Régizene Fesztivál - Veszprém - Bach csellószvitek

Balaton.

Verőfény, kék ég.

Bírható tömeg, fürdés, víz igen kellemes.

Délután fél hat körül emberek felkelnek, pakolnak, indulnak kifelé. Pedig egy felhő sincs az égen, a radarkép teljesen tiszta, nagy a meleg.

A lángosos csóválja a fejét, nem érti.

Autók tömkelege indul felfelé, Veszprém felé.

Egy másik fajta radarképen, a zenei térképen egy óriási képződmény látszik, növekvő depressziója szívja befelé a közönséget.

IV. Régizene Fesztivál, Veszprém, zárókoncert.

A Jezsuita templom a Séd völgyében, árnyas ligetek közt, szép tó mellett, ősi alapokon, egy jó tíz perc séta a Vártól. Belül nyugalom és hűvösség; egy francia csellista, Bruno Cocset készülődik. A műsor sokat ígér: 

J. S. Bach szvitek szóló csellóra, a híres Csellószvitek. 

BWV 1007-1012: ez a hat jegyzékszám minden csellista és Bach kedvelő szívét megdobogtatja; az összes létező európai zeneiskola és akadémia zászlaján lobog, aki ezt a hangszert egyszer is komolyan a kezébe fogja, garantáltan nem ússza meg, egyfajta apoteózisként beemelte a csellót az igazi szólóhangszerek közé. Lemez- és koncertfelvételek már az őskor óta rendelkezésre állnak, legendák tucatjai ülnek a beláthatatlan mennyiségű előadás-halom tetején. Annyira ismertek, hogy még az is hallotta, aki azt sem tudja, hogy mi a régizene.

A templom teljesen megtelt, a jóval drágább belépő sem volt eltántorító: ha a név Bach, szép Magyarországon akadály nincs.

Kezdésből egy rövid Gabrieli mű, aránylag ismeretlen, ráhangolódás a komolyabb dolgokra. 

Komolyabb tényleg?, vagy inkább csak bonyolultabb? Tényleg komolyabb, ennyit előresiethetünk.

Már az első hangnál feltűnő a különbség, merthogy ez a templom az előző napokban viola da gamba hangot kapott, szép nagy adagokban. Most a hangerő szinte dupla, rendkívül megnyerő mély szekció, viszont deréktól fölfelé hiányzik a gamba simogató felhangözöne; aztán megszokjuk; összességében egy igen szép hangú hangszer. Külön öröm, hogy magyar kéz alkotta, Koós Viktor munkája.

Indul a Bach szvit. Ismerjük jól, még én is, aki nem állok szent kötelékben Bach zenéjével. A játékmód nagyon virtuóz. A dallamtalanság feltűnő, a végére nekem konkrétan fáj, olykor annyira hiányzik a melódia, hogy szinte érdekes. A szerkezet, sőt, maga ez a zene kimondottan bonyolult; Cocset megoldása erre a problémára ügyes és elegáns: nagyfokú gördülékenységet visz bele, áthempergeti a hallgatóságot a nehezebb szakaszokon. Akrobatikus és könnyű, sőt, könnyed. 

Némi mélységvesztés az ára a dolognak, mert ez a zene azért több rétegű és telve rendkívül komplex dolgokkal, amelyek révén  – az arra fogékonyaknál – óriási dimenziók nyílnak minden irányban. Ügyesen egyensúlyoz, nem lesz üres egy pillanatra sem. Ez a hangszertudás lenyűgöző, ez tény. Teljesen eggyé válnak. A szvit vége felé ő egyre virtuózabb, mi kissé fáradunk, ez a fajta zenei intellektualitás mesteri és határozottan tömény. Nagyon finoman játssza, gurulósan, és eszünkbe jut az a tonnányi izzadás és kínlódás és zenegyilkolás, amivel a youtube kecsegteti az óvatlan keresőket, szóval ez az előadásmód szerencsére egy másik galaxisban van. 

Az utolsó tétel után, gyakorlatilag szünet nélkül, egy Vitali darab, csak úgy hozzáfűzve az előzőekhez, hirtelen megjelenik az élénkpiros olasz vér, átszínezi a szürkeséget, megjelenik a melódia, a bonyolult szerkezetek visszavonulnak erőt gyűjteni, hagyják ezt a szép egyszerű kis dallamot kibontakozni, amely akkora gyönyörűséget sugároz, hogy már megérte ide beülni.

Annyira erős a kontraszt, mint amikor egy érettségi matematika írásbeli közepén bemegyünk egy tálca ízletes szendviccsel, áttörjük magunkat a logaritmusok és a köbgyökök labirintusán, és ártatlanul letesszük a finomságokat egy napfényes szegletre.

Aztán tovább Bach zenéje, de innentől Cocset egy érdekes megoldással próbálja ki a közönséget. Teljesen ártatlanul a szvitek elé- és mögé játszik egy-egy dall’Abaco capricciót; mintha oda tartozna, szorosan. Igazából nem oda tartozik, egy teljesen más zenei világ, ez annak nagyon lejön, aki esetleg ismeri ezt az ismeretlen olasz szerzőt – már volt szó róla régebben. (itt). Hogy miért volt ez a manőver? Valószínűleg azért, mert ezeket a csellószviteket egymás után nem szokás játszani, túlontúl nehezek, tehát kell egy kis higítás, ezek zeneisége felüdíti a hallgatóságot. 

