A kristálytükör meghasadt - Egy velencei kontraalt

Megint Velence.

Ez az a város, ahol az utcák vízből vannak, a lakosok pedig csónakkal mennek a dolgukra.

Hogy ez több, mint furcsa?, vélhetőleg igen, ma is, de a régi kikötői kocsma-hazudozós versenyekben sokáig fej-fej mellett volt a sárkányokkal, meg a fejlábúakkal, akik gyémántot termelnek virághagymában. 

Valóban, legalább akkora abnormalitás, mint pl. a tükör. A tükörkép, amely nem valóságos, sem optikailag, sem sehogy – itt a tudomány és a misztika kivételesen egyetért. Egy látszat, egy tökéletes és szép hazugság, 100% alibi, Agatha Christie jól gondolta. Egy kép, amit ha visszatükrözünk, és várjuk az eredetit, feltétlen tévedünk. 

A jobb és bal oldalak gordiuszi keveredése, a nők fő szépítő-segédlete, a csapodárság jelképe.. Nem véletlen, hogy Velence kedvelte a tükröket, annyira, hogy ott alkalmazták először az ón-higany keverék amalgámmal bevont öntött üveget, ami már jobban hasonlított egy tükörre, mint az addig használt csiszolt fémlapok; hullámosságuk és torzításuk tényleg emlékeztet a lagúnák vizére.

Meg hogy folyik, mint a víz, csak jóval lassabban. Őrület, de igaz. Mérjünk meg tolómérővel egy régi kitört ablakszilánkot, egyet, ami felül volt, meg egyet, ami alul volt. Meglepetés garantált. Tehát maga a hazudás sem igazi, évek alatt változnak a szögek, változik a kép.

Később, a Napkirály alatt öntötték az első igazi nagy tükröket, Velence tonnaszámra vásárolta az addig elképzelhetetlen méretű üvegtáblákat, aztán rövid időn belül saját gyártás lett.

Ezek feszültségmentesítése nem volt megoldott. Hogy miért?, szerintem azért, mert a feszültségmentesítés szó talán nem is létezett…későbbi, üvegipari dolog ez. Ez azt eredményezte, hogy egy velencei nagy tükör egy instabil, sérülékeny dolog, nem csak a keret miatt drága. Elég egy rossz függesztés, elpattanhat. Vagy egy szub-miniatűr földrengés, amelyet csak műszerek jeleznek. Vagy egy erősebb, adott frekvenciájú hang. Igen, lassan rákanyarodunk a zenére. Akár egy speciális énekhang. 

Ami akár olyan, mint Sara Mingardo-é. Aki velencei születésű, így ez a kör be is zárult. 

A lemezen kantáták, áriák, a kor pedig a 17. század, amikor sok dolog változott a zenében, Velence az operaházaival igazi főszereplő. A zenekar és a csembaló Rinaldo Alessandrini keze alatt, benne vakon bízhatunk. Most sem tévedett sem ő, sem mi.

Nézzük rögtön az első számot. A többi is gyönyörűség, de ez annyira jó, hogy szinte orrnehéz lett a lemez; ezért az egy trackért már érdemes megszerezni az albumot.

A reneszánszból átszármazott gyönyörű műfaj a lament, a lamentáció, a szó alapján olyan panaszkodás-sírás-jajgatás-siránkozás lenne, de attól sokkal több, majd látjuk, ettől függetlenül kiáradó szépségük erős, minden mögöttes teória nélkül.

Tarquinio Merula, a cremonai orgonista, a Velencei Iskola egyik legszebb darabját hagyta ránk egy 1638–as gyűjteményben, ez a híres Hor ch’e tempo di dormire, ami igazából egy canzonetta spirituale – szinte könnyed szórakozást ígér a műfaj, bár ez a spirituale jelző mintha enyhén beárnyékolná felhőtlenségünket.. Elsőre egy olyan altató-féle, gyönyörű ének egy tényleg nagyon egyszerű kísérettel, ami konkrétan 2 (igen, kettő darab) hang összetételű osztinátó-basszus. Jó hosszú, majd’ 10 perc, nyilván, mert nehezen alszik el a gyermek… ennyi? Hát nem, ettől a dolog jóval bonyolultabb, ezt megszokhattuk a reneszánsz egyszerű dallamainál, kicsit érdemes mögé látni. A szöveg ehhez némi segítséget nyújt, a többi pedig csak úgy megéreztetődik.

