2016. január 31., vasárnap

Katedrálisépítés Veszprémben - Recercare koncert





Most elég nagyot kell visszafelé lépni időben és filozófiában egyaránt; ekkoriban még más egységben voltak a dolgok. A zenében ez azt jelenti, hogy rendkívül érzékeny beágyazottság volt mindennel; a szakrális terekkel, a katedrálissal, a festészettel, az akkori világképpel, a hangszerekkel, de ami a legfontosabb, az eszmeiséggel, amely összeköti az alsó és a felső világokat. A szerző itt csak a szövőszék kezelője, aki a mintát állítja..Vagyis az ilyen zenékhez jóval több mögöttes dolog szükséges, hogy egész legyen; ezek egy részét már nyilván csak megsejteni lehet vagy ráérezni dolgokra, ebből az is következik, hogy  ma már csak helyreállítási kísérletek létezhetnek. 


Később, de még a régizenében, mondjuk Bach zenéjénél is, már alapvetően más a helyzet, ott már jóval individuálisabb a ráközelítés, a matematika egy személyes és magas szintű, mesteri passzió, nem pedig harmóniarend alapleírása. Az érzékeny uszály, mely a fentieknél ezer szálon volt bekötve mindenhová, a csillagoktól a hárfa 'A' húrjáig, végleg, és pótolhatatlanul leszakadt; igaz, hogy a szakadás el lett rejtve egy rendkívül ízléses, bonyolultan varrott szegély alá, melynek tapogatása élményt adhat sokaknak, nem vitás; és az is tény, hogy a még későbbi zenéknél uszályról már szó sincs, inkább nadrág meg a miniszoknya, az a viselet, ami eszünkbe jut.
Itt viszont még teljesen közvetlen a harmóniák alsó–felső közlekedése, nem lelkendezünk, hogy a Mester mekkorát alkotott egy szürke protestáns vasárnapra, vagy egy napfényes esküvőre Velencében, ez most minden napra érvényes, minden másodpercre, az egész világmindenség térbeli és időbeli kiterjedésére szól. A közönség, az ilyen formán nem létezett, igazából a zenészek a Harmónia gyönyörűségére játszottak, na ez vicces, akkor mi lesz velünk, nézőkkel?, hát pontosan az, ami ezen a koncerten, hogy ők kicsi körben ülnek, no any exhibitionism, mi meg ki vagyunk zárva, kár ezen szomorkodni, de óriási szerencsénkre, oldalról kicsit beleshetünk, mert a hang kiszűrődik és valamennyire láthatóak is.


A kis kör, már nyelvileg is valami intimitás sejlik, körbe rendezi az előadókat és a hangszereket; annyira közel vannak, hogy az aurájuk láncfonat-szerűen összeöltődik, mint a pelenkaöltés, szorosan is meg nem is, és akkor vajon mi van legbelül?, igen, ott egy világokon kívüli abrosznyi terület…


Az elhelyezkedés a körön rögtön asztrológiai analógiákat is sugall: a két énekes oppozícióban – ne feledjük, mindkettő hölgy – a gamba a két lanttal pedig nagy trigonban, a dob peregrinus, utazó-áthatoló.
Kezdés.





Egy himnusz az 1300-as évekből, a Llibre Vermell kéziratból.
Egy szál kitartott gambahang – elképesztő szép tónus – azután belép a két énekes, először uniszónóban, utána a gambával több szólamban; hosszú a folyam, eléggé lassan tekerednek a versszakok, az utcáról beesve erősen szokatlan, de szépen lenyugtatja a kattogást, és a legvégén a három hang egy pontba érkezik, tökéletesen egy hangmagasságon, annyira, hogy szó szerint egymásba olvadnak, a felharmonikusok téglái tökéletesen beállnak a katedrális ívébe, totális hangi szingularitásba zuhannak. Három különböző hanggal soha-soha nem hallottam még ilyet, a gamba mint Voix Humaines, most totálisan bizonyított.

A címadó Sol Sub Nube, a felhők alatti Nap, eredendően egy nagyon szép gondolat, tényleg, az egész koncert erről szól.



Machaut darab következik. 




Egy régi chanson; szokatlan hangközökön átsüt valami furcsán finom és igéző szépség; a dallam nagyon melodikus, amit valahogy a hajlítások váratlan iránya ad. 


Machaut egy nagyon és fontos alakja ennek a kornak; olyan különös zeneiség szövődik köré, amely szinte példa nélküli a zenetörténetben. Itt most a hangszerelés lenyűgöző: olyan kezdés a lantokkal és a hárfával, hogy nagyon-nagyon hosszan kellene a lemezek között kotorászni, ami ezt megközelíti. Utána Magdi kezdi a dallamot; annyira szép, hogy sírni kell, komolyan; utána Nóri mellé, másik szólamban, az ember hátán végigfut a hideg.
Mindig ezt kellene hallgatni.

Lamento di Tristano a Londoni Kéziratból. 



Trisztán és Izolda, a híres középkori Love Story. Annyira régi a lejegyzés, hogy az igazi eredetre még találgatni sem tudunk; az 1300-as években már senki sem tudta, honnan származik. Soha, egyetlen pillanatra sem merült el a feledés porában, népszerűsége máig tart. A lassú rész egy lamentóhoz hasonlatos – ne feledjük, a Lameto Della Ninfa Monteverdinél, ahonnan a lamentót igazából elkezdtük ismerni, csak három évszázad után lép a színre – érdekesen ereszkedő akkordok szépsége emel fel; a gyors rész egy kitörés, egy lázadás, egy megoldás; aztán vissza a lassú rész, és így tovább, váltakozva;; ez a bipoláris divergencia nagyon hasonlatos a Folia viselkedéséhez, merthogy mindkettőben van valami őrjítő…


Amit Nóri itt a gambával művelt, amellett nem lehet szó nélkül elmenni. A lamentónál gyönyörű, fájdalmas, nyílegyenes, de nem alázkodik meg egy pillanatra sem. Fejedelmi tartás; olyan, amiről az emberek még hetekig beszélnek. A gyors részben pedig többszörös lüktetés, valami elképesztő erő, a csillár beleremeg, a pici, alig hallható díszítések pedig ott viháncolnak a taktus végein. Ritkán hallani ilyet. Sok a jó lemez, a Savall-féle lyukasra hallgatva, de ez most lényegesen többet ad, soha nem gondoltam volna.