Valóban, nekem pl. nagy segítség, mert dall’ Abaco-t kimondottan szeretem.

Zárásként, most kicsit külön, az 1. Capricco; jutalom a kitartásért. 

Van úgy, hogy a nagyon jó dolgok nem könnyűek.

Nagy taps, ráadások, jó hangulat.

Odakint finom borok, koccintással záródik a IV. Régizenei Fesztivál.
Bruno ígéri, hogy jövőre ugyanitt. Szerintem nagyon tetszik neki a hely, a közönség, a szellemiség.

Egy barátom súgja nekem, hogy van még a hatból három szvit, ami nem hangzott el…nevetünk, mert ül a poén; mert sokan tényleg várják, főleg a zenészek és a zenetanárok, igazából nekik nagyon való, ott a tankönyveikben, a mélyebb szinteket itt szerintem jobban be is fogadták - mi, a laikus közönség, óvatosabbak vagyunk, át kell gondolni a dolgokat, hogy pár napja a Libre Vermell után, vagy tavaly ilyenkor a Hume koncert után milyen állapotban tántorogtunk ki az átélt zenétől - most egy picit élesebben, szigorúbb matematikával sziporkáznak a csillagok -  de azért nagyon szépen.

_______________________

Képek: 1-4-5-6-7 - Nagy Csaba; 

2-3

Régizene Fesztivál - Veszprém - Ensemble l'Arabesque

Veszprém, Jezsuita templom. 

Nagyon különleges hely. Soha nem volt befejezve, soha nem volt felszentelve, szakrális ereje mégis erős. Talán, mert régi alapzaton áll; az ősi kövek most már szépen láthatóak, a helyreállítás békén hagyta azt, amit nem kell bolygatni. Valami furcsa szépség úszik a környéken; jól emlékszem, tavaly, Bruno Cocset a koncertje előtt csak úgy üldögélt a köveken kicsit, milyen jó itt, mondta csak így egyszerűen.

Negyedik éve, hogy otthont ad a Régizenei Fesztiválnak, kicsit szürkítve azt a rikító fehér foltot, amelyet szép Magyarország képvisel Európa zenei térképén.

Nagy Csaba, az ismert lantos ötlete volt; azóta is ő a fő szervező. Létrehozó. Egy komoly szellemi tartalmat realizált, pont, mint maga a régizene. Hogy is mondta Hamvas Béla?, ez az egyik legnagyobb dolog, amelyet ezen a világon egyáltalán tenni tudunk.

A pár év alatt szépen beérett a dolog: erre a koncertre már rendesen megtelt a templom. Úgy, hogy strandidő van, mindenki a Balatonban hűsöl, és a központban pedig dübörög az Utcazene Fesztivál, tízezres tömeggel. Lett egy közönség, amely inkább a komolyabb dolgokra koncentrál. Valóban komolyabb? Mert a cím, az együttes neve Arabesque, sok mindent jelenthet. 

Róma, valamikor az 1510-es évek. Raffaello, a festőfejedelem, a romok között sétálva szó szerint belebotlott egy arabeszk-töredékbe; a követ sokáig őrizte műhelyében, teljesen megigézte az a szépség, amely egy rég letűnt kor díszítőművészetéből felsejlett.

Mások az arab művészettel hozzák kapcsolatba, maga a szóalak is innen származik.

Bonyolult, de szabályos díszítés. Ritmikával és matematikával. Belső keretekkel és a végtelenségbe vezetett ütemmel.

Kezdés.

Marin Marais Sonnerie de Ste. Genevieve du Mont de Paris

Az idősödő Marais, aki a viola da gamba fénykorát megteremtette, már túl volt számtalan kötet kiadásán; gambaművek, triók, operák, egyházi darabok sora, kimozdíthatatlan udvari pozíció, pénz, rang és megbecsülés, minden megvolt.

Vagy mégsem? Innen ez nehezen megsejthető; mármint hogy mi történt, amikor ősz fejjel előállt ezzel a harangszó-variációval. Erős utalás valamire, ami elmúlt, de szép volt, a harangszóra, a St. Genevieve templomra, amely szomszédságában gyermekkorát töltötte, cipészműhelyek és halsütők között. 

Forma szerint egy passacaglia, amely basszusa mindössze négy akkordot ismételget folyton; a dallam kifejtéséhez ez persze nem elég, így a hegedű szólama kitör, újra és újra, viszi a melódiát, de valahogy úgy, hogy a lényeg, a centrum mégis csak a gambánál marad, melynek variációi mindig mások, végtelen folyondárba csavarva a harmóniát.