Szűz Mária ringatja az újszülött Jézust, közben még szoptatja is. A ringatás kérlelhetetlen monotóniája itt egyfajta transzállapotot hoz létre, figyelmesen hallgatva, még ránk is valami finom leplet terít. A versszakokban, a stanziákban, számuk a vészjósló de beteljesülés-előtti 11, aztán váltakozik az elnyugvó gyermek harmonikus képe a vízionált jövendővel, a kereszthalállal és a keserűséggel.

A vége felé, a 9.szakaszban a nő gyakorlatilag megőrül. Fokozódó, óriási, szívszaggató kiabálás-siránkozás, bármilyen tükröt vagy üveget szilánkokra tör; – aztán az egyetlen akkordváltás, gyönyörű harmónia ömlik be, és arról énekel, immár visszaszelídülve, hogy amit most tehet, az csak az, hogy ringatja és szereti…Nagyon szép hosszú ív, ekkora átfogás ritkaság; ez azt is jelenti, hogy kell némi türelem, amíg elérünk a végére, de megéri, megéri belecsatlakozni a reneszánsz bőkezű időbeliségébe.

Így persze hirtelen nagyon bonyolult project lett ezt hitelesen előadni, altató meg nem is, látomás is meg nem is, monoton meg nem is, boldogok vagyunk meg nem is, meg közben megőrültünk, de csak átmenetileg…

Sara Mingardo hangja itt semmihez nem hasonlítható, hatalmas közép-terjedelem, nagy hangerőnél olyat tud, hogy rendszereinket, sőt, az egész mesterséges hangvisszaadás lehetőségét simán megkérdőjelezi. Az egyik legkülönlegesebb énekhang, amit valaha hallottam: 

Aztán sorban a többi track. Monteverdi és Carissimi, Salvatore és Legrenzi, az újonnan megjelent monódia remekei, és persze ha Velence, akkor az amúgy is altmániás Vivaldi sem maradhatott ki, sőt, még egy Handel ária is szerepel.

Mindegyik szám tartogat valami finomságot. Menet közben tónust váltani?, nem egyszerű, én kevés dívánál hallottam, itt több helyen hallatszik. Suttogásból kiáltásba váltani úgy, hogy kívánjuk a női megőrülés betetőzését – legalább egy tucat helyen. Dinamika-átfogása akkora, hogy a Naivé erre a lemezre hifis stúdiószakértőket hívott, gyakorlatilag egy külön felvételi szisztémát alakítottak ki a rögzítésre. Meg függönyt az összes üvegfelület elé….Adott énekhangra dedikált felvétel – micsoda finomság.

És mindezt úgy, hogy teljesen egyenes az éneklés, nincs a későbbiekben megszokott vibrátó, amely, mint egy rossz maszk, elfedi az igazi kifejezést.

Hogy élőben milyen lehet? Egyszer volt alkalmam megtapasztalni. A MÜPA hipermarket nagytermében a fejünk fölött lóg egy 20 tonnás leereszthető fával burkolt betonszörny, emlékeztek biztosan. 

Áriák mentek, emeléseknél, amikor kicsit megfeledkezett magáról, annyira berezgette, hogy óvatosan, de kilengett ez a szörnyű hintaszerkezet…komolyan féltem ott alatta. Meg arra gondoltam, hogy ha túlélem ezt az estét, utánamegyek, minden koncertjére, inni fogom a hangját, szolgálni, a küszöbén aludni…

Ez a hang tükröket pattinthat; ha az üvegre ilyen hatása van, akkor vélhetően a kristályokra is. Azokra gondolok, amelyek szeretik lefagyasztani a zenét, azon keresztül meg a szívünket. 

És úgy járunk, mint Han Solo a Csillagok háborújában, Fekszünk, mint egy darab szén; életfunkcióink rendben, de a zene belülre nem jut el. Vagy enyhébb esetben, ahogyan Gerda a Hókirálynőben. 

Járkálunk, esetleg még beszélgetni is tudunk, sőt, akár zenéről vitatkozni is, de jégszívvel, jégzenékkel, jég-kottával, jég-sztárokkal, jég-kékkel, jég-léttel. 

Ez a hang kiolvaszt, letördeli a burkot, és jó alaposan felráz, aztán, ott, egészen belül, valami melegség ömlik szét. 