Előrefelé ugrunk 200 évet, Ortiz zenéje, de pont itt a helye, mert ez a La Spagna, ez az az  ősrégi dallam, amelynek csak a basszusvonala maradt fenn; százévekig lehipnotizálta a szerzőket, a közönséget talán még jobban. 


Ragyogó, fekete áradó szépség; a két lant a hárfával finoman körbetáncolja a dob lüktetését; a La Spagna egy alapmelódia, jobban, mint gondolnánk, valahol a tudattalanunkban bizonyosan ott rejtőzik, hallgatva pedig az őrzött kép és a hallott hang  összerezonál, ez  a híres Resonance, manapság, kicsit szegényesebb szókinccsel, ezt szimplán úgy mondjuk, hogy ’nagyon tetszik’.


A hangzás és az akusztika külön bekezdést érdemel. A kör miatt a hangszerek közel vannak egymáshoz; a hangerő nem nagy, mert a zenészek most egymást figyelik, nem pedig a közönségnek játszanak. Nézőként akárhová is helyezkedünk, mindig ketten vagy hárman háttal ülnek nekünk, de a hangzásban ez nem jelentkezik, sőt, teljesen helyes a balansz. A magyarázatért most célszerű a meteorológiához fordulni. A fizikai szerkezet teljesen hasonló a nagy, forgó légtömegekhez, a hang terjedése pedig a toroid légörvényekhez ezeknek az  áramlásoknak a közepén, mert a természetben ez az alapmozgás, nem pedig az egyenes vonal. Tehát a hang középen összekoncentrálódik, és felemelkedve, mint langyos eső hull vissza a hallgatóságra.



Al Alva Venid, a Cancionero de Palacio daloskönyvből. Most narrátor előre elmondja a szöveget, finoman, szép orgánummal, kellően szárazon; miért?, hogy értsük a történetet, hogy értsük azt, hogy 600 éve is szerelmesek voltak az emberek, és akkor is fájtak dolgok, és a barátság épp akkora kincs volt, mint ma. Az énekhangok: káprázatos, ez a jó szó; olyan szép emelésekkel, hogy végig azt várjuk, mikor lesz már megint.

Ay Linda Amiga


Régi spanyol madrigál; ha nem néznénk az évszámot, akkor egy teljesen mai dalnak is elmehetne. Az, hogy ott a lejegyzés a Cancionero de Palacio poros és szakadozott, 600 éves oldalain, egészen megfejthetetlen.

Dime Triste Corazon – Francisco de la Torre lejegyzése. Nagy sláger, ismerjük jól. Ilyen hangszereléssel viszont még soha nem találkoztam. Egy egészen extravagáns kezdés; mintha valami Nápoly vagy Toledo környéki ősrégi népdal lenne; nem is gondolnánk, mi is fog ebből előbújni.


Belépnek a többiek;


friss és pergős, három énekszólam, a két hölgy, és az Orlando-vezető Vikman Pál, - ő hozta be ezt a műsort a Szaléziánumba most besegít, mesterien, egyszerűen pezseg az egész; szikrázik, felrázza a szépségbe belegémberedett belsőnket, odakint rákezdik még a harangok is...
A közepe táján a hárfás Nóri leteszi a hárfát, egy dobot fog a kezébe, diszkrét kacsintással jelzi, hogy valamire készül, és innentől elszabadulnak a dolgok; a ritmus előrelép, a többiek visszahúzódnak,


a két dobos egy mesteri improvizációval mutatja nekünk, hogy igen, ennyire szeretik ezt a darabot ők is; aztán egy titkos szemvillanásra, egy hajszálpontos ütemben mindenki visszatér egy fergeteges befejezésre.
Amíg írtam ezt a blogot, egyfolytában ez ment…egyszerűen nem lehet szabadulni tőle.

Itt van teljes hosszban.


Nagy Csaba, az ismert reneszánsz lantos, aki kitalálta és összerakta ezt az egész műsort, és most ott játszik ő is a körben, nagyon helyes arányérzékkel nem ezt a darabot választotta utolsónak; olcsó siker lenne olyan zárókép, amit a közönség ennyire jól eszik, aztán visszatapsolás-cirkusz, meg ráadások - ide most ez sehogyan sem illene - így a befejezés a Con Que La Lavaré, egy egyszerű a dal a citromos vízről, amivel a boldog nők reggelente az arcukat mossák, a reménytelen szerelmesek arcát pedig a könny áztatja. Nem bonyolult a szöveg, a dallam viszont rendkívül erős; valamit mélyen megmoccant, belül. 
A koncert vége felé a szépség már örvényekben halad kifelé; a közönség mélyhipnózisban; a Vár külső falmaradványai a  parkolóház alapjában hangosan roppannak; a harangok a székesegyházban belengenek a tökéletes szélcsendben; a teremben üvegtárlókban régi szentek faszobrai, az egyik alig észrevehetően mozdítja a fejét, a másik festett szemében megcsillan valami – a varázslat teljes.

Vége, nagy taps, a horizontok kiszélesednek.
Utána beszélgetés, vacsora – finom ételek, különleges borok..
Nézem a szemüket; mindegyikben valami nagyon furcsa szürkés-finom árnyalatú ragyogás; a csillagfény még hosszú órákig látszik bennük.




RECERCARE RÉGIZENEI MŰHELY

Kallai Nóra – viola de gamba
Király Nóra – ének, középkori hárfa
Suda Magdolna – ének
Nagy Csaba – lant
Reményi Árpád – lant
Sípos Csaba – ütők
Vikman Pál - ének

2016.január.