Tökéletes, helyes kontrasztban a két hangszer. A hegedű nagyot szól, szinte végig felső fekvésben; szép játék, finom hullámzás, amikor kell, elcsendesül, máskor pedig süvít, mint egy sziréna. A gamba szinte abnormálisan széles spektrumban, nyugodtan, nem a hangerővel dolgozik, hanem az elképesztő díszítéseivel; néhol gyakorlatilag széttöri a zenét, és sok-sok színes darabból újra összerakja, egy kicsit más mintázat szerint. Mert arabeszk.

Leclair szonáta következik.

Ez is a francia barokk. Rizspor, mesterkéltség, mérsékelten melodikus. Kissé üres. Négy tétel, nekem elég nehezen megy. Soha nem hittem volna, hogy valaha megkívánom Bach szigorú matematikáját egy koncert közben. Pedig a zenészek mindent megtettek, igazán. Egy barátom úgy fogalmaz, ez a zene most megtiszteltetésnek érezheti, hogy ilyen előadók tolmácsolják. Nem baj, ez is kell, sőt, esetleg van, aki szereti.

Most csak Nóri marad és a lantkíséret.

És a legendás Voix Humaines.

Egy szempillantás alatt átrendeződik a légkör. Meghittség, komolyság, mélység. Melódia. Különlegesen szép hangú ez a viola da gamba. Nóri majd azt mondja a koncert után, hogy a vonó, mert nála volt most egy igazi ’mestervonó’, próbálja erre hárítani a dolgot, de az az igazság, hogy akinek a kezében van, mindig ö a lényeg.

A darab ismert. Egy ikon. Ez a furcsán kanyargó dallam a gambakedvelők etalonja. Minden rezzenését ismerjük. A hatás erős. Hátul ültem, látóteremben az egész nézőtér; a kicsi moccanások, fejforgatások, ál-nyújtózások, fáj-a-hátamok, minden egy csapásra megszűnt; a sziluettek akár körbe is rajzolhatók. Három és fél perc totális figyelem. Van egy érdekes sóhajtásszerű visszatérés, elég magas fekvésű indítással – én még soha senkitől nem hallottam ennyire szépen, finoman. Pedig úgy képzelem, hogy elég jó lemezeket ismerünk.

Forqueray darabok következnek. Széttépi a finom hálót, amely ránk ereszkedett. Valami enyhe őrület jön belőle. Az ördög hegedűse – ezt mondták rá, szó szerint, pedig gambajátékos volt, de ezek szerint violin módra is tudott játszani?  Nehéz és összeférhetetlen természete szép örvényeket kavart akkoriban. Állítólag a királynak is beszólt, befolyásos barátai mentették meg a börtöntől. 

A gyors tételek most kapnak egy dob/csörgő kíséretet – felkavarodik a levegő.

Az akusztika olyan, hogy a lant is szépen hallatszik, teljes tónusban, hátul is. Igazi, vérprofi continuo: figyel és figyel, mindig, tapintatos, udvarias és atompontos..

A záró darab egy Folia variáció, teljes pompájában. A basszuslant helyett most egy barokk gitár a kíséret, és perszer a dobok.

Ahogy elkezdődik, nyílik a templom ajtaja, és belibben két igazi táncosnő, (!!!) innentől táncukkal kísérik ezt a zenét, amely valóban, eredetileg egy régi portugál tánc. Bonyolultabb, mint az arabeszk-pozíció. 

Variáció-sor, két szálon: a gyors részek gyorsulnak, a lassúak lassulnak; széttartó divergenciájuk lezárja a keretet, amelyet a harangszó-variációk nyitottak.

A díszítőmotívumok szigorú rendszer szerint ismétlődnek úgy, hogy a végtelenséget fogják közre. A régi arab mozaikok térkitöltése úgy történt, hogy nem kellett soha csempét elvágni, pedig ötféle különböző síkidomról van szó – a korszerű elméleti matematika 800 évvel később, az 1960-as években állt úgy, hogy a hogyanra választ tudott adni. 

Nóri, amit most a gambán művel, az egyfelől elképesztő, annyira tiszta és virtuóz; hogy én ilyet csak Savall-tól láttam, meg hogy egyetlen húzás alatt vagy tízszer változtatja a színezetet - másfelől csak annyi történt, hogy beállt az arabeszk ritmusába, felvette a motívumokat, hogy megmutassa nekünk, mi történik belül. Azt, hogy a Folia mi mindent tartalmaz, azt, hogy az Alhambra egyik oszlopfőjén a pici szörnyfej egy olyan csavarodás-mintán ül, amelyről angol kutatók feltételezik, hogy a DNS egyik meg nem engedett térbeli elhelyezkedése…igen, a kitaszítottak….hogy az emberi psziché képtelen ellenállni az ilyen zenének, annyira mélyre megy…

Vége, nagy taps, felszínre emelkedés, szemekben szép fények.

Alkonyodik.

A régi falak felitták a zenét.

Milyen jó volt itt…

Ensemble l'Arabesque:

Kallai Nóra - viola da gamba

Vitárius Piroska - barokk hegedű

Győri István - theorbo, barokk gitár

Sípos Csaba - dob, ütősök
Gaál Anna, Pétery Melinda - tánc

____________________________________
Képek:
1 - 2 -3 - 4 - 5 - 6 - 7 - 8 - 9 - 10 - 11 

Karnevál - Hamvas Béla és Rolf Lislevand

Megjelent az új Lislevand lemez.