Szép lesz a kék ismét.

*         *         *

_______________________

Thank you for the images.

Especially for the first one.

Created by Erik Johansson. His website: http://www.erikjohanssonphoto.com/

 

2-3-4-5-6-7-8-9-10-11-12-13-14-15-16

Felhőatlasz - Chant Cistercien

Állunk egy kicsi ajtó előtt valahol Franciaországban. Szépek a felhők, hőség, levendulaillat. Az épület nagy, mondhatni óriási. Egy templom a várostól messze, gyakorlatilag a pusztában. Kicsi ajtó, egy átlag mai lakáson nagyobb van, jól látható a régiek alacsonyabb testmagassága.. Hatalmas homlokzat, óriási falak, égnek törő, szép ívű  katedrális. 

Hiába keressük a főbejáratot, úgy tűnik, ez az egy ajtó van. Ablak kívül – az nincs. Valaki belül nem kíváncsi a külső világra, szó szerint. Belül minden csupasz, sem dísz, sem freskó, sem színes üveg. Padok láthatóan utólag betéve. Minden kő és tégla. 

A kerengő gyönyörű, innen jön be a fény. Pörög az agyunk, igen, ez Franciaország, alapvetően ateista mai beállítottsággal; a forradalom után a templomokat kisöpörték, szó szerint, az avignoni templomerőd-együttesben kb. 2 db. faliszőnyeget találunk, meg ötszáz rövidgatyás turistát. Itt valami egészen másról van szó.

Szent Benedek regulája 500 év után komoly repedéseket kapott; az adományokba csomagolt beavatkozások rendre megingatták azt a szellemiséget, amely 530 körül Monte Cassino hegyén született, és amelyre az egész nyugati szerzetesség támaszkodott. Róbert francia apát, miután az általa alapított rendházat néhány év alatt jólétre vitte, nem tudott kitörni az elanyagiasodásból. Ezért 20 társával együtt létrehozta az Új Monostort, amely a Cistercium néven vált ismertté.

Igazából semmi egyebet nem csináltak, csak visszatértek az apostoli hitvalláshoz és a Regulát igazán komolyan vették. Egyensúlyba hozták a munkát és az imádságot; monostoraikat távoli helyeken építették fel, saját munkájukból éltek meg, visszautasították a tizedet és az adományokat, nem kívántak sem nézőközönséget, sem híveket, nem szolgáltattak és nem követeltek, végezték a dolgukat.  Imádságaik, zsolozsmáik és egész életük Isten dicsőségét szolgálta.

Micsoda egyenes dolog volt ez.

Aztán ez a tisztaság járványszerűen szétterjedt; nagytudású és magas szellemiségű tagok tódultak a Cistercium alá, a középkor folyamán több, mint 700 monostor épült; az Egyház régi fényében tündökölt.

Akkor mondhatjuk azt, hogy egy zárt szellemi műhely volt, komoly spirituális célokkal?, nem egészen, mert nem volt a mai értelembe vett cél; nem volt loholás és tervezés-szervezés meg sóvárgás a javakra, szellemiekre sem, inkább egyfajta szinkron volt, az emberi és az isteni lét új összhangja, szép kísérlet az elveszett alapállapot visszaszerzésére. A Sol sub Nube igazi megvalósítása.

Lassan rákanyarodunk a zenére. Mert a kódexmásolásoknak hála, egész sor  lejegyzés maradt fenn ebből a korból. Ezekből állított össze egy remek lemezt az Ensemble Organum. Vezetőjük Marcel Peres, 1982-től adja a kereteket.

Itt is igaz, hogy ez a zene nem a közönségnek készült. Nincs kapu. Nincs ablak kintre. A saját, belső liturgiát kísérte, valódi összhangot teremtve a felső és az alsó világok között. Tehát olyan valami, amely ab ovo létezik, nem alkották és el sem felejtik, ha szól, jó, ha nem, akkor is jó. Kicsit olyan, mint a fény terjedése, vagyis nem az a lényeg, hogy célba ér, hanem hogy a megfelelő rezgést, a hullámformát felveszi, a szín megvan, utána már nincs igazi jelentősége annak, hogy ki ül a detektor mellett.

