Könnycseppfüzér - Dowland és Savall

John Dowland nevéről az első dolog, ami rögtön eszünkbe jut, az a híres Lachrimae, ez a lantra írt pavan, amely később a Flow my Tears szöveggel hódított - az évszám 1600 -  ez az air annyira híres lett, hogy van konkrét leírás arról, hogy a cipészinas is ezt fütyülte, később pedig azt írták, hogy Európa(-i zene) még száz év elteltével is Dowland könnyeiben úszik…

A régi analógiás gondolkodás szerint azt mondhatjuk, hogy élete hajszálra olyan volt, mint ez a zene, amely így egyfajta kvintesszencia: végigkísérte a szomorúság, a melankólia és a lenyűgöző szépség. Amikor nézegetjük a ránk maradt, néhol kissé hézagos életút-adatokat, valóban azt látjuk, hogy jó oka volt a kesergésre: hazájától, Angliától nagyon sokat élt távol, elismertsége leginkább külföldön teljesedett ki, és amikor élete vége felé, ötvenen túl, immár otthon, megkapta azt az állást, amelyre mindig is vágyott, (The King’s Lute – udvari lantos) keserűen kellett rádöbbennie, hogy zenéje ott már igazából senkit sem érdekel. 

Ez az állandósult kegyekből való kiesettség valójában egy olyan dolog árnyéka, amely akkoriban meghatározó volt. Fiatal éveit Párizsban töltötte az angol követség megbízottjaként, és az emigráns honfitársak nyomására áttért a római katolikus hitre. Ezt az anglikán vallású szülőföld úgy tűnik, soha nem bocsátotta meg. Külföldön, – hosszú dániai, majd római, velencei, páduai és ferrarai kintlétek után - Firenzében belekeveredett egy pápista összeesküvésbe, annyira, hogy menekülnie kellett, vissza, Londonba, félkegybe.

Az utókor hálásabbnak bizonyult: elkezdték úgy nevezni, hogy Anglorium Orpheus, és zenéjét soha, egyetlen másodpercre sem felejtették el, a könnycseppek szépen átívelték a századokat, mai népszerűsége most konkrétan emelkedőben. Ez köszönhető annak, hogy aki valaha kézbe fog egy reneszánsz lantot, Dowland művet feltétlen játszani fog; így a nagy előadók kivétel nélkül lemezzel emlékeztek meg róla. Még Sting is valahogy idekeveredett…

Közülük az egyik sarokpont lett.

Nagy nevek, mindenki koromfekete hajjal, Savallnak még és szakálla is, Pandolfonak meg van még haja, és a CD pedig 2013-as?, igen, egy sokadik újrakiadásról van szó, az eredeti 1987-es albumot az AliaVox beemelte a Heritage sorozatba, és díszruhában, SACD-n most olyan kézbe fogni, mint valami becses könyritkaságot. Micsoda szép dolog.

A Lachrimae or Seaven Teares 1604 a négy közül az egyetlen kiadott gyűjtemény, amely teljes consortra íródott, tehát a hangszerelés tenor- és basszusgambák, valamint lant. Ez utóbbi szerepe különleges, mert nem fokozódik le szimpla continuo megtámasztássá, hanem saját, olykor igen bonyolult szólammal még a késő Reneszánsz polifóniáját sugározza. 

Rögtön akad egy óriási különbség az akkoriban még éppen dívó Palestrina-féle iskolától, ez pedig a melódia, a dallamosság, amely akkor éppúgy nem volt jellemző, mint ahogyan később Bach zenéjéből is totálisan hiányozni fog ez a fülnek kedves zenei összetevő.

Ebben a gyűjteményben javarészt régebbi dolgai szerepelnek, de úgy, hogy mégis valami egészen újat alkotott. A húzónév egyértelműen a Lachrimae; ez a pavan lett az alap, ebből készült hét variáció az eredeti témára; és mindegyik kapott maga mellé egy gyors táncot; ez utóbbiak szintén ismert és népszerű darabok voltak, itt a kor híres személyei vagy az aktuális pártfogók nevét viselik. Ez a hét pár kiegészítve néhány korábbi szerzeménnyel, consortra áthangszerelve, szólamok elosztva, és kész is a Lachrimae or Seaven Teares.

Rendkívül érdekes füzér; a hét könnycsepp egy-egy dupla pici félgömb, bennük kétharmad-egyharmad arányban elosztva a pavan és a galliarde, a melankólia és a vidámság. Gondolhatnánk, hogy milyen ügyes egy üzletember volt ez a Dowland, nem akarta, hogy szomorúságba fulladjon ez a kiadás, ezért megszínesítette, hogy jobban vigyék. Miután végighallgatjuk, akkor viszont a párok összekívánóssága feltűnő lesz; annyira, hogy amikor külön akarjuk szedni, úgy járunk, mint a hírhedt féltekékkel Magdeburg főterén, 1654-ben, húzzuk, de nem jön szét, és először ugyanúgy, mint Frigyes király, fel nem foghatjuk, hogy mi ez a titokzatos erő, amely összefűzi őket, hogy nyolc pár ló sem tudja szétválasztani. 

Valóban, a melankólia rejtett vidámsága szorosan összefonódik az öröm átsuhanó szomorúságával. Mindig, és erősebben, mint hinnénk.