2016. január 24., vasárnap

Régizene Szalon - Tihany


.
Tihany.
Varázslatos hely.
Ahol levendulát lehelnek az emberek, és a szemükben állandóan a Balaton tükröződik. Szép téli este, hóesés, ropogós hideg; az Apátság alatti utcában nádtetős ház; belül sok finom dolog, végtelen kedvesség, nagy, fagerendás szoba, gyertyafény, különleges, bennfenteseknek szánt borok, székek félkörben, középen faragott asztal, rajta egy archiluto


Ez hát a híres Régizene Szalon, amelyről annyit hallani mostanában. Egy kör, ahol minden hónapban összejönnek a kiválasztott meghívottak, nem többen, mint amennyien még tényleg körben tudnak ülni, úgy 10 körül a létszám, meghallgatnak egy koncertet, aztán kicsit beszélgetnek, gondolkodnak, sóhajtoznak és bort isznak, együtt vannak. 
Egy tökéletes zenei összeesküvés. 
Pontosan, mint Ottoboni bíboros szalonja, vagy korábban az Accademi degli Unisoni az 1600-as évek Velencéjében. Ez utóbbi egyik szervezője Barbara Strozzi volt –  hölgyként akkoriban ez ritkaságnak számított, még a szabad Velencében is – 400 év elteltével Tihanyban szintén hölgy a szervező, Suda Magdolna, énekes ő is, a kedvenc periódus is stimmel, de a ritkaság most már maga ez a műfaj. Rövid köszöntőt mond, amely mindig nagyon mélyre sikeredik; most Hamvas Bélát idézte, 'a forma a tartalom eksztázisa', csak hogy legyen min gondolkodni….tényleg, az egész este gyakorlatilag erről szólt.


Benkő Mihály. Fiatal, komoly, tökéletes megjelenés. Az új generáció, sokat még nem tudunk róla. A hangszer hosszú nagyon, egy sor basszushúr 1.5m körüli. Szépen fogja, érzéssel.

Kezdés.
A tónus egyszerűen lenyűgöző. Felhangok özöne, végtelen finomság, az akusztika pazar. Kapsberger darabok; emlékszünk még?, az excentrikus nemes-leszármazott, az ellenpont-ellenzésével; most is csak kapkodjuk a fejünket; a cím néhol szimplán Toccata, de ez a zene simán átlibben a műfaji besorolásokon; futamok mindig más kanyart vesznek, mint gondolnánk. 



Voltaképpen egy repülés, pont, ahogy a fecske szokott inni a Balatonból, bele-belecsíp a harmóniaérzetünk felszínébe, aztán lezár, de mégsem, csak egy másik futam, fenomenális, ráadásul pont nekem való.. A játék pontos, elegánsan hűvös, mint az igazi nagyok; nem magát tolja előre, hanem a zenét, lemezről hallgatva valamelyik nagy cápa nevét saccolnám. Ugye emlékszünk, Kapsbergernél a színvonalat olyanok adják, mint Rolf Lislevand…?


Piccinini variációformái. Ártatlan, egyszerű akkordok, mesteri diminúciók, a pulóvert lefejti, és egy szempillantás alatt újraköti egy bonyolult mintával a nyakán; dallamos, lendületes és totálisan teljesen szabad Felsejlik, miért is szerették annyira az Alfabeto-kör szerzőit.
Misi komoly marad végig, megtartja azt az arisztokratikus távolságot, amely később a romantikában nullára csökken; ez még igazi pratum musicum. Egészen könnyedén játszik, ugyanakkor tisztán eszmei alapon; ebben az életkorban ez számomra eddig lehetetlennek tűnt. Nem nagy a tér, pici hangerő elég, ezt a hangszer gyönyörű akkord-átmenetekkel és lecsengésekkel hálálja meg; egyik részben kb. 15 másodpercig kicsit megtépi, a hangerő felszökik, a hang beszűkül, éles lesz, szóval úgy tűnik, a stílussal ma szerencsénk van. A hangulat intim; a hangszer két méteren belül van hozzánk, minden rezdülés és csusszanás hallatszik; ez így annyira közeli, hogy a közönséget eléri a titkos aura, a hangszer láthatatlan második kiterjedése, amely általában csak az előadót burkolja be; itt most részt kell venni, mondhatni intellektuális erőpróba, nem tudunk elbújni saját gondolataink privát függönye mögé. Cserében soha máskor meg nem tapasztalt az élmény.




Pietro Paolo Melli, a tájékozottabbak sem ismerik, ugyanúgy 1600-as évek első fele, zenéje döbbenet, mennyire megérint. Kromatikus harmóniariadók, a szövet rendkívül tetszetős így is, de állandóan a kérdőjeleket érezzük, nincs válasz, azt a tudattalanunknak kell megkomponálni, az egészből nagyon szép és mesteri harmónia kerekedik ki. Ha nem néznénk az évszámot, akár 3-400 évet is tévedhetnénk előrefelé, szinte a kortárs zenéig.

Utolsó darab egy Zamboni szonáta, az évszám 1718., Velence, szintén, csak 80 évvel később. Szép zene, de teljesen üres; szabályos formák, mint az öntősablon, belül csak a homok pereg kifelé. Ott a csuka a tányéron, ízletes, megesszük illedelmesen, beszélgetünk közben okosan, és arra gondolunk, hogy most ez a hal számunkra egy magas gasztronómiai színvonalra emelkedett, kinéz akár egy Michelin csillag is, igen, ez igaz, de sehogy sem tudjuk kiverni a fejükből, amikor az előző nap láttunk a sajkodi parton egy halrajt szétrebbenni, egy sötét árnyékot villámgyorsan lecsapni, mint egy víz alatti pöröly, nevetséges, de a parton beleáll a félsz a lábunkba, ma nem lesz több fürdés, az biztos, igen, ezt úgy hívják arrafelé, a rablás….szóval az előző darabok emlékével ezt most nehéz végigülni, de mégis jó volt ez így, kellett, hogy megtudjuk, hogy mi történt a zenével másfél emberöltő alatt. Igazi rizsporos Bach előfutár…a későbbi időkben rengeteg ilyenben kell majd gyönyörködnünk…


Vége, nagy taps, emelkedettség. A kromatikus spirálok hosszan ott tekeregnek valahol egészen belül, még napokig. Aztán sokáig beszélgetünk, mindenféléről, a pogácsa annyira finom, hogy még tovább képes emelni a lelkünket, pedig csak egy pogácsa; a diós sütemény egy ősrégi velencei recept szerinti, a borok pedig megterítik olyan aromákkal és érzésekkel a szobát, amelyek most odakint még vastag hó alatt várják a következő évet.
Mint ahogyan már most várjuk a következő ilyen koncertet.