Akkor hogy kerülünk mi, a közönség a képbe? Hiszen minden jóérzésű ember indiszkréciónak tekintheti ezt a megjelenítést. Kicsit valóban az. De most is, mint annyiszor a régizenében, célszerű a meteorológiához fordulni. 

Mert pontosan olyan, mint amikor felnézünk az égre. A felhők nem azért vannak, hogy belevonszoljuk őket a kategorikus gondolkodásunkba, aztán meg 1-100-ig osztályozzuk őket, kicsi alpolcokra passzírozva őket; inkább mint természeti tünemény léteznek. 

Lehet esetleg állást foglalni, hogy tetszik-é, vagy sem, lehet akár félni egy zivatarfelhőtől, de alapvetően ez a zene érezhetően nem annyira emberi alkotás, mint későbbi társai, inkább amolyan hangzó rész, amely mint egy felhő, ráül az imádságra, egy közeg, amely segít az alsó-felső közlekedésben. Nyilván létezik szöveg és funkció, az adott napi szakasz a Regula szerint, vagy épp az egyik szent tisztelete az Év szerint, ne feledjük, hogy pont úgy, ahogyan ma is, minden nap le volt fedve egy-egy szent nevével és emlékezetével, minden vélt és valós erejével.

Az előadás egészen hipnotikus erejű. Díszkapu nincs, amin belépjünk, de oldalhajók és misztikus szögek, a boltozatok arányai és a belső ablakok ívei, és az összes, mára feledésbe merült finomságai a katedrálisépítésnek annyira különleges akusztikát eredményez, hogy ennyi év hifizése után, ott, Franciaországban, amikor egy szerzetes elkezdett énekelni, képtelen voltam megállapítani a hang forrását. 2-3, sőt 5 másodperces zengések borzoló interferenciája egy nemlétező másik hanggal kíséri az eredetit, amiről aztán kiderül, hogy mégis az a visszhang…

A lemezen ennek halovány mása tisztán hallható. Nevezhetjük szimplán egy létrehozott hangulatnak, hívhatjuk csodának, lehet egy nem tisztázott fiziológiai effektus, a lényegen nem változtat. Harmóniába hozza a dolgokat, a kattogást leállítja, más szintre emel. Nem szép, nem csúnya, nem rövid, nem hosszú, bele tudunk kapcsolódni, vagy éppen le tudunk válni róla.

Gregorián zene – mint a tiszta vízfolyás. Forrása van, valahol messze; valóságában mindig kicsit más, mindig kicsit ugyanaz. Élő jelenség, pedig egy kristálytiszta szellemi dolog realizálása.

És ha víz, akkor egyszer felhő lesz, ott fenn, jó magasan. Annyira magasan, hogy alatta fog sütni a Nap.

Ezt a jelenséget úgy hívták a régiek, hogy Sol Sub Nube – Nap a felhők alatt.

Ne keressük a meteorológiai tankönyvekben. 

Ott van a lemezen, csak figyelni kell.

*         *         *

Szív-billentyűsök - William Byrd zenéje

Naxos lemez.

Ez a kiadó arról híres, hogy olcsó. Nem túl jó. Minimál booklet, rengeteg másodvonalbeli szerző és előadó, sekély hangminőség, általában nem javasolt. Furcsa módon néhány üdítő kivétel akad, mintegy véletlenül, valódi gyöngyszem keveredik a sok talmi fél/mű-drágakő közé.

William Byrd – sokak szerint a legnagyobb angol zeneszerző. Fiatal éveiben a lincolni katedrális orgonistája volt, majd 1572-ben a Chapel Royal várta a jól fizető állással Londonban. Rendkívüli diplomáciai érzékkel átvészelte az anglikán egyház erőszakos előretörését, és, bár katolikus volt, Erzsébet királynő elnézte ezt a vallási diszkrepanciát, főleg azért, mert igazából színvonalas zenét alkotott még az új protestáns liturgia számára is. Fő profil az egyházzene volt, misék és motetták, daloskönyv-gyűjtemény zsoltárok átirataival, de ezek mellett  billentyűs gyűjteménye, a My Ladye Nevells Booke, amely 1591-ben került kiadásra, rendkívül népszerű lett. 

Táncok, fantáziák és variációk, némelyik szigorú ellenpontos formában, sok pedig olaszos, szabadabb formában. A királynő szerette ezt a hangszert, maga is játszott rajta, vélhetőleg ez volt a titkos kapocs, amely a renitens zeneszerző számára mindvégig sebezhetetlenséget biztosított.