Ez akkora hírérték a rajongóknak, mint amikor a konkvisztátor elé odaterítjük El Dorado térképét, pontos útvonaltervvel és GPS koordinátákkal.

Aki pedig nem ismeri, mint ahogyan itt legtöbbetek?, hát az ránéz a borítóra, ECM kiadó valami elvont kép-fotó-izé, valami szürkeség, jó, eddig zéró, a repertoár?, Corbetta és de Visée művek, tehát francia barokk, jó sok tánc meg passacaglia meg chaconne, van sok ilyen lemez, menüettek XIV. Lajos alatt, fú, ez a Lislevand megint milyen felszínes zenéket játszik, elgitározgat, ahelyett, hogy beülne szépen egy normális nagyzenekarba, még szerencse, hogy felvette azt a Bach lemezét, ja, haladjunk tovább, a sarokban, balra ott vannak a szimfóniák meg a Mozart összes…

A helyzet azért jóval bonyolultabb.

Már a cím erősen elgondolkoztat. 

A booklet még jobban. 

Meghallgatva a lemezt, pedig könnyen egy intellektuálisan felzaklatott állapotba kerülhetünk.

Mascarade.
Mi is ez?

Velence megint? Most kivételesen nem, mert a színhely Versailles, Franciaország, az Udvar.

Valamiféle karnevál? Hogy kerül ez ide?

Nem túl egyszerű. A cím ugyanaz, mint Hamvas Béla Karnevál-ja, és a dolog lényege szép analógiákat mutat a regénnyel, illetve annak metafizikájával.

A 17.sz.-i zene bonyolultságát kb. úgy lehet elképzelni, hogy egy szöveg, amely megértésre vár; a későbbi klasszika és főleg a romantika pedig inkább festményeket kínál, amelyek megfejtése leginkább érzelmi alapon lehetséges.

Lislevand írja még, hogy van úgy, hogy az adott kor esztétikai ideái fordított relációban vannak az emberi élet viszonyaival. Ez talán abból jön, hogy pontosan a hiány az, ami az alkotásban szerepet játszik; a kreativitást messzemenően fokozza, és maga a stílus is kialakulhat belőle.

Ha nem fogalmazunk olyan szigorúan, akkor a hiány lehet a direkt nem-tökéletesség, az anyajegy a gyönyörű színésznő arcán, amely kiemeli szépségét, vagy egy agyonhordott farmernadrág, amely felélénkíti a funkcionalitásban megfáradt elmét, és menekülési utat ad a perfekcionizmus szorításából. 

Enyhén olyan érzés, mintha a Patmosz traktátusait olvasnánk, nem?

Minden, amit elértem, a hiányaimnak köszönhetek…
Az, ami nem nyilatkozott meg, előnyben van afölött, ami megnyilatkozott. A nemlétező erősebb, mint a létező. A láthatatlan erősebb a láthatónál. Az igazi erő az üresség, a szellem ott van, ahol nincs semmi Mindaz, ami van, ex nihilo keletkezett. A világot ebből a semmiből teremtették, ebből a ragyogó nemlétezőből, aminél tisztább és erősebb és keményebb és üresebb nincs.

Kicsit továbbgondolva a dolgot, a kicsi szeplőt, vagy a valóstól eltérő jellegzetességet elkezdjük nagyítani, akkor előbb vagy utóbb eljutunk a maszkhoz, amely mögé elrejthetjük az igazi lényegünket. Nem spanyolfal, amely az egész alakot takarja, itt csak az arcról van szó, amely ott van alatta.
Vagy nem...?

Ez a Style a la Francise, a kimódolt díszítéseivel, amely először a zene leglényegtelenebb részének tűnik, de aztán hirtelen a legfontosabb alapja lesz egy művészetnek, egy másik fajta esztétikai alapállásnak. És minél bonyolultabb a díszítés, a kód annál erősebbé válik, és annál jobban vissza kell lépni a dinamikai skálán, a hangsúly teljesen lekerül, pont fordítva, mint ahogyan várnánk, vagy ahogyan a mai zenékben megfigyelhető. 

Mintha örömünket lelnénk abban, hogy meg sem mutatjuk, mit is tudunk igazából, hogy kik vagyunk valójában. Hogy miért lett ez így?, nem tudni; az tény, hogy a legkorábbi, Ganassi-féle traktátus, 1535-ből, amely a zenei előadóművészet területén az ujjrendtől kezdve a szemek forgatásáig mindenre kitér, részletesen taglalja ezt a nem-mutatom-meg-ki-vagyok kérdéskört.

 A Mascara nem az igazi arc. Bármely megállapítás csak a második, harmadik szinten érthető meg igazán. Semmi sem veendő irodalminak. Minden csak maszk, rejtett igazi identitással. Egy színes forgatag. 

Tisztára Karnevál, nem?

