A hetedik húr hangja

Monsieur de Sainte-Colombe

Egy egészen különleges tünemény a régizenében.

Mítoszok és legendák sora gomolyog alakja körül. Képmás róla nem maradt fenn, néhányat persze annak tartanak, de az meg egyenesen érthetetlen, hogy a keresztnevét sem tudjuk; életéről is vajmi keveset.

Abban a korban élt, amikor a Barokk közelítette azt, amire azt mondják, hogy érett, vagy magas; az Opera, mint műfaj, óriási kedvenc lett, óriási show-k zajlottak; a billentyűsöknél a második manuál elengedhetetlen, szerzőkből hiány nem volt.
És szinte minden házban szólt a zene. 

Franciaországban a Napkirály uralkodása tetőpontra emelkedett, a zene egyre bonyolultabb és kidíszítettebb lett, eszmeiségi szempontból kiüresedés kezdődött; a formák egyre bővültek, ami azt jelenti, hogy igazából szűkültek, a virtuozitás minden határon túli követelmény lett. A finom összeköttetés a felsőbb világokkal lassanként az udvari pozícióharc alakját vette fel. Ez addig ment pl. billentyűsök terén, hogy egy-két évtizeddel Sainte Colombe után Scarlatti (mármint a Domenico) olyan szonátákkal nyomult, hogy szerintem nincs túl messze a hallgathatatlan üres csapkodástól. 

Sainte-Colombe ezekkel mindvégig szembe ment; különleges dallamai soha nem lettek üresek, mindvégig tartotta a metafizikai színvonalat. Furcsa harmóniái pár hallgatás után  egészen beleeszik magukat belülre; komolyak, szépek, tényleg nagyon furcsák, olykor semmilyen formába sem gyűrhetők bele, de annyira melodikusak, hogy hirtelen csak Vivaldi jut eszembe, akinek még ekkora érzéke lesz  a jó dallamvezetéshez.

Az udvari karriert kerek-perec visszautasította, helyette házikoncerteket tartott otthon, két lányával, melyeknek akkora híre lett, hogy akkoriban mindenki erről beszélt. Olyan színvonalú zenélés volt, hogy ’akadémiai’, ezt mondták.
Mindig volt pár tanítványa, de soha nem tartotta meg őket sokáig. 

És persze mindent visz az a fikció, hogy a fiatal Marin Marais, akit pár hónap után a mester kidobott, a fészer padlója alatt hasalva lopta el fülre a felhangzó dallamokat, amelyekkel óriási karriert csinált magának az udvarban, és a viola da gambának, melyet Európában ő vitt a tetőpontra.

És Sainte-Colombe volt az, aki feltett egy AA hetedik húrt a gambára, ezáltal nem csak az akkordok és fogások száma növekedett, hanem valahogy a hangi belső kiterjedést is megnövelte.

A mai nagy gambás előadók kivétel nélkül lemezzel tisztelegnek az emlékének; a kultusz egyik megteremtője Jordi Savall volt, és a Minden egyes reggel c. mozi..

A filmnek pont olyan hatása volt a külföldi zeneakadémiákon, mint amelyet a Top Gun produkált az amerikai pilótaiskolákban - ott mindenki hirtelen vadászpilóta akart lenni, itt meg tömegesen iratkoztak át gamba szakra...

Magyarország persze a legrosszabb kivétel, itt a viola da gamba a többségnek még ma is valami régies, avítt, múzeumból megszöktetett cselló-fajta, a zenei oktatásból teljesen hiányzik, bár külföldi lemezek, mint látható, vannak és voltak, de azokat meg pont azok nem ismerik, akiknek kellene. Tájékozatlanságuk a mai Európában immár nevetséges, szóval szép rikító fehér folt vagyunk a régizene térképeken, hogy miért?, nem tudni, de lassan azt kell mondjam, hogy ez az istenített Kodály módszer, bármilyen szép célkitűzésekkel is indult, ez betett nekünk rendesen…

Nyugatabbra a helyzet annyira más, mintha legalább három óceán lenne köztünk. 