Az előadásmód, ahogyan Savallék játszanak, az páratlan. Hogy miért?, hallgassuk meg az első 5 másodpercet, már ki is derül. Mert rendkívüli mód egyenes. Jómagam sok ilyen zenét hallgatok, és a mai régizenejátszás szerencsére pont erre felé ment, és a lemezeken, főleg a 2000 utániakon az átlag nívó örvendetesen magas, de ami itt történik, amellett nem lehet szó nélkül elmenni. Minden várakozás ellenére, minél nagyobb a szomorúság, annál egyenesebb a zene. Mint egy rezzenéstelen vonal. Sehol egy fél vibrátó, nincs egy kis rezegtetés, hogy nézzétek, hogy szenvedek, szánjatok már meg egy kicsit; nyoma sincs annak az undorító csörgésnek, amely a nyomorult, porban fetrengő koldus alamizsnakérő poharából jön; nincs a csellisták nagy álma, hogy majd én megmutatom, hogy mi az a nagy érzelem, olyan szívszaggatás lesz, hogy nemhogy ti, de még én is elsírom magam, de igazából azért, hogy sajnáljatok, engem, és csak engem nézzetek…pedig gondoljunk bele, a gambán ötezerszer több lenne erre a tónus és az árnyalat… itt a játék szikár, majdhogynem tárgyilagos, mint egy vízállás-jelentés. Tartás van és méltóság. Amiről szól, a történet, a hatalmas folyamok sodrása, az viszont teljes egészében felragyog, nem fedi el az individuum sivársága, a melankólia szépsége annyira élő lesz, hogy a vonalak az ég felé mennek, egy-egy csillag lesz a hegyükön, és ez nem Savall szomorúsága, nem Dowland szomorúsága, hanem egy tisztán szellemi folyamat, talán az ősrégi misztikus Hexachord transzcendentális minőségfelettisége.tárul ki.

Micsoda finom régizene-definíció született… A romantika kedvelői a fentit remélem átugrották, amúgy attól tartok, ezt az egész blogot kihagyhatják az életükből…

Óhatatlanul Glenn Gould jut az eszembe, nála érezni hasonlót, hogy a közönség felőle ki is sétálhat a teremből, a többséggel az élen, akik a nyálat meg a csöpögést várják és kívánják, közben meg a szeretőiken és/vagy a vacsorán gondolkoznak – ő inkább abszolúte csak a zenének játszik. Mint a középkor kör alakú kórusai, akik befelé énekeltek: az előadás és a befogadás egyaránt meditáció, mi, a közönség, jó esetben beleshetünk kicsit az alkimista műhelybe.

Mielőtt végképp elsírnánk magunkat, leszállva a mennyekből, hogy micsoda giga-bánat-tag volt ez a Dowland, azért gondoljunk arra, hogy kifejezetten szerette a fényűzést; a dán udvari állásból gyakorlatilag kirúgták, mértéktelen és csapodár életmódja miatt… furcsa, de számomra ez még hitelesebbé teszi a zenéjét, mert a másik véglet távolságát is megélte, tudta, hogy mit beszél. Szóval ezek a galliard-ok a könnyes szempilla végein csak kellettek…ő maga írta, hogy olykor nem a bánat miatt hullanak a könnyek, hanem mert a helyzet joyful, amely lehet öröm, vagy egy emelkedett hangulat, akár pont a melankólia szépsége felett érzett elragadtatás.

A variációk kissé eltérnek a megszokottól: az alapfalak maradtak csak, az összes szoba és ajtó, a tető és gerendázat, a bútorzat és a csillárok, a roló és a konyhakések, minden megváltozik, egy dolog marad közös, hogy jó bennük élni, lakni.

Középtájt ott a Lachrimae Coactae, furcsán elhangolt harmóniákkal, a disszonancia határán egyensúlyozva, folyamatosan ereszkedő akkordjaival gyakorlatilag belehúz a zene belsejébe, mint egy örvény, lassan sodor körkörösen, egyre lejjebb, vagyis egyre feljebb.

Tisztán érződik, hogy viola da gambákból álló consort egy különleges társulás, amely egy olyan konstans tónusfüggönyt hoz létre, hogy nem nagy túlzás azt állítani, hogy az egyik leggyönyörűbb  ember által létrehozott hangzás. Boldog lehet az, aki egyszer is játszott benne.

Ha elkövetjük az a bátorságot, hogy utána hirtelen egy vonósnégyessel, -ötössel kínáljuk a CD játszónkat, bizony, a hideg beleáll a lábunkba, hiába jó a zene, (mármint aki szereti), a hímpor lepergett, az angyalok szárnya a fodrásztól kijövet csupaszon didereg…

A hangminőség kiemelkedő, a hifisek, akik az autójukat elcserélik egy darab hangszóróvezetékért, (amely amúgy teljesen normális életstratégia) ők is megőrültek a hangzástól. Ha véletlenül előkerül egy SACD játszó és egy HighEnd rendszer, ne tétovázzunk. 

Savall egy 1550-es tenor gambán játszik; a tízezer szín legtetején ott ül a hajszálrepedések finom hálózata, amely a titkos összetevőjű növényi lakk felszínén, a fából, valahogy kiereszti a zenét.
Repteti, ez a jó szó. Egészen fel és fel, az égig.