Régizene Szalon, Tihany.
Az emberi létezés egyik nagyon felemelt szintje.

Feltétlen ajánlott.


2016. január 19., kedd

Özönvíz - Falvetti


Michelangelo Falvetti - szicíliai szerző; pap volt, mint Vivaldi, csak egy generációval korábban és 800 kilométerrel délebbre; Maestro di Capella  tisztségben Palermóban, utolsó tíz évében pedig Messinában.
Messina, ez az a különös hely, amely akkoriban a tíz legnagyobb európai város közt virágzott, kikötője utat nyitott 2800 éve az ősi görög telepeseknek éppúgy, mint a hajóflottának, amely a legnagyobb középkori pestisjárvánnyal sújtotta a földrészt; és, mintha nem lenne elég, a terület határozottan földrengéses, a legutóbbi 1902-ben teljesen romba döntötte a várost.



1682 - még füstöltek a romok a spanyolok elleni elvesztett lázadás megtorlása miatt.... az Il Diluvio Universale bemutatója.


Kicsit opera, kicsit oratórium, kicsit színház; Carissimi nyomdokain; később Handel lesz valamelyest hasonló; az apokaliptikus témaválasztás a fentiek miatt nem véletlen. A Tűz, Víz, Föld és a Levegő akarja az Embert elveszejteni; a Halál elkezdi a munkát, óriási özönvíz jön, de isteni közbenjárásra az emberiség megmenekül. A 'szimpla' özönvíz-sztori zenei megformálása viszont egészen különleges lett; ez az előadás beemelődött a legjobbak közé.


Egyenes, szakrális erősen, de valahogy másképp, mint fenn északon; nem ájtatoskodó; komoly, nem opera-buffás;.ugyanakkor igazi, nagyon-dél-olasz betétekkel és valamiféle régebbi, erősebb dallamokkal.


A zenekar fenomenális, Alarcón (argentin születésű) írja, hogy a számára nincs külön játéktechnika és művészet, a kettő nem szétválasztható. Ez fontos, a későbbi korokban ez már nem ennyire triviális; manapság pedig egyenesen vita tárgya lehetne.



Szerencsésen hozzászoktunk kedvenc díváink színvonalához, de a szólista hölgyek - döbbenet. Nem csak a link 3. perce körül felvillantott bájak miatt; a hangjuk is lenyűgöző, egészen különleges technikával énekelnek.
Nézzük ezt az indítást. A felfutás annyira természetes és magától értetődő, mint az, hogy a kilégzés után a belégzés következik...híján van annak a művi teátrális hömpölygésnek, amely időben előrefelé, földrajzilag pedig észak felé teljesen rá tud ülni az előadásokra.


Ennyire délen - megint, mint Nápoly környékén, mintha késés lenne, vagy 80-100 év; egyenesen Monteverdi hangulata. És valami nehezen megfejthető dolog, amely Pergolesinél ugyanígy felragyog; kicsit a vadság, a könnyedség, a természetesség és az általában  tisztább lelkek hangulata.

Feltétlen ajánlott.



2016. január 15., péntek

Willaert és a Musica Nova



Egy Stradivarius kiadás, a felvétel Milánóban készült. Aránylag ritkaság, kissé szűk szelet jut manapság az ilyen lemezeknek.



Adrian Willaert flamand születésű, később Párizsban és Itáliában élt kis magyarországi (!!) kitérővel később, 1527-től Velencében a Maestro di Capella tisztségben maradt haláláig.

Fennmaradt, hogy még 1515 környékén, fiatalon, Rómában, a pápai kápolnában üldögélt, és a kórus épp az ő motettáját nyomta, de mint Josquin - aki akkor igen híres volt , ma is úgy tartjuk, hogy a Reneszánsz zenei fejedelme - szerzeményt. Aztán mikor kiderült, hogy az övé, le is vették a műsorról... azért hatalmas bocsánatkérés nem volt, úgy sejtem...
Hatása óriási, sok érdekes dolog olvasható róla.



A belinkelt szerző, Segni, róla igen kevés adat maradt fenn; Fogliano tanítvány, és másodorgonista volt Velencében, valószínűleg Willaert keze alatt.
Az 1540-ben kiadott Musica Nova gyűjtemény foglalja keretbe néhány akkori és ottani körbe tartozó szerző műveit, Willaert, Cavazzoni, Segni, ParabaschaBernaist és Galin; legtöbbjük neve pont a feledés határán egyensúlyoz; a világ más kanyarokat vett; de mostanában legalább van pár forgács, amit felszedegedhetünk, ha van elég türelmünk a keresgéléshez.; és berakosgathatjuk a kockákat saját zenei világunkba.