Savall már 1976–ban felvette ezt lemezt, amely akkora legenda lett, hogy az LP változat ára ma már az ékszerészműhelyben számolódik ki arany-egyenértékben.
1992–ben pedig jött az új kiadás, immár CD-n. Aztán 2011-ben az AliaVox kiadta újrakeverve, dupla SACD–n, díszruhában, komoly booklettel.
Micsoda gyönyörűség.
Jólesik kézben fogni.

Hogy milyen ez a zene?
Őrületesen jó.
Egy CD, amely így kezdődik:

És a 30. másodperc környékére teljes tudat-átstruktúrálódásba sodorhat.

Felnőtt egy új gambás generáció, pazar lemezekkel, lassan a gyerekeik is levizsgáznak a bázeli és a többi európai régizene-kadémián, de Savall, aki ma is a legnagyobb cápák közt maradt, olyan magasra tette a mércét, hogy szinte megugorhatatlan.

Ezek a darabok két gambára íródtak, a másik előadó az a kimondhatatlan nevű Wieland Kuijken, belga születésű, (emlékezzünk, Savall pedig katalán), akkor, a ’70–es években még senki sem sejtette, hogy ők ketten ezen a lemezen történelmet csinálnak.
És nem a finom pulóverjeikkel...

Amikor kéthangszeres darabról van szó, mindig probléma, hogy ki legyen a kísérő; itt is, akármennyire is úgy tűnik a címből, hogy egyenlőség van, nincs, mert valaki mindig előrébb van. A nagy nevek nyilván erre nehezen vehetők rá, ezért teli vagyunk olyan felvételekkel és koncertekkel, ahol a kíséret, így, filozófiai szempontból sem lehet egyenrangú az első szólammal.
Itt viszont két – akkor teljesen egyenrangú – nagyágyú ült le egymással, és, hogy ne legyen vita, szépen cserélgették a szólamokat. 

A zene egyik akkori kortárshoz sem hasonlít; dallamos és komoly, talán a legkomolyabb a gambairodalomban; nagyon szigorú a szerkezet, erősek a szabályok, de ugyanakkor belül teljesen szabad zene, annyira, hogy hasonló szabadság sok száz év múlva jön el, de már egy másik rendszerben, illetve inkább mindenféle rendszer nélkül... Meg közönség nélkül, mert az közben elmenekült…

Sok szép alsó fekvésű bőven-rezgő hang szerepel; ez a hetedik húr jóval többet jelentett a plusz akkordoknál, valahogy átrendezte, többdimenzióssá tette az egész játékteret.

A darabok tételei táncok nevét viselik – hamar kiderül, hogy néhol még az ütem sem hasonlít; egymás utániságuk pedig egészen sajátos, nem következnek egymásból, a későbbi halott szonátaformák rideg okozati kényszere helyett valami szélesen hömpölygő szabadság-feeling érezhető, a dallamok úgy bújnak elő, mint amikor egy bimbó kinyílik reggelre, és csak állunk hunyorogva, nem értjük, hogy ekkora gyönyörűség hogyan lett a semmiből.

A tónus a gambán megszokott Voix Humaines, és mivel két hangszer szól, egy tökéletes dialógus, melynek spektruma fedi a mi párbeszédjeinket, csak a nyelv más.
Megértése nem lesz nehéz, több hallgatás után olyan érzésünk lesz, mintha öröktől fogva hozzánk tartozna...

Mindkét hangszer nagyon régi építésű, az egyik az 1700 –as évek elejéről (Kuijken), a másik pedig 1650 körüli basse de viole (Savall), természetesen bélhúrokkal, és olyan hangzással, amely után kell egy hét, hogy akár egy barokk csellót hajlandók legyünk meghallgatni.

A hangminőség kiemelkedő. Az első lemez kicsit recés-reszelős-furcsa, régi ízű hangzás, de akkora jelenlétérzettel, hogy 10 másodperc után elfelejtjük az összes hifis nyavalygást, ami eszünkbe jut.
A második, az szimplán zseniális, ott nem nagyon van mibe belekötni.

Az újrakeverések kivételesen nagyon-nagyon jók lettek, jómagam nem nagyon tudtam különbséget tenni a régi meg az új kiadás között CD rétege között. Aki hirtelen hozzáfér egy nagyfelbontású lejátszóhoz és egy HighEnd rendszerhez, ne tétovázzon, hallgassa SACD-n és nagy rendszerrel, a hangzás különleges élmény lesz.

