Katedrálisépítés Veszprémben - Recercare koncert

Most elég nagyot kell visszafelé lépni időben és filozófiában egyaránt; ekkoriban még más egységben voltak a dolgok. A zenében ez azt jelenti, hogy rendkívül érzékeny beágyazottság volt mindennel; a szakrális terekkel, a katedrálissal, a festészettel, az akkori világképpel, a hangszerekkel, de ami a legfontosabb, az eszmeiséggel, amely összeköti az alsó és a felső világokat. A szerző itt csak a szövőszék kezelője, aki a mintát állítja..Vagyis az ilyen zenékhez jóval több mögöttes dolog szükséges, hogy egész legyen; ezek egy részét már nyilván csak megsejteni lehet vagy ráérezni dolgokra, ebből az is következik, hogy  ma már csak helyreállítási kísérletek létezhetnek. 

Később, de még a régizenében, mondjuk Bach zenéjénél is, már alapvetően más a helyzet, ott már jóval individuálisabb a ráközelítés, a matematika egy személyes és magas szintű, mesteri passzió, nem pedig harmóniarend alapleírása. Az érzékeny uszály, mely a fentieknél ezer szálon volt bekötve mindenhová, a csillagoktól a hárfa 'A' húrjáig, végleg, és pótolhatatlanul leszakadt; igaz, hogy a szakadás el lett rejtve egy rendkívül ízléses, bonyolultan varrott szegély alá, melynek tapogatása élményt adhat sokaknak, nem vitás; és az is tény, hogy a még későbbi zenéknél uszályról már szó sincs, inkább nadrág meg a miniszoknya, az a viselet, ami eszünkbe jut.

Itt viszont még teljesen közvetlen a harmóniák alsó–felső közlekedése, nem lelkendezünk, hogy a Mester mekkorát alkotott egy szürke protestáns vasárnapra, vagy egy napfényes esküvőre Velencében, ez most minden napra érvényes, minden másodpercre, az egész világmindenség térbeli és időbeli kiterjedésére szól. A közönség, az ilyen formán nem létezett, igazából a zenészek a Harmónia gyönyörűségére játszottak, na ez vicces, akkor mi lesz velünk, nézőkkel?, hát pontosan az, ami ezen a koncerten, hogy ők kicsi körben ülnek, no any exhibitionism, mi meg ki vagyunk zárva, kár ezen szomorkodni, de óriási szerencsénkre, oldalról kicsit beleshetünk, mert a hang kiszűrődik és valamennyire láthatóak is.

A kis kör, már nyelvileg is valami intimitás sejlik, körbe rendezi az előadókat és a hangszereket; annyira közel vannak, hogy az aurájuk láncfonat-szerűen összeöltődik, mint a pelenkaöltés, szorosan is meg nem is, és akkor vajon mi van legbelül?, igen, ott egy világokon kívüli abrosznyi terület…

Az elhelyezkedés a körön rögtön asztrológiai analógiákat is sugall: a két énekes oppozícióban – ne feledjük, mindkettő hölgy – a gamba a két lanttal pedig nagy trigonban, a dob peregrinus, utazó-áthatoló.

Kezdés.

Egy himnusz az 1300-as évekből, a Llibre Vermell kéziratból.

Egy szál kitartott gambahang – elképesztő szép tónus – azután belép a két énekes, először uniszónóban, utána a gambával több szólamban; hosszú a folyam, eléggé lassan tekerednek a versszakok, az utcáról beesve erősen szokatlan, de szépen lenyugtatja a kattogást, és a legvégén a három hang egy pontba érkezik, tökéletesen egy hangmagasságon, annyira, hogy szó szerint egymásba olvadnak, a felharmonikusok téglái tökéletesen beállnak a katedrális ívébe, totális hangi szingularitásba zuhannak. Három különböző hanggal soha-soha nem hallottam még ilyet, a gamba mint Voix Humaines, most totálisan bizonyított.

A címadó Sol Sub Nube, a felhők alatti Nap, eredendően egy nagyon szép gondolat, tényleg, az egész koncert erről szól.