A lemezen, az amerikai Keith Hill műhelyéből kikerülő hangszerek hallhatóak, négyféle megszólalásban gyönyörködhetünk. Amerika, ez a legendásan kultúra nélküli ország a hangszerépítések terén szépít, ez tény.

Lantcsembaló – furcsa oldalága a pengetős hangszereknek, hangja a lanthoz nem nagyon hasonlít, a csembalóra még kevésbé; egy teljesen új hangzás. A tónus finom és visszafogott, de ’nagy’ hang, telt és zengő, rendkívül elegáns, a mechanika zöreje diszkréten ott táncol a legfelső regiszterben. Nagyon tanulságos összehasonlítani egy jó zongorafelvétellel, gyakorlatilag a kalapálás vs. a kulturált pengetés a kérdés, persze a zongorafanok elbizonytalanodni nem fognak, mert a repertoárok metszete gyakorlatilag üres halmaz, élőben a koncert-előfordulás kb. 1:16000 a zongora javára, tehát ízlésátfordulás nem várható.

Igen ritka instrumentum, de nálunk, Magyarországon is készült hasonló, Romanek Tihamér műhelyében, hangjáról elképesztő dolgokat susognak páran, akik hallották.

A másik véglet a kétmanuálos flamand csembaló, ebből kétféle is szerepel a lemezen, mindkettő utánépítés; hihetetlen mennyiségű felhangözön, puhán és szétterülően, egyedül képesek egy zenekart megszólaltatni, akkora alsó oktávval, hogy mélyebbnek tűnik a legtöbb basszushangszernél. 

Remek dallamra remek variációformák.

És van egy 1628-as eredeti Zentis szimpla manuálos hangszer, Rómából. Ez szikárabb, tisztább, egyszerűbb és őszintébb megszólalás.

A hifi szerepe itt sajnos nem megkerülhető. Szeretett audio rendszereink kedvenc időtöltése, hogy pont azokon a felharmonikusokon torzítsanak, amellyel a csembaló felső, rezonáns fekvése telve van, és, bár a mért érték 0,00 valami, a hallgathatatlanságig eljutni igazán nem bonyolult. És lehet, hogy egyetlen kábel okozza a galibát…

Amikor viszont sikerül a varázslat, a hangélmény nagyon tetszetős és kellemes, képes belesodorni ebbe a zenei galaxisba.

Lévén pengetős hangszerek, nincs mód a piano/forte játékra, akárhogyan is püföljük vagy simogatjuk, a hangerő nem változik, tehát úgy tűnik, a fegyvertár beszűkül, de rövid úton kiderül, hogy mégsem, mert ami megmarad, az nagyobb hangsúllyal szédít minket. Ilyen például a billentés, amely itt is fontos; a húrok másképp reagálnak egy gyors vagy egy lassú pendítésre, néhol annyira finom a felépülő hang, mint amikor egy gitárakkordon csak végighúzzuk a kezünket, tisztán hallani a pengető rezgését, amely itt lúdtoll vagy egy nemesfa lapocska, máskor pedig a gyors érintés annyira más felhangokat hoz ki, hogy alig ismerünk rá ugyanarra a billentyűre. Vagyis az a furcsa helyzet áll elő, hogy az előadó a klaviatúrán pianót és fortét játszik, de nem a hangerő változik, hanem a tónus, jóval nagyobb mértékben, mint később a zongoránál.

A másik a ritmus, a Tactus, amely egy egészen bonyolult hálózatban teljesedik ki, fraktálszerűen összefűződik az alapütem, a kibontások és díszítések üteme és a zenei központozás szakaszai, ráadásul folyamatosan változtatva az elméleti metronómos ütemhez való kicsi eltérések növekedését  vagy csökkenését, amelyek szintén egy belső ütem szerint változnak, rendkívüli módon megnehezítve a mérnökök dolgát, amikor mindezt mesterségesen szeretnék előállítani pl. egy szintetizátoron vagy egy robottal.

Ez utóbbiakat lebecsülni nem helyes, elég, ha arra gondolunk, hogy vannak már olyan humanoid megoldások, amelyek átlagtémákról képesek folyamatos társalgásra, mimikával és humorral, ráadásul adaptív, tanítható módon – de a régi billentyűsök megszólaltatásakor a különbséget még meg fogjuk hallani, legalábbis egy ideig bizonyosan.