Ha épp könnyűek vagyunk, akkor minket is, ha nem annyira, akkor csak egy kicsit, pont, hogy a lábnyomunk ne látszódjék a kövön.

*         *         *

___________________
Képek:
1-2-3-4-5-6-7-8-9-10-11-12

A főkertész elbeszélése - Caccini zenéje

Firenze.

1500-as évek vége. Itt működött a híres Camerata Bardi, egy a zártkörű társaság, amely kezdetben szimpla mecenatúraként indult, később hatása rendkívül erős lett. Giulio Caccini, római születésű zenész és énekes, a Mediciek szolgálatában, a körhöz 1580 tájékán csatlakozott. Milyen is volt ez a camerata?
Olyan színvonalú kultúréletet generált, hogy később azt írja, a Camerata zenészeivel, művészeivel, költőivel és filozófusaival folytatott beszélgetésekből többet tanultam a zenéről, mint 30 évnyi ellenpont szerkesztésből…

Caccini neve egyet jelent azzal, hogy Nuove Musice, ez az az új stílus, a monódia, a kíséretes egyszólamúság, amely nyílt szembefordulás a késő Reneszánsz high-art polifonikus túlbonyolítottságával. Hogy miért?, innen ezt megválaszolni nem túl egyszerű, az okok összetevőin maximum el lehet gondolkodni. A világ nagyot változott, a semmiből új földrészek, egy csepp vízben új részecskék bukkantak fel, a Szaturnuszon túli világ látható lett, a darabokra szakadt Egyház alaptézisei kaptak támadást.

A Palestrina-féle iskola többszólamúsága követhetetlenségével éppúgy ledobta magáról a közönséget, mint ahogyan a Musikalisches Opfer a Zeneakadémián tette nálunk pár éve
Így a monódia egyrészt egyszerűsítés, lesüllyedés a nép közé, másrészt feljebb emelkedés a szférákhoz, mert közelebb került az eredendő zenei tisztasághoz, amelyet a régi időkben a gregorián egyetlen szólama képviselt. A közvetlen kiváltó ok pedig lehetséges, hogy maga a célkitűzés volt, amely köré a Camerata eleve szerveződött, miszerint az antik hagyományokat kell visszaállítani; ahol a szöveg, a történet elbeszélése minél hűbb alátámasztást kívánt a zenétől. Ez persze rögtön akadályokba ütközött, ugyanis pl. az érzelmi skálák megjelenítésére az akkoriban dívó polifónia egyszerűen nem volt alkalmas.

Caccini erre adott megoldást: a Le Nuove Musiche kiadásával, 1601, Firenze; a darabok mellé részletes utasításokat tartalmazott az éneklési technikára, az új stílus elsajátítására, a kíséretre és az intonálásra éppúgy, mint az érzelmek árnyalására és a spezzatura alkalmazására. Melyik műfaj jut eszünkbe, amelyik erről az alapról startolt?, hát persze, az Opera.

Caccini élete fordulatos volt, a Medici udvar intrikáiból alaposan kivette a részét. Legnevezetesebb balsikerű kalandjából erősen megtépázott kedveltséggel került ki. Eleonora da Toledo és Bernardino Antinori heves szerelmi afférjában ő volt a postás; egy nem eléggé átgondolt pillanatban a levelet kibontotta, és átadta reménybeli új pártfogójának, aki történetesen a férj volt. Bernardino kivégeztetett, Eleonóra még aznap tőrrel a szívében követte, Caccinit meg egy ideig rendesen utálták…

Az élet ment tovább, a karrier kiteljesedett; nehéz természete sok veszekedést generált; gondoljunk bele, pl. Peri új operáját szemrebbenés nélkül úgy átírta, hogy csak az ő énekesei tudják kiénekelni az áriákat, ezeket aztán lazán beemelte a saját művébe. 

Ezt 1600-ban mutattak be, az Il rapimento di Cefalo egy óriási show volt, 3800-as nézősereg tapsolt, száznál több szerep volt, és szinte ezer fős stáb, a sminkesek és fodrászok, öltöztetők és szövegtanítók és állatidomárok, táncosok és statiszták hada – az opera elveszett, szétporlott a századokban, a nagy pompára pedig nincs, aki emlékezzen…

Caccini családi zenekarát is sikeresen igazgatta, az Il Concerto Caccini 1605-ben Párizsban akkora sikerrel szerepelt az uralkodó előtt, hogy egy levél szerint ez a legjobb zene, amely valaha Franciaföldön elhangzott, és ezt a Király saját szájából hallottam.

Egy remek Alpha lemez finom válogatást ad műveiből. Az énekes Marco Horvat, a kíséret csak néhány hangszer, olykor csak egy pengetős, a booklet szerint Marco hosszan gondolkodott ezen a témán, és hogy most ide akkor milyen előadói megközelítés is kell, és legfőképp, hogy miért. Tehát jóval több, mint amikor megkeresik a szólistát, hogy itt a szerződés meg a kotta, első próba holnap fél 11… szóval tényleg nagyon érdekes dolog született.