Machaut darab következik. 

Egy régi chanson; szokatlan hangközökön átsüt valami furcsán finom és igéző szépség; a dallam nagyon melodikus, amit valahogy a hajlítások váratlan iránya ad. 

Machaut egy nagyon és fontos alakja ennek a kornak; olyan különös zeneiség szövődik köré, amely szinte példa nélküli a zenetörténetben. Itt most a hangszerelés lenyűgöző: olyan kezdés a lantokkal és a hárfával, hogy nagyon-nagyon hosszan kellene a lemezek között kotorászni, ami ezt megközelíti. Utána Magdi kezdi a dallamot; annyira szép, hogy sírni kell, komolyan; utána Nóri mellé, másik szólamban, az ember hátán végigfut a hideg.

Mindig ezt kellene hallgatni.

Lamento di Tristano a Londoni Kéziratból. 

Trisztán és Izolda, a híres középkori Love Story. Annyira régi a lejegyzés, hogy az igazi eredetre még találgatni sem tudunk; az 1300-as években már senki sem tudta, honnan származik. Soha, egyetlen pillanatra sem merült el a feledés porában, népszerűsége máig tart. A lassú rész egy lamentóhoz hasonlatos – ne feledjük, a Lameto Della Ninfa Monteverdinél, ahonnan a lamentót igazából elkezdtük ismerni, csak három évszázad után lép a színre – érdekesen ereszkedő akkordok szépsége emel fel; a gyors rész egy kitörés, egy lázadás, egy megoldás; aztán vissza a lassú rész, és így tovább, váltakozva;; ez a bipoláris divergencia nagyon hasonlatos a Folia viselkedéséhez, merthogy mindkettőben van valami őrjítő…

Amit Nóri itt a gambával művelt, amellett nem lehet szó nélkül elmenni. A lamentónál gyönyörű, fájdalmas, nyílegyenes, de nem alázkodik meg egy pillanatra sem. Fejedelmi tartás; olyan, amiről az emberek még hetekig beszélnek. A gyors részben pedig többszörös lüktetés, valami elképesztő erő, a csillár beleremeg, a pici, alig hallható díszítések pedig ott viháncolnak a taktus végein. Ritkán hallani ilyet. Sok a jó lemez, a Savall-féle lyukasra hallgatva, de ez most lényegesen többet ad, soha nem gondoltam volna.

Előrefelé ugrunk 200 évet, Ortiz zenéje, de pont itt a helye, mert ez a La Spagna, ez az az  ősrégi dallam, amelynek csak a basszusvonala maradt fenn; százévekig lehipnotizálta a szerzőket, a közönséget talán még jobban. 

Ragyogó, fekete áradó szépség; a két lant a hárfával finoman körbetáncolja a dob lüktetését; a La Spagna egy alapmelódia, jobban, mint gondolnánk, valahol a tudattalanunkban bizonyosan ott rejtőzik, hallgatva pedig az őrzött kép és a hallott hang  összerezonál, ez  a híres Resonance, manapság, kicsit szegényesebb szókinccsel, ezt szimplán úgy mondjuk, hogy ’nagyon tetszik’.

A hangzás és az akusztika külön bekezdést érdemel. A kör miatt a hangszerek közel vannak egymáshoz; a hangerő nem nagy, mert a zenészek most egymást figyelik, nem pedig a közönségnek játszanak. Nézőként akárhová is helyezkedünk, mindig ketten vagy hárman háttal ülnek nekünk, de a hangzásban ez nem jelentkezik, sőt, teljesen helyes a balansz. A magyarázatért most célszerű a meteorológiához fordulni. A fizikai szerkezet teljesen hasonló a nagy, forgó légtömegekhez, a hang terjedése pedig a toroid légörvényekhez ezeknek az  áramlásoknak a közepén, mert a természetben ez az alapmozgás, nem pedig az egyenes vonal. Tehát a hang középen összekoncentrálódik, és felemelkedve, mint langyos eső hull vissza a hallgatóságra.