Amúgy az élő rendszerek egyenetlenségét, amely itt az előadó személyiségéből jön, modellezni rendkívül bonyolult, a leíró összefüggés egyelőre ismeretlen. Gondoljunk a szívdobbanások ritmusára, amely egyenletessége csak messziről igaz, kicsit jobban megmérve egészen furcsa dolgok derülnek ki, a pontos ritmustól való eltérések egy része függvénybe foglalható, vagyis rendszeres, egy másik részük pedig látszólag teljesen kaotikus módon viselkedik. Az élő zenében a helyzet teljesen analóg, a csembaló ilyetén viselkedése, mivel nagyon ritmusorientált, még laikus füllel is érezhető. Az pedig egyenesen különös, hogy az előadót kérdezve kiderül, hogy ez abszolút nem tudatos dolog, ők azért játsszák így, mert így jön, így gondolják, és kész.

Nyelvünk néhány esetben szépen megőrizte a metafizikai mélységeket.

Az mondjuk, hogy azért is nagyon jó a lemez, mert a hölgy szívből játszik.
Szó szerint.

Achilles és a teknős - Cabanilles zenéje

Ez a CD a legelső AliaVox lemez. 

Immár húsz éve, hogy Savall kigondolta azt, hogy saját kiadónál jelentesse meg a lemezeit. Ebből a szabadulási kísérletből az évek alatt az egyik legszínvonalasabb régizene-kiadó lett, ma már egy fogalom.

Joan Bautista Cabanilles – nem túl ismert név. A valenciai katedrális fő-orgonistája, felszentelt pap; az évszám szerint a Bach előtti közvetlen generáció, de az Ibériai-félszigeten valahogy minden másképp alakult. A környező országokból beszivárgott zenék beépítése a saját keretbe teljesen természetes volt, nem alakult ki annyira saját arculat, mint pl. Itáliában vagy Németországban.

Cabanilles billentyűsként az ellenpontot különösen szerette, a több szólam vezetése a késő Reneszánsz bonyolultságát idézi, de a dallamosság nincs megtagadva, nincs is előtérbe állítva sem, az egészből egy semmihez sem hasonlítható finom egyensúly tűnik fel, bonyolult, de nem az, dallamos, de inkább belül.

Kezdés.

Batalla Imperial – jól érezzük a címből, ez valamiféle csata dolog. Akkor harci zene?, hát igen is meg nem is, mert valóban, sokszor előfordul az, hogy a harctéren ténylegesen felhangzó zene kerül egy műbe, gondoljunk a 100 évvel későbbi saját harci zenéinkre meg a régi szignálra a Kossuth rádión. Itt a dolog kicsit bonyolultabb, mert harc az van, de csak szimbolikusan, a Jó és a Rossz, az isteni és a Gonosz összecsapásáról van szó, ne feledjük, Cabanilles virtuális csatatere a valenciai katedrális és leginkább a saját képzelete volt.

Nem tűnik indulónak, sőt, semmi katonai vonal nem szűrődik le, inkább a nagyon fülbemászó dallam és a remek hangszerelés egy bonyolult táncformát juttat eszünkbe.

A Tiento de falsas, (a tiento kb. a fantázia Ibériában), van kettő is,  különös tapintattal visznek körbe minket a diszharmónia finomságain. A kromatikus lépkedéseknek ez a szabadsága a régizenében fel-feltűnik, aztán nagy szünet, gyakorlatilag a mai kortárs zenében köszön majd csak vissza. Érdekesen ereszkedő a dallam, folyamatosan, annyira, hogy pár perc után már az a feltűnő, hogy nem a szubtartományban vagyunk, igen, ügyes a trükk, a kicsit-feljebbről kezdések szépen  rejtve maradnak, a lefelé irányuló mozgás viszont feltűnő.

A Corrente Italiana – a lemez zenei középpontja. (1'25-től)

Lendületes felvezetés, aztán sok-sok ívvel egy különös építkezés. De mik is ezek az ívek, amelyek nekem mindig annyira tetszenek a zenében? Igazából egy olyan kapcsolat a részek között, amelyek értelme vagy jelentősége akkor derül ki igazán, amikor végighallgattuk az adott darabot. Akkor elsőre nem is jön le?, mondhatnátok, a választ nem tudom, mert én ezt 20 éve hallottam először, csak arra emlékszem, hogy nagyon-nagyon tetszett, rögtön. Most, hogy tudom a végét, különösen szép a dolog. 

