinátó volt a főszereplő, az alapdallam, ez a kérlelhetetlenül ismétlődő basszusszólam, amely megmutatja nekünk az alapharmóniát, tudattalanunk le is gyártja az illendő zárást, de ez a folyondár-osztinátó nem engedi lezárni, csak ismétel, soha nem ugyanúgy, finom tonális módosításokkal táncolja végig az alapdallamot, körbe-körbe, minden oldalról bemutatja, gyönyörűséges 3D képet rajzol, egy spirális katedrálist, és mint egy középkori ráolvasóvers, lehipnotizál és beemel egy felsőbb birodalomba…

Aztán újabb Hume; két gamba, két szólam, olykor uniszónóban, és váltakozva fals-akkordos díszítések, a közönségben ülő zenetanárok többségének szemöldöke hangos koppanásokkal érte el a véghelyzetet, talán arra gondoltak, hogy a lipcsei Mester mekkora pofonnal vetett volna véget ennek a kromatikus aberrációnak, az ártatlan közönség viszont rendkívüli mód élvezte, valahogy nagyon tiszta össz-harmónia kerekedett ki ebből az egészből.

Valóban, aki a Vonósszerenádot eszi, meg az agyonszorított halott szonátaformákat issza a nagyszerű-szörnyűséges szimfóniák dübörgése mellett, annak ez egy másik galaxis, és az űrhajózás nem könnyű foglalkozás…

Az egyedüli hölgy a színpadon, Henrikke, jó arányérzékkel középre ültetve, egy szép sötét és nagy basszusgambával, mint színpad-ékszer, szépen kísérte a két vonós vezéralakot; áttört csipkeruhája jóleső látvánnyal fokozta az élvezeteket, melyek komplexitását férfitársaimmal együtt titkon rendkívül helyeseltünk, aztán a koncert egy szóló részhez ért, és a beállt nagy csöndben elkezdte a varázslatot: az első hangnál  a levegő összetétele drámai hirtelenséggel megváltozott;  a szipogók abbahagyták, a köhögőgenerátorok szünetet tartottak; a zacskózizegtetők keze megállt, a titokban-facebook-ozók felnéztek, hogy mi történt, egy hihetetlenül tónusgazdag hang berezonáltatta az egész teret, akkordváltás, akkora szépség ömlött be, hogy az elektronok leálltak, a templom teteje kinyílt, és minden teli lett csillagokkal… ilyet akkor hallhatott legutóbb az emberiség, amikor Orfeusz, igen, a lantos, még jóval Vergilius előtt, megpengette a hangszerét, és a Hold meg a folyók leálltak, a madarak és az állatok megszelídültek, ő pedig az  alvilági hatalmaktól visszaszerezte lantjával az elhalt szerelmét, Euridiké–jét…

Tény, hogy kifelé jövet néhányan még sokáig ezen rúgóztak, hogy ’amikor a szőke nő elkezdte azzal a nagy gambával...”

Vége, nagy taps, két ráadás, emelkedettség, lélekben kiszélesedés. Egy barátom azt mondja, ez annyira jó volt, hogy ezután át kellene gondolni, hogy mit is tudnánk holnaptól jobbá tenni a világon.

Kilépve megbotlottam; az egész templom megemelkedett, egy jó fél-lépcsőfoknyit.

Aztán kicsit még vissza, gratulációk, beszélgetések, dedikálások. Az Alpha–féle Hume lemezem kapott egy szép kacskaringós aláírást a tokra, kívülre, mi pedig valami nagyon fontosat, oda, belülre.

A következő napok, hetek, lassan gombolyítják le a ránk tekeredett aranyszálakat; néhány, úgy tűnik, meg fog maradni bennünk, amíg a planéták forognak odafönn.



Veszprém, 2015. ősz