A lemezen ricercarok sorakoznak,  csembaló-orgona párosításban és szóló billentyűsre egyaránt. Mi is ez a sokat emlegetett ricercar?, itt még rengeteg mindent jelenthetett; ellenpontozó darabokat éppúgy, mint homofón felépítésű szerkezeteket, de olyan szabad fantáziákat is, amelyek egyúttal kötöttek, nem is kicsit; itt kissé ellentmondás van, de igazából a megértéshez kicsi filozófiai sík is kell; e kor szerint a szabadság a zenében az, hogy egy szigorú eszköztárral a meglévő formák és komponálási szabályok szerint szabadjára ereszthetjük magunkat; ez így elég kemény feltételrendszer, mert ne feledjük, még a hangnemek és akkordok sem következhettek ad hoc, az ütemről nem is beszélve, de az tény, ha sokat hallgatunk ilyen zenét, könnyedén kiszúrhatjuk, hogy tényleg felborul a világ rendje akár egyetlen nem helyes akkordtól is. Hogy ebből mi lesz, és valami szögletes és unalmas dolog születik-e, és ha összevetjük pl. egy mai tényleg szabadnak mondott zenével, akár egy jó jazz-felvétellel, akkor melyik fajta szabadság győz, ez mind nehéz kérdés, a válasz inkább bennünk rejlik, mint a zenében.


Ezek a ricercarok azt mutatják, hogy a szigorú keretben valami magasabb rendű szabadság születik; szólam - kíséret váltakozva; gyönyörű harmóniák, szabad variációkkal, melyek adott csomópontokban mindig 'összeérnek' egy hang és egy ütem erejéig, aztán folytatják az útjukat, ellenpontokkal, vagy azok nélkül, a szólamok, mint egy gyönyörű intarzia-berakás, adott felületeken érintkeznek, és együtt egy sokkal különlegesebb mintázatot adnak, mint külön-külön, bármennyire is ragyog egyedül a szépségük. Messze letűnt idők harmóniáiban járunk, még a dúr-moll hegemónia előtt ; a darabok hangnemei tehát nem tonális rendszerűek, és ilyen hangnemekkel, hogy Fríg, Líd, Myxolíd és Dór…ma már szinte elfelejtődtek; ez a szinte szócska most egy lemezt jelent, amin hihetetlenül jó maga a zene; ráadásul így nagyon ritkán játsszák.



A hangminőség egyenesen remek. Szinte három hangszer hallatszik; a csembaló, az orgona, meg az orgona mechanikájának , ill. a sípok levegőváltásainak üteme.

Tiszta zene.
Feltétlen ajánlott.

2016. január 12., kedd

Rediscovering Spain - Alqhai - Glossa

Kalandos módon beérkezett egy lemez, ami később nagy port vert fel hifis körökben is, így most kivételesen a hangminőséggel kezdeném. A Glossát rég ismerjük, finom spanyol kiadó, számos régizenei albumot útjára engedett. A hangminőség eddig is remek volt; szép balansz, nagy tér, kiváló sávszélek, bla…bla…hifis ömlengés. Az artwork különleges, a Tresminutos stúdió készíti nekik, pár embert enyhén néha kiakaszt, szerintem zseniális.
A múltkor kaptam meg az új Pandolfo lemezt, és a hangminőségen teljesen leültem.




Olyan csembaló continuo van rajta, hogy egy halk, finom csengés – a test-rezonancia – végig hallható, ott ül a hangon; én eddig ilyet csak koncerten hallottam, ott sem mindig. Meg egy-két szerencsés szólócsembaló-lemezen.




Most megint egy új Glossa, és megint felkaptam a fejem a hangra. Valamit ott változtattak, és nagyon jó irányba. Rendkívüli valóságérzet; nem kemény, nem selymes, nem tiszta, nem hifis. Igazi. A dinamika akkora, hogy eleddig csak jó LP–ken hallottam. A mélyek teljesen korlát nélküliek lefelé; az AN-E lehetőségei nem csekélyek, de azt hallom, hogy beleveszik a hang egy mély szub-birodalomba, csak a levegő mozog, már a szoba mérete adja a korlátot. Egyszóval valami iszonyat mély. Amikor már elszédülünk, egy beütés, ami megint egy oktávval mélyebb…őrület. És csak ott, ahol kell. Az énekesnél a tér olyan, hogy meghökkenünk: mert egyszerűen, minden különösebb bejelentés nélkül belép a szobába… mint amikor a Csillagok háborújában Leila megjelent R2 hologram-üzenetén…

Most kicsit a zenéről.

Spanyol együttes, a tagok némelyike látható itt-ott videókon, koncerteken, lemezük is van pár, eddig nem ismertük annyira őket. A címen, szokás szerint, nem árt elgondolkodni. Miért is kell újra felfedezni Spanyolföldet?, egy idő után kiderül, ugyanis ők is az Ibériai Reneszánsz  slágereit játsszák, nekem erős kedvenc ez a terület; a tracklistát nézve mindent ismerünk, némelyiket az unalomig szétjátszották, de itt most a hogyan nagyon erős hangsúlyt kap. Mert más, annyira eltér az előadás, hogy gyakorlatilag egy zenei Reconquista tanúi lehetünk.
Meghallgatva egyszerűen beleragadunk a székbe. Komolyan. Pedig sznobok meg szakértők vagyunk, de kezünk a léptetőgombon; van ezer lemezünk, tudjuk, mi a szisztéma,  hisztizünk fontos dolgokon, amikor az előadás vagy a lemez egyszerűen sz@r,  de hisztizünk apróságokon, hogy ezt mér’ így?, ezt a Savall jobban játssza, ez itt túl nyálas, ez itt túl kemény, ez meg honnan jött…?, ezt most miért így keverték, blabla…stb…
Itt mindezek elfelejtve. A zene rabul ejt. Nagy közhely, de így van.

Dos Estrellas, már volt szó róla, itt.



Amit itt a continuo művel a háttérben, az annyira jó, szinte perverz..Olyan ritmust adnak, hogy lehetetlen nem figyelni, vagy megunni; a gambás nagyon érdekesen kezeli a vonót, néha sír a hangszer, igazából, a díszítések pedig, szerintem ez itt egy új iskola. A kottáról elég jól leszédülnek oldalra, nem kevésszer, mondhatnátok, csak azt ne feledjük, hogy ezek a dallamok annyira régiek, hogy a lejegyzések sokszor nem is léteztek eredetiként, az átiratok kottái pedig jobban hasonlítottak egy térképe vagy egy szép terítőre, ráadásul minden ütemjelzés és díszítés nélkül, sőt, olyan is előfordult, hogy csak az osztinátó maradt fenn, a felső szólam így teljesen szabadon hánykolódik, igen, itt sokszor ez a jó szó.