A matematikában is van egy teljesen analóg helyzet. Emlékszünk a Zénón-féle paradoxonra? Achilles soha nem éri el a teknőst, mert, bármilyen gyors, amíg megtesz egy szakaszt, a teknős mindig előrébb megy egy picivel, Achilles amikor odaér, ahol az előbb a teknős volt, az megint picit odébb mászik, és így tovább. Ez a kissé bárgyúnak tűnő sztori megoldása nagyon komoly matematikai apparátust igényel, évszázadokig agyaltak rajta, ma sem megnyugtató a helyzet, mert a végtelen szakaszok összegzése egyszerűen kiesik a józan ész, illetve az Euklidészi matematika kereteiből. Hogy jön ide akkor most Cabanilles? 

Úgy, hogy egy elegáns filozófiai felvetés úgy igyekszik kikerülni a kelepcéből, hogy felveti azt a kérdést, hogy a hátralévő út ½, ¼,, stb..része azért összegezhető akkor is, ha végtelen a sor, illetve a darabszám, mert már eleve felállítottuk a kezdő és a végpontot, vagyis ismerjük a történet végét, tehát így nem is ér az egész. Valóban, az első meghallgatás az ívek végét csak saccolja, a sokadik már pontosan irányítja, sőt, azért tetszik, mert annyira várjuk a végét, amely ott zenél a tudattalanunkban. Igazából minden zenehallgatás erről szól…? Lehet, hogy Cage azért mondta, hogyha valami nem tetszik, hallgassuk meg még egyszer, aztán újra és újra, és meg fog tetszeni?

Mindenféle metafizikai kitérő nélkül az egyik legfinomabb belsejű zene, amit ismerek; a vége különösen gyönyörűre sikerült, igazából itt kezdjük csak megérteni, hogy ez mégis csak egy tánc, egy egyszerű olasz nyitótánc.

Savall zenészei és fúvósai mindig egy külön fejezet, azokon a girbe-gurba kacskaringós ismeretlen nevű régi spanyol hangszereken másfajta harmónia-megoldások születnek, biztos valami régi hangolási szisztéma teszi még különlegesebbé a hangzást.

Az utolsó tiento egy hosszú monotónia, lassú lépkedésekkel, a harmónia teljes; nagyon enyhe feszítés és emelkedés érződik. A legvégén finom ütemváltás, és aki eddig kibírta, mérhetetlen gyönyörűségben lesz része. Mert 13 és fél percig csak előkészítés volt és építkezés, egyfajta kapaszkodás, állandó kérdőjelek. 

És megint kiderül, hogy a dologra való rákészülés, a rítus, az maga a lényeg. Mert utána a megoldás és a feloldás jön, igazából a leállítás, amelyben valamiféle megejtő szépség van. Várjuk, hogy eljöjjön, aztán kiderült, hogy már el is múlt. Ugye ismerős?

A végkifejlet hasonlatos ahhoz, amikor valami különösen nagybonyolultságú technikai rendszert állítunk le, például egy gázturbinás hajtóművet egy repülőgépen, ahol nem úgy van, mint az autón, hogy kihúzzuk a kulcsot, és egy perc múlva már sétálunk az úton, már arra sem emlékszünk, hogy mivel jöttünk eddig. Vagy az MR, a mágneses rezonanciavizsgáló a kórházban, ami elképesztő 3D képet ad belsőnkről, feltárva azt, ami sokszor kellemesebb, ha rejtve marad, szóval, amikor ezt leállítják, az egy bonyolult művelet, úgy hívják, legerjesztés, félnapokig eltart, amíg a szupravezető folyadékok szobahőmérsékletre visszaállnak. Itt is lefelé hajlik a dallam, feloldást ad egy olyan ívre, amely különösen hosszú, mert gyakorlatilag nem csak az utolsó tiento, hanem az egész lemez zárása. 

Ha pedig megfordítjuk a dolgot, akkor ezt a zárást készítette elő maga a lemez egésze.

Vagy akár a mai napunk egésze, amely innentől garantáltan másképp fog telni.