Rögtön halljuk, hogy az énektechnika igen szokatlan. Egy furcsa keveredés, mert egyrészt rendkívül bonyolult és kanyargós lépcsőházon kell átvinni a hallgatóságot, ugyanakkor marad természetes és könnyű, akármennyire is nehéz. Pont, ahogyan Caccini utasította az énekeseit, miszerint ki kell használni a legvégső lehetőségeket is, de úgy, hogy az hang maradjon teljes és természetes, a spezzatura szerint, és leginkább tartózkodni kell a falzetto-tól, és a többi mesterséges, fölösleges és legfőképpen idegesítő manírtól.

A melisma-t hallhatóan nem sorolta az utóbbiakhoz.
Mi is ez a melisma?, valóban, kicsit ritkábban használjuk, de pont ez, amikor egyetlen szótagra több hang is jut, itt giga-melisma van, komplett dallamfüzérek lógnak az ágon, hasonlít egy bonyolult diminúcióhoz, de széttagolás?, nem, nem ez jut eszünkbe, inkább az, hogy kibontás, ezer és ezer újabb szálat kihúzkodni ugyanabból a gombolyagból.

Caccini ide pont azt írta, hogy íme, egy nagyon szokatlan ária, ahol a tenor hang keresi a basszust…

Szépen hallatszik az, ami akkoriban nagyon új volt, sőt, egyenesen szembefordult az korábbi előadói gyakorlattal, ahol az énekest gyakorlatilag a húrokra felhelyezték és odatűzték a kottára: itt nagyon nem. A kíséret olykor belassít vagy éppen kicsit szaporább, éppen ahogyan az énekes kívánja, de egy újfajta szolgaság szerint, valahogy úgy, mintha pici rúgókra lenne függesztve, mert a rendszer ettől még szigorú, kevés kilengés engedélyezett, de mindig követés lesz. Nagyon hasonlít a CD beolvasók fejegységének felfüggesztéséhez, ott a cél pontosan ugyanaz: a nagyon pici imbolygásokra, amit ott korong egyenetlensége okoz, itt pedig a szöveg belső fluktuációja, gyors legyen a reakció, de ne zavarja össze és ne rezegtesse meg visszafelé betorzítva az alapokat.

Lévén sokszor egyetlen hangszerről van szó, mondhatnánk, hogy akkor miért is nem kísérte saját magát az előadó?, ráadásul tudjuk, hogy Caccini remek pengetős játékos volt, a válasz az, hogy nem tudjuk, a homály itt erős, a lány gitárral felbukkanása a kocsmákban és a hercegi udvarokban ma is vitatéma.

A dallamosság megjelenése erősen eltért a korabeli ’magas körökben elfogadott’ zenéktől, kb. mint amikor egy Bach felvétel után egy Vivaldi áriát hallgatunk.

Caccini zseniális kertész volt; annyira, hogy a főurak egymásnak ajánlgatták. Élete alkonyán, már 60 fölött egyre több időt töltött virágkölteményei között; a Casa Caccini terasza olyan kertre nyílt, amelyet az illusztris vendégek sóhaja legendává emelt Itália-szerte; összeférhetetlen természete persze most sem kímélte: egy jó verekedés után a Mediciek nyomatékos közbenjárása kellett ahhoz, hogy a büntetését házi, illetve kerti őrizetté változtassák a szigorú bírák.

Kertjéből aztán, százévek múlva, gyönyörű színpompás virágok szökkentek szárba. 

Itt most nem hangzatos latin növénytani nevek következnek, hanem olyanok, mint Verdi és Donizetti, Bizet és Puccini; Bellini vagy akár Mozart, a nagy operaházak tucatjai, a Carmen, a Sevillai borbély és a Figaró házassága, Tosca, Aida és Otello, a Pillangókisasszny és a Trubadúr, a Don Pasquale és a Rigoletto, Don Giovanni, Norma, Nabucco, és még sok-sok-sok, a hely kevés lenne felsorolni.

A kötekedő vénember ezzel az új stílussal majdhogynem egymaga átfordította az európai zenetörténetet. 

És ami ettől jóval fontosabb, elvitte az emberekhez a zenét. 

Egészen belülre. 

Nagyon sok emberhez és nagyon jó zenéket.













______________________
Cím:
Anton Csehov: A főkertész elbeszélése

_______________________

Képek:

1-2-3-4-5-6-7-8-9-10-11-12

Szivárvány-variációk, 1694

A gitár folyamatos és töretlen népszerűsége Spanyolországban meglepő, ha pedig olyan leírásokat olvasunk, hogy az 1600-as években a madridi utcákon még a gyerekek kezében is ez volt, akkor egyenesen meghökkentő. Az okokat keresve célszerű észrevenni azt is, hogy ugyanekkor a lant, a reneszánsz vagy a barokk lant gyakorlatilag hiányzik, hangszerestül, szerzőstül és repertoárostul. A megoldást Spanyolország történelmében találjuk: az arab megszállás nagyon erős volt, a Reconquista csak az 1400-as évek végére állította vissza a régi felállást; a lant, a laúd arab eredetű, a megszállók hangszere, így a mór seregekkel együtt szintén mennie kellett az országból, a gitár pedig, - régi formájában a vihuela - mint az ellenállás jelképe, a beköszöntött szabadsággal együtt végre elözönölhette az országot.