Alqhai Bázelben tanult, aztán Szíriában. Próbáljunk kicsit visszaemlékezni a migránsválság előtti időkre, amikor pont egy magyar régészcsoport ásta ki a Szentföld legnagyobb keresztes lovagvárát Szíriában, szóval a régi időkben ez egy kulturális csodabirodalom volt. A sivatagban felszívott egy kis ragyogást, valami belső tüzet, nem tudom.




Ez a Si la Noche haze Escura, rendkívül népszerű volt 400 éve; itt most Andueza és a szoprán gamba hangja annyira egyforma, hogy mintha két nő énekelne; vagy amikor csak a befejezéskor derül ki, hogy volt egy gamba kíséretnek, vagyis kilép az ének, de a tónus folytatódik tovább, minta ő dúdolna. Szinte félelmetes, annyira együtt vannak. Egy szemünk előtt megvalósult Voix Humaines. És az egész lemezt belengi egy hangulat: könnyedség, levegősség, finomság. Valami varázslat folyamatosan árad belőle; Margat régi szellemei kapaszkodnak ki a felejtés kútjából.

A portugál barátom, aki küldte,  kocsiban hallgatta legelőször, az egyik számnál leakadt, egyszerűen le kellett, hogy álljon, és ott, az út szélén ötször meghallgatta egymás után, full hangerő, közben hárman is megálltak, hogy mi a baj, segítenének, ő meg csak kiabálta, hogy Jézusom, mekkora jó zene,  nevetett mindenki…


Feltétlen ajánlott

2016. január 8., péntek

A Kérlelhetetlenek bálja - Monteverdi

Amikor erősen kedveljük a régizenét, a rengeteg nagyszerű felvétel mellett az tény, hogy gyakorlatilag kizárjuk magunkat a régebbi lemezekből, hifisként pedig az LP világából. Hogy miért?, mert az előadásmód akkorát változott kb. 1990 óta, hogy a korábbi felvételek egyszerűen hallgathatatlanok. Nem azért, mert ab ovo rosszak, hanem azért, mert az újabbak más filozófia mentén haladnak, amihez rendkívüli mód hozzá lehet szokni. 

Akkor most nézzünk rögtön egy jó erős kivételt.



Monteverdi: Il ballo delle Ingrate (kb. a Kérlelhetetlenek bálja)

Les Arts Florissants, az évszám 1982. Ez azért jó rég volt, de az eltelt 34 év egy egészen vékony réteg port sem hagyott ezen a felvételen; teljesen szokatlan módon, totálisan up-to date, a hangminőség is rendkívül megnyerő, mai felvételnek az ’új’ régizene-előadásmód szerint simán elmenne, talán annyi, hogy a nevek közül egy-kettő már nem ugrik be, mint Agnes Mellone, de Jill Feldmann szopránja és Guillemette Laurens mezzója annál inkább, ne feledjük utóbbi egy 26 éves épp-nem-csitri hölgy volt, emlékszünk még arra a mostani, szintén Monteverdi hullámfelkavaró felvételre?, nos, a régi hangja is briliáns volt; a csembalónál pedig Skip Sempé nevű fiatalember ült, William Christie a 38.-at taposta…



Ilyesmi akkor történik, amikor egy előadásról utóbb kiderül, hogy iskolateremtő volt, hát ez totálisan az volt.




Az Orfeó bemutatója után években járunk, 1600–as évek eleje, a mantovai udvar ezt a művet egyszerre rendelte a legendás Ariannával, amelyből csak a lamentó maradt meg, volt szó róla. A téma a szokásos: egy mantovai hercegnő rezisztens lett Cupido nyilaira meg a kérőire, ezért Pluto segítségét kérték az Alvilágból, ő pedig egy korrekt kiselőadást, itt úgy hívjuk, semi-operát tartott és mutatott, hogy a végzet mit tartogat az ilyeneknek…állítólag az udvari főembereket is bevonták az előadásba, konkrétan táncolniuk kellett…
Később a VIII. madrigálkötetbe került.



Nagyon jó zene, nagyon jó előadás.

Amúgy alig tudok leszakadni erről a felvételről. Valami különleges, egészen felfelé ívelő összhang.épül. Katedrális, ez a jó szó.
Itt ez a track No. 6., Amore és Venere kettőse; pár meghallgatás után még a hajunkból vagy a cipőfűzőnkből is kimutatható lenne.





A hifis berendezéseinket kellően meggyötri, ez a műfaj általában is, vagyis, tegyünk be egy Monteverdi madrigált, megmondom, milyen a rendszered…

Feltétlen ajánlom.

Monteverdit mindig.
Bármikor.
Bármennyit.

2016. január 7., csütörtök

Rameau: Une Symphonie Imaginaire

Jean-Philippe Rameau – francia barokk,  J. S. Bach kortárs, (1700 –as évek első fele), csak ő Párizsban, és meglehetősen másmilyen zenékkel foglalkozott, a nagy sikert operái hozták meg, szép lassan átszoktatta a népet az akkoriban nagyon divatos olasz operákról a hazai ízekre.



Kicsit megidősödött már, de 1750–ben XV. Lajos udvarában stabil pozíciót kapott, mint udvari zeneszerző, ezzel tetőzött elismertsége.