Emlékszünk, amikor Barnabás kimegy a pályaudvarra, hogy fogadja rég nem látott testvérét, Andreát? Szilárd rögeszmével úgy kombinál, hogy úgysem fogja megismerni ennyi év után, és amúgy is mindenki álca mögött él, tehát célszerű a legkevésbé hasonló emberek között keresni, és ravasz módon úgy, hogy ő maga is maszkot ölt. Így, mivel Andrea sovány volt, ki is nézett magának egy igen kövér embert, aki épp lekászálódott a vonatról.

Barnabás Maximus feltevése nem bizonyult helyesnek. Az utasok, nem tudni, mi okból, nem
voltak álöltözetben, és ez a mammut, akit Barnabás Andreának tartott, valóban nem volt
Andrea.
Barnabás eleinte nem hitte el, és a vízilovat le is szidta.
Azt hiszi, hogy nem ismerem fel! Saját öcsémet! Kinek gondol ön engem –
Gambrinus vagyok, szólt a bálna.
Barnabás álarcát levette.
A tréfából elég, szólt, most vegye le az álarcát ön is.
Gambrinus erre kijelentette, hogy elismeri, álarc, de az anyagi természettől születésekor
rászabott álarc ez, amelyet csak elköltözésekor fog tudni levetni –
Barnabást a válasz meglepte. Tüstént látta, hogy akivel szemben áll, nem közönséges ember.
Ön tehát tényleg nem Andrea.
Valóban, válaszolt az idegen, Andrea urat nincs szerencsém ismerni.
Önök akkor tehát nem utaztak álöltözetben.
Semmiféle álöltözetről szó sem volt. Ez így, ahogy mondom, igaz.
Akkor önök
De kérem, nem tudták önök, ha az ember utazik, a leghelyesebb maszkban utazni, mert ezzel
a démonokat megtéveszti?
Talán, szólt Gambrinus, talán voltak közöttünk, akiknek erről tudomása volt. Én például
tudtam róla, de bevallom, nem gondoltam rá –
Elég könnyelműen, elhanyagolta –
Bevallom, el. Ha legközelebb utazni fogok, nem leszek ilyen gondtalan, már csak azért is,
nehogy a jövőben velem hasonló –

 Tehát a zenei karakter sem valódi, csak álarc. Amikor az identitás veszélybe kerül, túl közel a kontakthoz, a maszk egy jó eszköz, hogy a titkokat megőrizze. Egyfajta aggódás-művészet, hogy el ne veszítsük az eleganciát, és semmiképp se legyünk előrejelezhetőek.

Lislevand még azon töprengett, hogy tudja betartani azt az szimpla előírást, hogy minden hangjegy a saját halálával végződjön  (Toute note doit finirr en mourant). Hogyan lehet ezt egyetlen pengetős hangszerrel elérni? Hogyan tartalmazhatja az egy hangjegy a saját életét, születéstől a haláláig? Ennyire beszélne a hang? Ennyire más lenne, mint a mai klasszikus hangszerek hízelgő és elkényeztetett hangja? 

És sodródva visszafelé a párizsi metrón látta a mai élő maszkarádét, merthogy mindenkin napszemüveg és head-szett volt…

Meghallgatva a lemezt, még néhány dolog.

A hangszerválasztás tökéletes: talán nincs is két ellentétesebb hangszer a pengetősök között. A barokk gitár, jóval kisebb a mai utódjainál, szimpla öt húr, uniszónóra/oktávra hangolva, rendkívül szép hangzás, de teljesen alkalmatlan a komoly polifóniára, sokak szerint a komolyzenére sem, valóban, behódolás a klasszikus zenéhez soha nem történt meg.

A theorba, a basszus-lant, a lantfélék királya. Megszámlálhatatlan húrpár, vagy akár triplet, számos külön basszusúrral, komoly hangterjedelem, impozáns méretek, jóval nagyobb hangerő.
Igazi Barokk filozófia. A forma küzdelme, hogy felülmúlja saját korlátjait.
Mint egy kisebb gőzgép.

A két szerző, Corbetta és de Visée, mester és tanítvány. Corbetta itáliai születésű, de Franciaföldön lett híres, de Visée pedig a Napkirály megbecsült udvari zenésze lett. Akkor is, ha ez azt jelentette, hogy sokszor két lépéssel a király mögött kellett pengetnie, amíg az az udvari sétáját végezte. A zenetörténet első, még humanoid iPod-ja.

Az előadás? Egyszerre áttetsző és multidimenzionális. A több réteg elsőre feltűnő, aztán, hogy kinek mi jut, azt én nem tudhatom.

Valami nagyon érdekes gördülősség az, amely erősen lenyűgöz. Olyan magától értetődő játékmód, a rengeteg díszítés néhol olyan finoman tekeredik, mint egy színes gombolyag cérna, máshol pedig olyan érzés, mint amikor szétgurul egy gyöngysor, és a szélrózsa minden irányába, a nagyját rögtön felszedjük, de még hetek után is mindenhol találunk belőle.

Gurulós, tényleg ez a jó szó.