Gitár szólt a borbélynál és a színházakban egyaránt, viszont furcsa módon nagyon kevés régi lejegyzés maradt, az 1600-as évekből Gaspar Sanz és később Santiago de Murcia műveit ismerhetjük, mindkettőt kitárgyaltuk. Van egy harmadik szerző, akiről igen kevés szó esik, pedig népszerűsége annak idején messze a legnagyobb volt.

Francisco Guerau 1659-ben született Mallorca szigetén, 10 évesen került Madridba, a Royal College gyermek énekeseket képző intézetébe kóristaként, ahol szerencsésen szép alt hanggal vészelte át a sokak számára végzetes mutálást; itt folytatta tanulmányait, és maradt az intézetnél, és finom egyházi állásba került a Royal Chamber komponistájaként. 

1694-ben jelent meg a gyűjteményes kiadása, Poema Harmonico címmel, amelyet az évszázad leggyönyörűbb gitármuzsikájaként üdvözöltek.

Az újrakiadás:

Hopkinson Smith nagy cápa, a lantkedvelők egyik etalonja. Élőben tökéletes gentleman, kissé szögletesnek tűnik, egészen addig, amíg valami pengetős hangszert nem fog a kezébe. 

Ezen a felvételen még fiatal, játéka nagyon különleges. Teljesen átveszi ezt a fajta zenei szövetet.

Milyen is ez a szövet?, hát, igazából be nem sorolható; a kortárs Sanz inkább enciklopédista jelleggel egy tágabb bemutatót ad, és oktat is; később, a francia barokk egy bonyolultabb és más jellegű struktúrákat mutat; Weiss vagy akár Bach pedig egyenesen letér erről a nyelvezetről, véglegesen bezárva a zenét a formai megoldások nagyszerűségébe.

Guerau világa még teljesen nyitott; az alap a diferencias, vagyis a variációk, a felépítmény pedig a módus, a dolgok hogyanja.

Az alapdallam adott - ez akkoriban szinte mindig egy tánc volt, itt nyilván a Jácaras, a Marionas vagy a Canarios, vagy az a különös zenei képződmény, amely aztán még százévekig átívelt más korokba is, ez a Passacaglia, amely eredete vitatott; sokak szerint egy színházi felvezetés volt, amely megadta a hangnemet a belépő énekeseknek, vagy egyfajta prelűd, amely nem a hangszereket, hanem inkább a közönséget hangolta. Később annyira általános lett, hogy az előadók kedvenc zenei aláírása vagy inkább bemutatkozása lett, pont úgy, mint a palo a mai flamencoban, vagyis ugyanazt a Passacaglia-t játszotta mindenki, de ki-ki a saját ízlése, elképzelése és tehetsége szerint – erre a vázra kerülnek rá a variációk, a díszítések és a legkülönfélébb személyiségjegyek.

Guerau, minden álszerénységet félretéve, azt írta a kiadás elejére, hogy a különösmód képzettek és a megfelelően hajlékony ujjúak számára, meghallgatva a lemezt, ez az ajánlás egészen korrektnek tűnik.

Ezek után azt várnánk, hogy valami barokk-akrobatika következik, vagy, mint a hegedűvirtuózoknál, enyhe füst a vonó alól, a közönség pedig állva tapsol..

Egészen más történik. Valami olyan, amely miatt teljesen hihető az a 400 évvel ezelőtti népszerűség. A közönség kicsi körben, gyertyafénynél; néhány palack finom bor bizonyosan a közelben vár. A dallam és a forma megmutatja magát, aztán következik a gyöngyfűzés.

A variációsorok íveire különböző színű és fényű szótagok kerülnek; egyre több és egyre változatosabb; egyenesen virtuozitás-paradoxon lép fel, mert egyre bonyolultabb képletek születnek, de egyre kisebb hangerővel és egyre hátrébb kerülve, annyira kihátrálnak a fényszórók sugarából, hogy kezdenek egy nagyon komplex háttérként viselkedni; a hangsúly végig ereszkedő, a hangulat átvált egy finom meditatív ízre. Éppen pontosan olyan, mint egy szép vers. A cím rendkívül találó – tényleg a harmónia költészete. Olyan nyelvezet, amely eltér a használatban lévőtől, de mégis mindenki érti, és érti azt a többletet is, amelyet ad. Hogy mi ez a többlet?, elég arra gondolnunk, hogy az őshagyomány, az éberség és a komoly metafizika mindig is a költészetben és a zenében találta meg a legkönnyebb menedéket a történeti időkben. 

Passacaglia retinaazonosítóból több is szerepel a lemezen; ez a második track labirintusszerűen visz egyre beljebb és beljebb, amikor beérünk, akkor épp kiértünk, a szokásos spirálgeometria itt is jelen van.