Al Alva Venid, a Cancionero de Palacio daloskönyvből. Most narrátor előre elmondja a szöveget, finoman, szép orgánummal, kellően szárazon; miért?, hogy értsük a történetet, hogy értsük azt, hogy 600 éve is szerelmesek voltak az emberek, és akkor is fájtak dolgok, és a barátság épp akkora kincs volt, mint ma. Az énekhangok: káprázatos, ez a jó szó; olyan szép emelésekkel, hogy végig azt várjuk, mikor lesz már megint.

Ay Linda Amiga

Régi spanyol madrigál; ha nem néznénk az évszámot, akkor egy teljesen mai dalnak is elmehetne. Az, hogy ott a lejegyzés a Cancionero de Palacio poros és szakadozott, 600 éves oldalain, egészen megfejthetetlen.

Dime Triste Corazon – Francisco de la Torre lejegyzése. Nagy sláger, ismerjük jól. Ilyen hangszereléssel viszont még soha nem találkoztam. Egy egészen extravagáns kezdés; mintha valami Nápoly vagy Toledo környéki ősrégi népdal lenne; nem is gondolnánk, mi is fog ebből előbújni.

Belépnek a többiek;

friss és pergős, három énekszólam, a két hölgy, és az Orlando-vezető Vikman Pál, - ő hozta be ezt a műsort a Szaléziánumba - most besegít, mesterien, egyszerűen pezseg az egész; szikrázik, felrázza a szépségbe belegémberedett belsőnket, odakint rákezdik még a harangok is...
A közepe táján a hárfás Nóri leteszi a hárfát, egy dobot fog a kezébe, diszkrét kacsintással jelzi, hogy valamire készül, és innentől elszabadulnak a dolgok; a ritmus előrelép, a többiek visszahúzódnak,

a két dobos egy mesteri improvizációval mutatja nekünk, hogy igen, ennyire szeretik ezt a darabot ők is; aztán egy titkos szemvillanásra, egy hajszálpontos ütemben mindenki visszatér egy fergeteges befejezésre.

Amíg írtam ezt a blogot, egyfolytában ez ment…egyszerűen nem lehet szabadulni tőle.

Itt van teljes hosszban.

Nagy Csaba, az ismert reneszánsz lantos, aki kitalálta és összerakta ezt az egész műsort, és most ott játszik ő is a körben, nagyon helyes arányérzékkel nem ezt a darabot választotta utolsónak; olcsó siker lenne olyan zárókép, amit a közönség ennyire jól eszik, aztán visszatapsolás-cirkusz, meg ráadások - ide most ez sehogyan sem illene - így a befejezés a Con Que La Lavaré, egy egyszerű a dal a citromos vízről, amivel a boldog nők reggelente az arcukat mossák, a reménytelen szerelmesek arcát pedig a könny áztatja. Nem bonyolult a szöveg, a dallam viszont rendkívül erős; valamit mélyen megmoccant, belül. 

A koncert vége felé a szépség már örvényekben halad kifelé; a közönség mélyhipnózisban; a Vár külső falmaradványai a  parkolóház alapjában hangosan roppannak; a harangok a székesegyházban belengenek a tökéletes szélcsendben; a teremben üvegtárlókban régi szentek faszobrai, az egyik alig észrevehetően mozdítja a fejét, a másik festett szemében megcsillan valami – a varázslat teljes.

Vége, nagy taps, a horizontok kiszélesednek.

Utána beszélgetés, vacsora – finom ételek, különleges borok..

Nézem a szemüket; mindegyikben valami nagyon furcsa szürkés-finom árnyalatú ragyogás; a csillagfény még hosszú órákig látszik bennük.

RECERCARE RÉGIZENEI MŰHELY

Kallai Nóra – viola de gamba

Király Nóra – ének, középkori hárfa

Suda Magdolna – ének

Nagy Csaba – lant

Reményi Árpád – lant

Sípos Csaba – ütők

Vikman Pál - ének

2016.január.