Bő 10 éve, Marc Minkowski a franciabarokk-specialista, a híres Les Musiciens du Louvre vezetője, készített egy elképzelt operát Rameau műveiből, egy operák operáját; csak instrumentális megközelítéssel, ez lett az Une Symphonie Imaginaire. Meglehetősen sokat elárul a zenéhez való viszonyulásáról. Pl. azt, hogy nagyon szereti ezt a szerzőt és az egész kort. Meg az a felfűzési mód, ahogyan egymásba ölti a soron következő darabokat, pont olyan, mint beszédben a kiejtés, a stílus: aki figyel, az megmondja, hogy miféle az ember.



Van nyitány, prológ, airek, különböző scénék, és természetesen a záró cachonne, épp csak az áriák hiányoznak, de ez most egy csak-hangszeres opera, tehát ez a mű, ez a lemez így teljes. Emlékszünk, A L’Arpggiata Cavalli felvételére?, a rendező elv nagyon hasonló, csak az egy jóval későbbi, gyakorlatilag új lemez.

Ez a link egy élő klip, énekesekkel, így az első másfél percre kéretik koncentrálni.



Meghallgatva, vagy csak beleszagolva, gyűjtsünk asszociációkat, mit is gondolunk erről a lemezről.

Zseniális.
Fergeteges.
Hol tanultak ezek zenélni? Minden francia zenekar ilyen…?
Ez az ember élvezi, de nagyon, amit csinál.
Szabad zene.
Áramlások.
Mekkora ötlet!
De hol a fúga már megint…?
Nálunk a Zeneakadémiára vajon beengednék? Ez jó kérdés; ha kicsit rágondolunk a régizene helyzetére Magyarországon, a válasz egyértelműen nem.
Opera. Ez a barokk opera. Ez jó. Élő, lélekkel teli.
Finoman, kellően dagályos. Nagyarcoskodó. Humor.
Most nincs remegés az eredendő bűntől.
Ezt nem a vasárnapi szentbeszédhez komponálta.
Vidámság, felszabadultság.
Harmónia, erős.
Zenekaroknak – csapatépítő tréning.

Hangminőség – szó szerint káprázatos. Dinamikus, lendületes, nagyon-nagyon jól sikerült felvétel. Már egy nyomorult, kicsit pattogó, letöltött CDR-en úgy szólal meg, hogy szó szerint megakadunk rajta, az SACD, mert van SACD kiadása, új távlatokat nyit, fények és színek és tájak. Mint amikor belépünk egy szép festménybe.
Amikor vége, ujjunk hegyén. marad egy kis okkersárga.

Feltétlen ajánlott.



2016. január 5., kedd

Koncert 2015 - Bach - Savall - Zeneakadémia

Néhány gondolat a koncertről, csak úgy össze-vissza.



Már az nagyszerű volt, ahogy a Körútról  besétáltunk a térre, ahol a Zeneakadémia van. A város közepe; jó környék, és egy csomó jól öltözött jó arcú ember ilyenkor egyszerűen megemeli Budapest színvonalát, úgy direkte. Szóval lehet a MÜPA bármennyire szép és jó, az, ehhez képest mindig csak egy hipermarket marad; koncertre a városba kell járni, az egy esemény, egy szertartás, így egészen más. Nincs autózás, nincs parkolószint, nincs lift, van viszont macskakő meg kiülős kávézó és olyan épület, hogy csak ámulunk, belépve meg azt gondoljuk, hogy igen, ez Budapest.



A darab – kifejezetten nem könnyű. Az alaptéma gyönyörű, ezt megbeszéltük. Itt sem volt több fél percnél. Utána egy csembalós improvizáció a témára, vélhetőleg Bach kb. ezt játszotta el akkor az uralkodónak. Rendkívüli módon eltér a jazzben megszokott dolgoktól. Itt ellenpontok és fúgák mennek, egyszerre több vonalon, több szólamban, atompontos szerkezetben. Finom dolog. Kb. ennyi volt az, ami befogadható. A többi, az nagyon bonyolult és furcsa volt, ugyanúgy, mint a lemezen. Olykor óriási szépség ragyogott ki, olykor a lekövethetetlen agyonhajszolt.matematika.
A hangszerelés csodás volt, bár nagyon erősen hallatszott a régi hangszerek felhangdúsabb jellege; nem egyforma korú hangszerek szerepeltek, a modern hegedű itt tette  a dolgát, de amikor Savall gambája a másik két vonóssal megszólalt, az annyira szép volt, hogy bele lehetett borzongani. Pont mint a lemezen. Amúgy nagyon hasonlított az előadás a 15 évvel ezelőtti felvételre.



Bach továbbra sem lett kedvenc; ráadásul szerintem ez a zene nem arra való, hogy nagyközönségnek előadják. Akkor mire is…?, hát pl. arra, hogy a hozzáértők, lapozgatva a kottát, az egyik ámulatból a másikba essenek. Esetleg lemezről ugyanez. Kézben kotta nélkül nem tudjuk  követni a fúgákat meg az álfúgákat meg a 6 szólamot a ricercare-ban, meg a visszafelé játszott (!!!) téma ellenpont-harmóniáját, a zenészek legtöbbje sem, nem kell elkeseredni. Ugyanakkor pedig Savallék rendkívül felemelték vagy legalábbis próbálták felemelni ezt az érthetetlen nyelven felhangzó zenét; kissé olyan érzés, mintha a  a nagy unalmat enyhítették volna kis gombóc szépségekkel…

Aztán végre vége lett – nem volt ember, aki ne örült volna a nézőtéren. Örült, hogy vége, de annak is, hogy kibírta, de annak is, hogy valamit hallott, ami jó. Nem minden dolog egyszerű. Mert nagyon jó zene akkor is, ha nem értjük, meg akkor is, ha én nem szeretem Bachot, ti meg igen, vagy fordítva. Talán valamit megsúrolt, valami mélyet? Lehet. Lemezhallgatáskor, intimebb körülmények között, talán jobban.