Úgy tűnhet, hogy szomorú zene?
Néhol a komolyság lassan áradó melankólia lesz, ez csak emeli a szépséget, és ugye emlékszünk, mit is mondott a szufi misztikus, a cordobai Ibn al-Faradi?

A zene bánat, amiért az ember az otthonát a Mennyekben elvesztette.

A Reconquista után Cordoba és Granada ismét a keresztény világ része lett, de úgy tűnik, ez a gondolat itt maradt, a viola da gamba fája pedig felitta, gyönyörűen és végérvényesen.

*         *         *

_______________________
Képek: 1-2-3-4-5-6-7-8-9-10-11-12-13-14-15-16

A Kék Vivaldi

Vannak lemezek, amelyekről nem lehet eleget írni, bár volt szó róluk; aki esetleg nem ismeri, erősen javasolt meghallgatni és beszerezni, de legalább letölteni; akinek megvan, néha nem árt belehallgatni, hogy épp hogy állunk a zenével, Vivaldival, meg, persze a hifinkkel, vagy akár Velencével, de legfőképp saját magunkkal – én mindig, minden egyes alkalommal elképedek azon, amit hallok, régebben főleg zeneileg, kimondottan az énekhangon, manapság már úgy általában is.

A Kék Vivaldi, így vonult be a lemeztörténelembe, egy 2005–ös Naivé, a Vivaldi-sorozatból kiemelkedik toronymagasan, meg belesimul is egyszerre.

Emlékszünk, ugye, a kiadó merész ívű elképzelésére, hogy 10 év alatt 100 lemezt megjelentet a Turini levéltár anyagából? Meg arra az artwork-re, amely extravaganciájával egyedülálló megjelenéssel ajándékozta meg ezt a sorozatot?

Érdemes a borítóval kezdeni, mert az egész lemez ilyen. Éppen pontosan olyan belül, mint amilyen kívül. Milyen?, hát először is kék, mindenféle árnyalattal. A hátulja már liláskék. Nem hideg, hanem mediterrán. Napsütéses-kék. Madonna-kék. 

Nyilván, mert Itáliában vagyunk, de azért is, mert motetták szerepelnek a lemezen. De ez a ruha vagy köpeny, vagy mi.  A konvencionális és fennkölt Mária-analógiák fogaskerekei közé némi homok keveredett…  mert kilóg a haja, láthatóan előre megfontolt szándékkal, úgymond direkte…meg eleve túl jó a nő….a tekintetet férfiúként nehéz állni mögöttes tartalom nélkül, amely nem annyira a megrendült Madonnáé, mert talán azt mondja, hogy ma nem jó, de gyere holnap, várlak, valóban, semi-motet a megnevezés, mert a világias jelleg kilóg zeneileg is, legalább ennyire, tényleg, egy koloratúra-ária meg egy gregorián az nem egy csoport, szóval ilyen szintű csapodárság láttán egyetlen város az, amelyik neve felmerül, az pedig a gyönyörűségesen bűnös Velence. 

Ahol az utcák vízből vannak, és a lakosok csónakkal mennek a dolgukra.
Ahol annyi elegáns és szép palota sorakozik egymás mellett, hogy gyakorlatilag egy új esztétikai kategória jön létre.
Ahol Casanova igazán szerette az összes nőjét, külön-külön, egymás után és egyszerre is.

Ahol a hírhedt Ólombörtön áll, ahonnan Casanova megszökött, és menekülés közben kikezdett a csendőrkapitány feleségével, aki otthon épp csak becsukta az ajtót a férje mögött, aki a szökött kalandor keresésére indult embereivel.

Ahol 1620-ban a 120 ezer lakosra tízezer kurtizán jutott.

Ahol naponta átmossa a tenger az alapzatot a milliónyi cölöp között, alulról tisztán tartva a várost, a rengeteg templomban elhangzó harangszó, gyónás és ima és gyertyaláng pedig felülről biztosítja a spirituális higiénét.

És persze, ahol született és alkotott Antonio Vivaldi. Aki egy lepukkant lánynevelő intézetet kapott a nyakába, amely mai fogalmaink szerint inkább egy árvaház volt. 