Aki valamennyire tájékozott a régizenében, ezeket a darabokat ismerte. Aztán rájön, hogy mégsem. Csak a dallamvázat, a szerkezetet. Most a kép teljesebb, a színek megjöttek. Sőt. Egészen új dolgok is.

Persze ne legyenek illúzióink.
Mert csak illúziók vannak.

A Karnevál néhány ember szerint olvashatatlan. Mások szerint egyenesen egy beavató-regény. Valószínűleg túl bonyolult ahhoz, hogy  egyszerűsége könnyedén kiderüljön.

Ezzel a lemezzel szintén nem leszünk egyformák. Sokaknak talán túl egyszerű ahhoz, hogy eljussanak a bonyolultságához.

Akárhogyan is, részemről -

Feltétlen, különösen, módfelett ajánlott.

*         *         *

_____________________________________________

Képek: Holló Zsuzsa

Barbár áhítat - Machaut és a Graindelavoix

Guillaume de Machaut 1300-ban született, először Luxemburgi János cseh király szolgálatában, majd Navarrai Károly alatt Rheims kanonokja lett. Nagyon híres költő is volt, zenéjének ismertségére pedig jellemző, hogy műveit több mint 70 kéziratban találták elő – ez ma, a 14. századot tekintve, teljesen egyedülálló.

Ez a műve azért híres, mert az elsők között van, ahol a mise tételeit alapvetően egy szerző jegyzi. Korábban, és még százévekkel később is szokásban maradt, hogy a szertartás zenei betétjeit innen-onnan, különböző művekből állítják össze, itt viszont egy gondolatra fűződik minden; a lemez még néhány motettával kiegészítve foglalja keretbe ezt a különlegességet.

Hogy miért különlegesség?, egyrészt, mert az Ars Nova idején vagyunk, ahol a zenei eszköztár még annyira más volt, hogy feltétlen el kell csodálkozni azon, hogy egyáltalán meg tudjuk hallgatni ezt a felvételt, másrészt pedig Machaut valami olyan speciális zeneiséggel komponált, amely teljesen egyedivé teszi ma is.

Erre nyilván más is felfigyelt, így a Messe de Notre Dame eléggé ismert, aránylag hamar bástya lett a régizenei horizonton, de ez az előadás annyira más, hogy szinte átstrukturája eddigi véleményeinket.

Mert rögtön felmerül a kérdés, hogy vajon Machaut korában ez így elhangozhatott-é vagy sem. Úgy tűnik, a kritikusok szerint nem nagyon. A Graindelavoix esetén ez a vélemény majdhogynem borítékolható volt; emlékezzünk, hogy az Ockeghem lemezzel mekkora jó nagy követ dobtak a régi kóruselőadások szép állóvizébe, immár 10 éve, a hullámok azóta sem csitulnak. Most a helyzet jóval bonyolultabb, mert ez az előadásmód kimondottan…milyen is? …hát olyan, mintha direkte szembe akarna menni a kánonnal 

Kiakasztó?

Az.

Néhol olyan érzés, mintha egy csapat vadembert zártak volna be a templomba. Kakofonikus kiáltozás, szólamok ötletszerű belépése, fél-, negyedhang környéki kisiklások. Egy barbár törzsnek nagy nehezen elmagyarázták a keresztény metafizika alapjait, megtanították őket az énekekre, és most ők így tudják kifejezni a dolgaikat.

Amikor elsőre véleményt próbálunk formálni, simán belesétálhatunk abba a csapdába, hogy visszafelé próbálunk magyarázni dolgokat, amelyekről fogalmunk sincs, hogy is működtek akkoriban. Amikor a jólfésült, rizsporos Bach-fúgás, szigorú és lelketlen precizitás a kiinduló kocka, amelyben szürkére festve álldigálunk, vagy az olyannyira kedvelt klasszika agyonszorított üres frázisaiban, akkor a visszavezetés eredménye ettől az előadástól igen messze fog esni, az értetlenkedés garantált. 

Björn Schmelzer teljesen másfelől közelítette meg a dolgokat. Egyszerűen kiemelte magát a régizenei játék kötelező deduktív kényszereiből, és egy saját, teljesen intuitív alapállásról indult el. Nyilván napestig mehetne a vita, hogy melyik közelítés helyesebb, célszerű inkább elfelejteni ezeket, miközben hallgatjuk a zenét, akkor is, ha ez ab ovo ellenkezik az emberi elme asszociatív-kényszeres működésével.

Amúgy a mediterrán világban valami enyhén hasonlót már láttunk; emlékezzünk a Pergolesi-féle Stabat Mater verziók összehasonlítására. A Le Poeme Harmonique is kapott eleget a fejére, amikor  - teljesen jogosan – megpróbálták egy korabeli szertartás részeként felfogni, valamelyik Nápoly környéki templomban az 1700-as ével elején. Most még 350 évvel visszább vagyunk, az Ars Nova idején, ahol még manapság is mindenféle teóriák homályos tenyészetében gyönyörködhetünk.

