Tegnap koncert, pár gondolat.
A Zeneakadémia remek koncerthelyszín, már a környéken kialakul a jó alaphangulat. Az akusztika nagyon jó, első harmadban ülve, lent, teljesen helyes balansz, minden hallatszik, nincs túlzengés, nem száraz, pont jó.
Kezdésből Telemann, egy kantáta,.utána egy szimfónia részlet A zenekar príma, Les Musiciens du Louvre, nem húrtépős, kicsit szolid, de lendületes, Marc Minkowski nevelése, jól együtt vannak.
Ez a zene – egy nagyon gyenge dolog. Dallamos próbál lenni, de pár szép akkord kezdés után beletekeredik a nagy semmibe; a zenekar teszi a dolgát, dallam sehol, az eszközök működnek, az ívek teljesen hiányoznak. A kantátánál azt várjuk, hogy fordul a dolog, de csak rosszabb. Annyira üres, hogy kezdem megérteni, miért szeretik ilyen sokan Bach zenéjét…mert ehhez képest az egy más galaxis, tényleg visszasírjuk azt az agyonmatekozott szürke-kocka zenét, mert abban legalább van egy lenyűgöző és bonyolult rendszer akkor is, ha nekem nem tetszik, Telemannál egyszerűen nem találunk, csak üres frázisokat, annyira unom, hogy fáj, legfőképp az, hogy ez mégis csak a Zeneakadémia, mit keres ebben a csodaszép épületben ennyire rossz zene, számolgatom fent az orgona sípjait, négy óriási jobbra, négy balra, utána szimmetrikus csoportokban 11-11, enyhe zöld fénnyel megvilágítva, giccshatáron táncoltatva, de akkor is szeretem a Zeneakadémiát, a MÜPA ehhez képest csak egy bevásárlóközpont, ha ezt gondolják az emberek barokk zenének, akkor örökre megfeneklett Magyarország, csak lenne már vége...
Anne Sofie von Otter, svéd származású díva, szépen énekel, de mezzója igazi lendület nélkül, 25 éve ez a hang itt Budapesten, a zenei világunk közepén teljesen rendben lett volna, most már azért finnyáskodunk, mert akinek jó lemezei vannak, vagy aki valaha hallotta élőben Sara Mingardot, vagy Sandrine Piaut vagy akár Baráth Emőkét, annak teljesen más képe lett egy igazi jó régizene énekesről, szóval a hangjában hiba nincs, belekötni nehéz, csak pont az a szárnyalás hiányzik, ami miatt ezeket a zenéket ab ovo lehet szeretni.
Aztán Handel, operaáriák, Semele és Dardano, hirtelen minden megváltozik, felbukkan a melódia, teljesen más világ, a semmibe kúszó mellérendelés-halmok helyett most már van struktúra, van párbeszéd; utána még egy gombóc vákuum letuszkolódik Telemanntól, a Tafelmusic-ból, a kontraszt brutális, amikor pedig szünet után megpihenve felhangszik Vivaldi D-dúr concertója, még a színek is mások lesznek, a közönség kellemesen beletámaszkodik a harmóniákba, érezhető az ellazulás, a lagúnák és a finomság áradata. Minden a helyére kerül. Mint amikor kerékcserénél emeljük az abroncsot, és végre meglátjuk a lyukban a csavart. Mint amikor a langyos, lábmeleg vízből átmegyünk a forróba, ahol reakció van, mert kegyetlenül süt, de nagyon jó, a csontunk ropogva melegszik, a fejünk teteje libabőrös. A cadenza lenyűgöző, nagyon teátrális,
Thibault Noally olykor annyira felül játszott, hogy kb. 4cm húrhossz szólt, mégsem siklott bele a cirkuszi mutatványos sátor alá, valahogy komoly maradt és ünnepélyes.
Ez a velencei fuvallat nagyon szép volt, óriási tapsot kapott.
Aztán még Vivaldi és Handel áriák, a zene remek, az ének kicsit halovány, utána egy concerto grosso, ez nagyon finom volt, lemezen is nagyon ajánlom.
Handel zenéje valami olyasmi, mint amikor a szürke átlátszó német szilikoncsőben megindul az itáliai élénkpiros véráram, akkora színt kap, életet, és harmóniát, hogy az esős London sem tudta leáztatni a ragyogását. A koncert második fele annyira különbözött az elsőtől, mint a tél a nyártól, két teljesen más zenei világ úgy, hogy gyakorlatilag kortársak voltak.
Ráadásnak az Ombra mai fu, nagy sláger, tökéletes zene, itt Sofie kicsit még megcsillantotta a 25 évvel ezelőtti ragyogását, amikor még ilyen nő volt, szóval szép zárás volt.
A közönséget olykor szidjuk, hogy sznob, meg minden sz@rt miért kell megtapsolni, de ezen a koncerten teljesen visszatért a bizalmam, mégis csak értették a dolgokat legtöbben, hogy miért?, mert elég volt figyelni érzékeny füllel a tapsot, teljesen tükrözte a dolgokat, Telemann udvarias tapsot kapott, vagyis köszönjük a munkát meg a felkészülést, jó étvágyat a koncert utáni panorámás protokollvacsorán, Vivaldi meg igazi nagy tapsot kapott, vagyis, éreztük a minőség megjelenését, pár embernek pedig üzent, hogy nézzük már meg jobban ezt a zenét, kotorásszunk kicsit a lemezeink között, vagy a youtube-on, mert esetleg igazából elkezdett érdekelni ez a zenei világ.
Telemann – nem tisztem védeni, mert mondhatnátok, hogy vannak sokkal jobb művei, szóval arra gondoltam, hogy ízléseink nyilván eltérnek, tőlem ajánlót ne várjatok, mert egyetlen Telemann felvételt sem ismerek, ami legalább minimálisan megihletne; aki pedig szereti, azoktól sem kérek elnézést, mert ez itt a saját naplóm, nem az övék, ha meg annyira jó mégis, majd egyszer megírják, el fogom olvasni, ígérem.
Aztán a következő koncerten Lezsnyeva lesz..
Hallottam már élőben énekelni. Ugye nem illendő innentől bármilyen összehasonlítósdi? Pedig ugyanaz a koncertsorozat. Hogy lehetett ennyire eltérő színvonalú énekeseket egy programba tenni?
Úgy vagyunk, mint a mesebeli király, akinek egyik szeme sír, a másik nevet.
Ne feledjük, Magyarország óriási fehér folt a régizene területén, tehát azt, ami itt jó volt, és színvonalas, becsüljük meg, mert alapvetően nem sok az alkalom, ami meg nem volt annyira megnyerő, azt hagyjuk tapintatosan elfelejtődni.
2016. február 25.