Hopkinson Smith fiatalkori énje tartja a fonalat; nagyon ügyesen a komplikált vagy éppen egyszerű variációkat mesteri, de indirekt módon tálalja, amolyan hátravetett jelzőként, mintha abszolút lényegtelen lenne, a mágneskártyát, amely az atomerőmű vezérlőtermét nyitja, lazán belekeveri egy pakli francia kártyába, osztásnál pedig még egy ráadás trükköt mutat…

A hangszer egy öt húrsoros barokk gitár, egy van Lennep hangszer, színezete olykor erősen a vihuelát idézi, a hangolásban is van egy csavar, a negyedik húr oktávra hangolva, így a basszus néhol nem is az igazi basszus, néhol meg az, pedig nem is…mint a régi spanyol orgonákon a hírhedt broken register.

Tiszta zeneköltészet; és a nép pont úgy viselkedett, mint a jó verseknél: aki érti, az is nagyon szereti, aki meg nem érti, sokszor még jobban. Később, az erőszakosabb zenék majdnem a feledésbe tolták ez a vékony hártyákkal átszőtt szivárványt… a nagy káosz közepén mégis túlélte, sőt, egy nagyon jó lemezt álmodtak belőle.

Feltétlen ajánlott.

A fantázia művészei - Henestrosa és Lawrence-King

El Arte de Fantasía – a tracklistát böngészve különféle szerzők aránylag ismert műveit látjuk, kötetbe rendezve. Ez a cut and paste eljárás teljesen elfogadott volt, de ha kicsit mögé nézünk, akkor látjuk, hogy jóval többről van szó, mint egy szimpla válogatásról. A teljesebb megértéshez vissza kell lépnünk pár emberöltőt.

Josquin Desprez-ről van szó; 1521-ig élt, jelentősége épp csak akkora, hogy az egész későbbi európai zenetörténetet meghatározta. Kora XVI. sz.-i, vagy még sokkal régebbi névtelen flamand szerzetesek által megőrzött dallamokat beemelte saját miséibe, a ráépítve többszólamúság komplexitását, bonyolult ellenpontozási technikákkal egy olyan erős zenei szövetet hozott létre, amely nemhogy szétfoszlott a századok során, de számtalan alkalommal inkább feldíszítődött és újjászületett ez a high-art intellektuális polifónia. A lemezen szereplő szerzők Cabezon, Mudarra, Valderrábano, Vasquez, Narvaez és Crequillon, de tulajdonképpen az összes lantos, vihuelista és billentyűs még az 1600-as években is szívesen írta át Desprez miséit vagy legalább részleteit saját hangszereire. 

Innen kissé nehéz elképzelni, hogy 400 éve mennyire át volt mindenki itatva ezzel a témával, nem nagy túlzás az a vélemény, hogy ez a szövet, később, ahogy kibarokkosodott, foszladozott és jó nagy lyukakat kapott, a polifónia bonyolult szólamtáblázatait átvette a monódia és a dallam könnyedebb uralma, és a szigorú Bach a korszak végén igazából egyfajta reneszánsz-restaurációt kísérelt meg, befoltozni a hasadékokat, újra-intellektualizálni és szellemibb síkra emelni. Nyilván a régi teljességet  nem tudta elérni, mert az az idő elmúlt, hanem valami mást alkotott, amely szintén fontos lett. 

Tehát furcsa módon eleinte északról dél felé haladt a hatás, nem pedig fordítva, mint gondolnánk; ebben nyilván nagy szerepet játszott V. Károly és az utazó zenekara, a Capilla Flamenca. Ahogy haladunk lefelé a térképen, az adott vidékek élő hagyományait felszívta ez az erős gondolatiság, akár egy ciklon; a mór megszállás szabadabb áramlású zenéit éppúgy, mint az itáliai mediterrán dallamokat vagy a Nápoly környéki hagyományokat; ez a keveredés aztán áthaladt azon a hímzőkereten, amit a mai előadók tartanak hangszerükkel és elképzeléseikkel, végül  az egész itt landolt az asztalunkon, illetve a CD játszónkban.

Andrew Lawrence King tulajdonképpen ugyanazt csinálja, mint Henestrosa: újrastruktúrál úgy, hogy az alapfantáziákat továbbépíti saját gondolataival éppúgy, mint más szerzők által írt részekkel. 

Vagyis ez pont olyan, mint a modern kvantumfizika hullámelmélete: nem lépésről lépésre, részecskéről részecskére haladunk, nem kínlódunk a fűgákkal, és nem aggódunk, hogy nem jön ki az ellenpont, mert pont ki fog jönni, mert van egy alaprezgés, ahol a hullámforma, a módus, maga a szövet már azelőtt felépül, hogy odaérne bármi is, vagyis úgy komponálunk, hogy az első hangok már meg is határozták az utolsókat, ahogy haladunk előre, a kotta hátulról előre és középről oldalra is telik, egy időben, illetve az észlelhető időn kívül is…nem egyenesek indulnak, hanem spirálok, milyen furcsa, hogy a meteorológia is a szabad légörvényeivel idetolakodik, pont ciklonokról volt szó az előbb… 

A hangszerelés korabeli hangszerekkel; a gambánál Hille Perl, remélem emlékszünk rá, állítva is, a hárfa pedig az az újdonság, amit  úgy hívtak, hogy arpa doplada, vagyis egy dupla húrsoros hárfa, amellyel szinte teljes kromatikus sorozatot le lehetett játszani. 