Aztán jött a II. koncert, mert 4 (négy) ráadás volt. Itt a barátok/ismerősök között erősek voltak utána a véleménykülönbségek, kezdve onnan, hogy egy ilyen zene után kell-e ráadás, meg miért, vagy miért nem, meg mi illik össze mivel, meg mivel nem, stb…

Az én verzióm.
I. ráadás, az a H-moll szvitből két tétel. Ismert zene, nagyon-nagyon népszerű, és bármennyire hihetetlen, de Bach ez is, a matematika-szakértő ilyet is tudott. Jutalom a közönségnek, hogy végigülték a szívást..? Nem, inkább egy nagyon jól megkomponált átvezetés. Rendkívül jól játszották, friss tempóval, érzékenyen, de egy csepp nyál nélkül.

II. ráadás, egy reneszánsz tánc, úgy sejtem, mert Savallt alig lehetett érteni,  valamelyik régi lemezen van rajta. Ez fenomenális volt; nem túlzok, ha azt mondom, hogy a közönségnek leesett az álla. Kifelé jövet mindenki azt kérdezgette, hogy mi volt ez. Kicsit majdnem vicces, hogy a Musicalisches Opfer után a közönség azon rugózik, hogy egy reneszánsz tánc vajon melyik lemezen van rajta…
De mi is történ itt pontosan? Ez fontos, mert  jó közönség volt, teli zenésszel/hozzáértővel/Sebestyén-Mártával, ezek minden sz@rt nem tapsolnak agyon, szóval valami olyasmit éreztem, hogy Savall megmutatta azt, hogy milyen egy szigorú szerkezetes-improvizációs Bach, ezt egy órán át nyomta nekünk, aztán meg kinyitott egy oldalajtót, amin megmutatta, hogy milyen egy szigorú szerkezetes-improvizációs darab, amit ő szeret igazán. Mert fúga nem volt, de volt olyan improvizáció benne, ami valami mélyet megmoccantott belül szintén; amely végtelensége beljebb van, mint a művi matematika végessége, és, amúgy, amit Kramer ott hegedűn művelt, az valami egészen fenomenális volt. Kirohanásos-díszítés….van ilyen…? Van, ott volt. A közönség ezt totálisan megérezte, és megőrült. Van, aki azt mondta, hogy ez egy fricska volt a szigorú európai zenei mű-előadásoknak, Bachnak, az elvont, közönségirtó műsorpolitikának, az Akadémiának, (mert miért kell mindig úgy Magyarországra hívni Savallt, hogy neki idegen zenéket játsszon…?) , mert mindenki érezte, hogy ezt a ’darabocskát’ így eljátszani, ez túlmutat még a Mesteren is….

Aztán volt egy-egy Marais, ill. Rameau színházi zene betét, nagyon-nagyon jók voltak.
Aztán  vége, utána irányított beszélgetés, ami egészen rendben volt, érdekes témákkal,sok minden egyebet megtudtunk. Dedikálás, pár szó face-to face, nekem nagy élmény.
LP –seknek.
Csak úgy érdekességképpen, volt ott valaki, egy stóc  régi LP –vel, aláíratni….szívesen ránéztem volna, mik is voltak azok a lemezek.

Szóval, jó volt, élmény volt, adott mindenfélét.

2015. május



2016. január 2., szombat

Caccini: L'Euridice




Opera.
Méghozzá az elsők között; az évszám 1600, Firenze
Akkoriban, az, hogy egy történetet elénekelnek ebben a furcsa ’új stílusban’, ez volt a monódia, ráadásul mindezt amolyan színház-féle-formán elővezetve, még nagyon új volt. Mint ahogyan az is, hogy a később librettónak nevezett szöveg-alapot Rinuccini már zenébe helyezve írta/költötte, és ez fordítva is igaz volt - a stile recitativo és az operatic recitativo gyakorlatilag innen startol - , vagyis az, hogy a zenét egészen pontosan a szöveg jelentéstartalmához igazították, ezt akkoriban még szokni kellett.

Ma ezt a furcsaságot már nem nagyon értjük, pontosabban nagyon nem értjük, hogy mitől volt ez akkora különlegesség. Talán egy hasonlat segít. Arra gondoljatok, hogy ekkortájt a regény is hasonlóan új volt; vagyis egy történet, ami nem krónika, nem útleírás és nem szakrális/mitologikus eredetű, hanem valami olyan, ami nem történt meg, de mégis leírták, egy kitaláció, egy fikció, gyakorlatilag egy jó nagy adag hazudozás. Tényleg, nem?
Ma ez már nem tűnik fel…

Ami az igazán furcsa dolog itt, az a meghallgathatóság, illetve a hatás, amit gyakorol ránk, ma, bő 400 év után, 2016–ban. Mert milyen is ez a zene?, hát, néhány egyszerű szólam és akkord az alap; a díszítések és a diminúciók aránylag visszafogottak, más szóval, hiányoznak, a nagyon kicsit bonyolultabb dolgok a kórusnak megtartottak; sehol a későbbi nagy áriák, vagy a pazar zenekari betétek; a hangszerelés pedig egyenesen szerény; inkább amolyan recitativós-elmesélése egy nem túl kanyargós történetnek, amit amúgy is mindenki ismer.
Viszont.
Tiszta. Kristálytiszta. Egyenes. Harmonikus és áradó, elvarázsol és megemel. A hangok igaziak, emberiek; átjön valami nagyon finom ragyogás az egészből. Beharmonizálja a szobát, a hifit, még az idióta drótjainkat és alátétjeinket is; megváltoztatja a levegő összetételét; innentől a nap másképp telik.

A Concerto Italiano a szokott színvonalon, és most is olyan énekeseket szedtek össze, hogy gyakorlatilag fizikai gyönyörűség hallgatni a hangjukat. És ez a fajta zenei megközelítés annyira finom, hogy oda jutottunk, hogy az ilyen előadások, mint ez a lemez, ez most a Le Nuove Musiche. Az évszázadok alatt, immár másodjára. 
Akkor re-reneszánsz?

Sara Mingardo – ugye megismerjük tízezer közül?




Hangminőség parádés. Próbáljátok ki.
Javaslom.