Hallgatva a lemezt egyre jobban körvonalazódik a sejtelem, hogy valami nagyszerű dologban van részünk. Rájövünk, hogy azok a káosz-belépések szigorú rendszer szerint zajlanak; feltűnik, hogy a félhang-ejtések atompontosak. Az énekhangok fenomenálisak, egészen nagy ívek fonják át az egész előadást. 

A vadság egyre inkább őszinteségnek tűnik. 

Amikor Krisztus történetét tényleg elhisszük. 

Pontosan olyan, mint amikor egy régi kép vagy bútor  restaurálásakor előbukkannak az elfedett-elfelejtett színek és fények Mint amikor a kocka fadobozból kicsomagolva a szalmából kivesszük a vékony porcelánt, és meghökkenünk a kézzel festett minták finomságain. Mert egyre több belső finomság tűnik elő. Egy furcsa és más zenei nyelvű hálózatban; egy sérülékeny és tünékeny mátrixban rendkívül óvatosan kell mozognunk, hogy megérezzük a pókháló mintáinak szépségét.

Tehát az a furcsa helyzet áll elő, hogy ebből a vad és kérlelhetetlen egyenességből annyira vékony szálak szövődnek, hogy befogadásuk valahogy…mit is csinál?, hát, mondjuk úgy, hogy feltétlen civilizál. Mint a porcelánnál. Civilizál az, hogy a csésze füle nem ott van, ahol kéne, totálisan nem ergonomikus, túl vékony, elég egy rossz ránézés, eltörik, jó, de akkor mi a frásznak az egész kínlódás?, mert mozdulatainkat finomítja, ha nem akarjuk kilötykölni a teát, erősen koncentrálni kell, hogy el ne törjük, miközben nézzük a gyönyörűen festett mintákat, és ha sikerül a manőver, akkor a tea íze egészen más lesz, mint a sárga csorba bögréből, vagy ha esetleg csak cipeljük, de nem értjük, ott a hátunkon, nyom rendesen, de nem érjük el mégsem, pedig ott van mindenhol körülöttünk… 

Hogy feltétlen ajánlott? Nem egészen.

Mert ne hazudjunk, magunknak meg főleg ne. Olyan nincs, hogy ez is tetszik, meg a Vonósszerenád is; vannak dolgok, melyekre még a Nap is másképp süt. Tehát lesz, aki elszalad, és lesz, aki a fülét befogja; és azt kiabálja, hogy olcsó és hatásvadász, és gyötörjük valami mással. Lesz, akinek a Peres-fél konvencionális felvétel jobban tetszik, és lesz, aki a Bach-gyűjteményében gyönyörködik inkább, vagy a Mozart-összest hallgatja. 

Ízlésükkel nincs hiba.

Másoknak viszont teljesen más ízű lesz a tea, miután ezt a CD-t felfedezték.
Számukra készült ez az írás.





_________________________________
Képek:
1-2-4-5-6-7-8-9

Delfin-érintések - Narvaez zenéje

Delfinek.

Bolygónk legkülönlegesebb élőlényei közé tartoznak. Kiterjedt kutatások sora vizsgálta nehezen megmagyarázható jelenségeiket, ezekről sok minden olvasható.

Az, hogy 20 csomós száguldásukat a vízben egy bőrön át szabályozott termodinamikus örvénylés-eloszlató rendszer segíti, inkább csak technikai érdekesség.
Az is, hogy 200 kHz-ig hallanak (üzenet hifis kollégáimnak: nálunk ez felnőtt korban csupán 16.500 Hz körüli), és hogy szonárjaik segítségével pedig tökéletes, nagytávolságú 3D érzékelésre képesek, 

Az, hogy agyuk felépítése evolúciós szempontból nem tisztázott, és hogy az agykérgi területeik másképp kapcsolódnak, és egy paralimbikus lebenyük is van, inkább csak biológiai érdekesség..

Az igazi csoda, az a viselkedésük, szellemi és érzelmi intelligenciájuk. 

Hogy megmagyarázhatatlanul gyorsan tanulnak, sokszor kimondottan bonyolult dolgokat is. 

Hogy nevetnek, amikor ’véletlenül’ belökik a gondozót a vízbe. 

Hogy az emberhez való kötődésük módfelett erős. Nem egészen tisztázott módon gyógyító képességük különféle mentális problémák esetén meggyőző, a delfinterápiás kezelések száma a világon immár tízezres nagyságrendű. 

Annyira komplex a feladatmegoldó képességük, hogy a katonaság kiterjedten használta őket felderítési feladatokra, az US Navy csak a közelmúltban váltotta le egy részüket robot-tengeralattjárókra.

Számos történet ismert arról, hogy embereket mentettek meg a vízbefúlástól vagy cápatámadástól. 

Ezek közül az egyik legrégebbi beszámoló a Herodotos-féle, Arion megmeneküléséről. 

Szicíliában, még a Lydiai birodalom fénykorában egy antk Eurovíziós Dalfesztivált rendeztek, amelyet nagy fölénnyel, a pénzdíjakat besöpörve Arion, a híres lyrajátékos nyert. Hazafelé hajózván, kalózok kezére került, akik meg akarták ölni. Arion utolsó kívánsága az volt, hogy játszhasson egyet kithara-ján. Apollónhoz fohászkodva, vízbe vetette magát, majd hirtelen delfinek bukkantak fel, és megmentették, kiúsztak vele a szárazföldre, a kalózok pedig természetesen a viharban elpusztultak.