Hogy ez miért fontos?, mert ezeknek a zenéknek, egyik alkotórésze volt a falses, vagyis a szándékoltan disszonáns hangzatok, pl. a fantasíá esetén Luis Milan részletes utasításokat ad, El Maestro 1536, és azt írja, hogy a harmóniákat mindig hosszabban játsszuk, mint falsokat, ez utóbbiak helyes alkalmazása esetén nagyon szép hangzat születik. Ez érdekes, mert egyenesen esztétikai/filozófiai kérdéseket vet fel, mert eszerint a szépség csak akkor teljesedik ki igazán, ha megfelelő mennyiségű disszonanciával fűszerezzük. 

Valóban, meghallgatva a lemezt, a harmóniát inkább érezzük, az adott félhangok jelenléte nem is feltűnő elsőre. 

Az újrakomponálás azért láthatóan működött, gyakorlatilag teljesen új művek születtek.
Egy régi francia chanson ilyen lett; a szövőszék jó sűrűre lett állítva:

Egy régi himnusz, az Ave Maris Stella, a dallam igen szép, a basszus pedig a La Spagna, na, így előzetesen ez nagyon furcsa megoldás, meghallgatva viszont rendkívül harmonikus, mintha mindig is összetartoztak volna.

Itt pedig egy aránylag bonyolult fúga; egészen különleges ív mentén épül fel a zene; a hidegrázás, amelyet a fúga szó előidézett, lassan valami kellemes melegségbe vált, mert a dallamosság megmaradt, sőt, kitöltődött, szinte fáj, hogy hamar jön a zárlat.

A cím elgondolkodtató, mert eredetileg egy adott műfajra utal; beljebb merülve viszont tényleg a fantázia művészetéről van szó. A fantázia és a szabadság valahol összetartoznak, eleve felfelé emelő dolgok, amikor pedig belép a művészet, mindig dimenziósokszorozás történik; amikor mindezt átfordítjuk a zene nyelvére, akkor pedig itt egy ilyen lemez.

Egy nagyon jó lemez.

Módfelett ajánlott.

A Gyilkos Szépség - Rolf Lislevand - lant

Van egy lemez, amely történelmet írt a barokk lant előadás-művészetében. Itthon szokás szerint átsuhantak rajta; a megjelenés (2003) óta legalább annyi történt, hogy a lantosaink egy része felfigyelt rá; játszani nem nagyon merik, hogy miért, az a lentiekből talán kiderül.

A francia barokk a zenében különbözőképp érinti a befogadhatósági küszöbünket. Azok a pazar díszítések és rokokó cirádák, amely egy Lully operában hangszercsoportonként elporlasztva kissé felszínesek, de szépek és tetszetősek, a szóló billentyűsöknél, 50 évvel később sokszor kibírhatatlan csapkodásba torkollnak majd, egyszerűen túl sok a hang, főleg a kétmanuálos, több húrsoros hangszereknél 10 ujj akár 40-50 húrt is megpengethet, és pl. Scarlatti túlontúl is szerette ezt a hatásvadász őrületet, kétségbeesésbe kergetve a lekonyult hallgatót, aki sokszor eleve egy nem szerencsés hangú hifivel birkózik a szólócsembaló-kedvelés szőnyegén.

A szóló lantműveknél még ebben az időszakban valami megmagyarázhatatlan okból a mélység és az enyhe melankólia felé fordult az irány, ez párosulva a barokk lant nagyobb átfogásával és plusz húrjaival, rendkívüli gyönyörűséget terített szét. Sokan Dowland hatását sejtik, könnyei még fél évszázad után is áztatnak….nem tudni pontosan.

Persze sérülékeny az egész dolog, mert bonyolítottak a szólamok, és díszítésekben sincs hiány, vagyis kifejezetten nehéz játszani, könnyen szögletessé válhat az előadás, a Youtube jól meg van rakva ilyen nyökögős felvételekkel, néhány jó is van, az egész masszából ez a felvétel annyira kiemelkedik, hogy néhányan egyenesen a legjobb barokk lant lemezként tartják nyilván. Jómagam szintén annyit mondok, hogy aki tud jobbat, örüljön, aztán mutassa meg nekünk is….

A borítóhoz még képzeljetek egy pink színű lemezt…mi lesz ebből??

Rolf Lislevand nagy mágus, volt róla szó elég;  hajlamos kicsit áthangszerelni a dolgokat; Bachot szétdíszíti, megpróbál életet lehelni belé; Kapsbergerhez olyan fordulatokat ad, hogy jazz-zenész barátai ölelgetik utána; reneszánsz slágereket hajlamos úgy tálalni, hogy alig ismerünk rá, de itt nincs semmilyen kificánkolás – halálosan komolyan elhisszük, hogy mindent pontról pontra, a kotta szerint játszik, ahol esetleg a díszítésekkel kicsit elragadtatja magát, az csak egy finom adalék, a lényeget nem érinti, inkább csak szebben világítja be részünkre a mintát.. Ne feledjük, ebben a korban már precízen mindent lejegyeztek, minden farkinca-trillát és ál-zárlatot, kéztartást, pontos ütemutasítással együtt. Lislevand maga is megemlíti, hogy először a szokásos reakcióival próbálta megfejteni a zenét, aztán pár napra bezárkózott a lantjával és a Barbe kézirat másolatával, és lépésről lépésre bogarászta ki a jelentést, és a játékmód teljesen átalakult.