Sok évszázad múltán, egy spanyol szerző, Luis de Narvaez, minden álszerénységet félretéve, a hatkötetes Los seys Libros del Delphin gyűjteménye előszavában futólag megemlíti, hogy ezt a zenét egyenesen Arion-tól tanulta…

Ez lett a híres Delfin-kötet, amely egyike a kevés számú fennmaradt vihuela lejegyzésnek.

1530-as évek, Spanyolország, Valladolid, itt élt és alkotott Luis de Narvaez, akit valóban a legjobb pengetős játékosként ismertek. 

V. Károly korában járunk, a kultúra, ezen belül a zenei élet érthetetlenül magas szintre emelkedésének idején; olyan aranykor volt, amely aztán soha nem ismétlődött meg.

Vihuela. Mi is ez pontosan? Vihuela de mano, egy pengetős hangszer, amolyan gitár-ős. De miért is nem a reneszánsz lant, amelynek fénykorában járunk? A kérdés jogos, csak nem Spanyolországban. Ne feledjük, a Reconquista után nem sokkal, a lant még mindig a megszálló arab sereg hangszere, tehát a vihuela egyfajta politikai tiltakozásként az egyeduralkodó pengetős.

Ha kézbe fogjuk, akkor rövid úton rájövünk, hogy a gitárhoz a hasonlóság csak a forma, semmi egyéb. Jóval kisebb, és rendkívül könnyű, vékonyfalú szerkezet, bélhúrokkal és gyönyörű rozettával. Rendkívül halk, gyakorlatilag szobahangszer – ebből ki is található, hogy csillaga rövidesen lehanyatlott a későbbi hangerőfokozás-őrület miatt.

Tónusa semmihez nem hasonlítható finomság-özön. Felhangdús, intim és érdekesen reszelősen fa-hangú. Egyik legélőbb hang, amely hangszerből egyáltalán ki tud jönni. Újrafelfedezése megtörtént, a mai Early Music kedvenc instrumentje – Magyarországon sajnos nem, itt lemaradásunk aggasztó – és a nagy lantos előadók szinte kivétel nélkül lemezzel adóztak neki. Hopkinson Smith még 1987-ben készítette ezt a lemezt, amelyen a Delfin-kötetekből nyújt át egy válogatást. 

Kezdésből egy csokornyi kétszólamú fantázia. Komoly dolog, nem is nagyon könnyű. Nagyon egyedi, többfokozatú dallamosság van bennük: elsőre megnyerő, aztán több hallgatás után mintha áthelyeződnének a dallamívek és az ellenpontok, másra figyelünk, aztán annyira mélyre megy, hogy tízezer közül meg fogjuk ismerni. Mint egy delfintalálkozás; bizonyosan emlékezni fogunk rá.

Az első lejegyzés, amelyben szabad variációk szerepelnek, diferencias, így mondják; itt a jól ismert Las Vacas, már volt szó róla. Az óriási kedvencem, a track 14., variációsor egy régi himnuszra, O Gloriosa Domina.

Valami nagyon különleges, egészen extravagáns dolog. Ha nem látnánk az évszámot, 450 évet simán tévednénk előrefelé. Egyszerre érezni a szigorú rendszert és az óriási szabadságot; igen, a régizenében ez így megy.

És nem maradhatott ki a legendás Mille Regres, amelyről véletlenül tudjuk, hogy a császár, V. Károly személyes kedvence volt. Ezzel kelt és ezzel feküdt. Én ezt teljesen megértem. Óvatosan hallgassuk, mert a közepén van egy olyan gyönyörű akkordváltás, amely a csillagok forgását le tudja állítani.

Hopkinson Smith nagy cápa, a delfinek nyelvét tökéletesen érti. Ezen a felvételen még csak 41 éves, de már a legjobb lantosok között volt. A vihuela? – Mindig egy szép szertartás, amikor a kezembe veszem. Nagyon szeretem. Hangoláskor mindig meglepődöm, mennyire gyönyörűen szól. – ezt mondta.

Szép egyenes játék. Egyenesen elgondolkodtató. Meditatív. Bonyolult történeteket mesél, néhol pedig csak gyönyörködtet a szép tónussal.

Sokféleképp érhet minket zenei élmény. Van úgy, hogy lerohan; van szerelem első látásra. Van, ami először kifejezetten nem tetszik, aztán mégis kedvenc lesz. És van olyan, amely megérint, igen, így mondja szép nyelvünk. Érintés. Akár csak kicsi felületen, de óriási a hatása.

Mint a delfin-érintés.

Lehet, hogy igaza volt Narvaeznek...itt valami átszivárog Arion szellemiségéből, a delfinekből és a végtelen tengeróceánból.

_______________________________________________
Képek:
1-2-3-4-5-6-9-12-13-14