A szerzők Gaultier, Mezangeau, Gallot, Boquet és Mouton, az évszám az 1600-as évek második fele.

Gyilkos Szépség. 

A cím találó. Minden férfi tudja, hogy bizonyos fokú női szépség olyan erőkkel van kapcsolatban, amelyek kitörését épp bőrrel megúszni legalábbis kétséges. A zenei megvalósítás inkább egy finom leírás erről a jelenségről; bár Lislevand is kb. 10 másodpercre megőrül, hiába mondja, hogy ezek a hangzatos címek már akkor csak mítoszok voltak, ilyen díszítéssel adózik a nyugodt ritmusból felkavarodó ciklonnak:

Les Castagnettes – óriási kedvencem; majdhogynem lerajzolható egy nagyobb darab papírra az ívek és hullámok sora.

Mert milyen is ez az előadásmód? Ultra-precíz és gördülős egyszerre, fraktálszerűen többrétegű, hogy miért keveredik ez a matek-cucc megint ide?, mert elsőre már tetszetős, finom előadás, kicsit jobban odafigyelve egy érdekes belső melódia bontakozik ki, erősen koncentrálva, a díszítések és az alapharmónia ívei egy másik fajta harmóniát ad ki, és ez még fokozható, ha megpróbáljuk összevetni ezt a másodharmóniát ismét az alapdallammal …nem szoktam javasolni a koncentrált figyelmű zenehallgatást, most ez kivétel, mert sok dolog előbújhat a mélységből. Lislevand ezt az egészet még megtetézi azzal, hogy úgy adja át nekünk némelyik darabot, mintha egy szép vers lenne: rímekkel és ütemmel, metanyelvvel és titkos jelentésekkel

Az utolsó szám egy Fisz-moll double, itt valami nagyon érdekesre figyelhetünk fel. Először fel sem tűnik, mert a folyamatosság áramlása egy mederbe terel sok, nem egészen hasonló dolgot. Mozaik, ez a szó jut eszünkbe. Vagy inkább átlapolódás. Ahogyan a cserepek vannak felrakva a tetőre; vagy, ahogyan fogjuk a kártyát a kezünkbe; a kőr király ¼-e után jön a pikk hetes harmada; a téma elindul, ütem adott, aztán vált minden, a káró dáma fele után meg a  Joker egy szelete, de a szerkezet sértetlen, mert attól, hogy nem látszik minden végig, a kártyapakli egésze megvan, mint ahogyan a zenei ív is szépen mutatja magát, törés nélkül.

Ezen az utóbbin még egy kicsit érdemes gondolkodni, még mélyebbre, mert fontosságát nem lehet túlhangsúlyozni; igazából ez az egyik oka annak, hogy szeretjük hallgatni ezt a fajta zenét.

Törés nélküliség, az azt jelenti, hogy adott önálló kisebb részek az egészt kitöltik úgy, hogy nem lesz rés, pont simulnak, hiánytalanul. Mozaik, ezzel kezdtük, és jó volt a megérzés, mert ez egészen pontosan olyan, mint a girih, a híres arab mozaik díszítőművészet, ahol adott ötféle alakzat, rombuszok, ötszögek, különböző hexagonok és egyéb sokszögek, szigorúan leszabályozott szögekkel, és ezekből 800 éve ki tudtak úgy tölteni egy szabályos pl. téglalap alakú padlót, vagy egy szabálytalan madár-alakot, hogy nem maradt rés, és egyetlen csempét sem kellett elvágni.

Hogy ez nehéz?, én azt sejtem, hogy igen, mert a matematikáját Penrose az 1960-as években tudta megalapozni, nagyon bonyolultan, laikusoknak gyakorlatilag érthetetlenül, és még 2007-ben is folytak fraktálszimulációs kísérletek egyszerűbb formulára, eleddig sikertelenül.

A felvétel minősége egyszerűen káprázatos; nagyon erős hifis referencialemez lett. Néhány éjszaka alatt vették fel egy 12. századi francia katedrálisban; kint ezerrel ment az erdei és a vadvízi élet, a fél Brehms lexikon belegágog, röfög, ciripel, kuruttyol és neszezik, tényleg minden van; 

a hangmérnök épp készült digitálisan kivágni ezeket, de Lislevand egy jó pillanatában úgy gondolta, hogy inkább maradjon, mert ha egyszer ez volt, miért hazudjanak…sőt, néhány szám után kicsit fel is vannak erősítve, hogy halljuk az alapkórus szólambeosztását…

A tónus gyönyörű, hallatszik, hogy a húrozás összeválogatása már maga felért egy tánckar betanításával, a játék módfelett érzékeny, de olykor a 11 kórusos barokk lantot a bonyolultabb fogásoknál annyira megszorítja, hogy ropog…

Minket is megszorít, kicsit másképp; valahol belül; ízlésünket finoman és határozottan tereli, kinyit egy ablakot, amin nézelődhetünk, hallgathatjuk a békákat, hasonlítgathatunk; örülhetünk vagy bánkódhatunk, vagy éppen megfeledkezhetünk minden másról.

Feltétlen ajánlott.

*         *         *