Néhány év elteltével egy olyan színvonalú zenekart és társulatot nevelt ki a leánykákból, hogy szokás lett a magas arisztokrácia köreiben eljárni ezekre az előadásokra. 

Ahol a férfiszerepeket farács-álarc mögött énekelték a lányok, és ahol gyertyacsonkokkal dobálóztak, amikor nagyon tetszett a darab, mindenki rákot és mandulát evett, és ahol alkalmanként maga Vivaldi hegedülte a ráadásokat, amikor olyan hangulatba került..

Azt hiszem, pontosan ezt az olyan hangulatot érzem végig a lemezen.
Az előadók.

Sandrine Piau – francia szoprán, William Christie fészekaljából. Rendkívüli hang. Színes, érzelemdús és atom-atompontos. Ez utóbbi egyenesen feltűnő, mert a nagyon kidíszített áriák olyanok, mintha egy igen bonyolult akadálypálya vagy egy kacskaringós lépcsőház-menetelés egy barokkos, meseszép épületben. Ránézünk a fényképére, és elhisszük az egész történetet, amit hallunk. Annyira jól szól, és annyira közel jön, hogy elkezdjük megérteni, hogy mit gondolt Vivaldiról, meg hogy ez a Dantone, aki a csembalónál adja a continuót a háttérben, de az ő agyszüleménye ez az egész előadás, hogy ő mit gondolt, és hogy miért köszönte meg a bookletben neki Sandrine, hogy megírta az ornamentációt, igen, ezt ő csinálta, nem ez van a kottában, illetve a lejegyzések a régizenében ezt engedik, sőt, egyenesen kívánják. 

Kezdésből egy hang, amely rögtön megy az égbe fölfelé.

Igazából az égből lefelé, mert ez az Isteni Harag, ahogy legördül 1720 környékén, az emberiség bűnössége miatt, uniszónóban, kromatikus borzadállyal.

Azt mondta Sandrine, jó ez az ária, a szopránnak széles teret ad, főleg önmagával megküzdenie...

Aztán egy rövid könyörgés, majd egy lassú tétel, komoly bűnbocsánat-esedezés-rimánkodás a Magváltóhoz, szívét lágyítandó, a végén az Alleluja, tehát úgy tűnik, sikerült, mehetnek a gondolák tovább, piros ruha előnyben, nagyobb mennyiségű arany- vagy készpénz javasolt.

Az a sikítás a végén, az finom.

Tovább a Canale Grande-n, aztán beljebb a labirintusba, hogy is mondta Krasznahorkai László?, a szépséget már nem értjük, így fáradhatatlanul kutatunk egy labirintusban, mely labirintus nem egyéb, mint saját eltévedésünk helye, ahol az embernek mindössze egyetlen célja lehet, ezt a tévedést, ennek a tévedésnek a szerkezetét megérteni.

Szépség-labirintus. Mert azt is írta, hogy egy civilizáció legmagasabb szellemi rendjét a tökéletes szépség létrehozása teremti meg, és élteti.

Ezek a sorok nagyon különlegesen hatnak itt Velencében. Ahol nincs út, sem járda, és nincsenek villanyoszlopok. Egy tökéletesen ittfelejtődött 600-800 éves nyomat, egy olyan esztétikai kultúrával, amelyik mára teljesen eltűnt, de nem, mert itt vagyunk, látjuk, járunk rajta, lakunk benne, hiába a tízezer turista, a házak és a paloták gyönyörűségén nem képesek foltot ejteni. Amikor meg kilépünk a Biennálé kiállításáról, ahol örökre kisiklott építészeti megoldásokkal zavarják a planéták járását, átöleljük a Rialto látképét, és csöndben hálálkodunk, hogy a sztárépítészek kártételei ide nem jutottak ki

Beburkol egy finom aura, vagy inkább gőz, amelyet belélegzünk a tátva maradt szánkon, mert miféle város az, ahol ilyen a halpiac?

És amikor bemegyünk a kórházba, ilyeneket látunk…? Azokon a köveken, ahol Vivaldi is lépkedett?
Hogy is nézhet így ki egy ma is működő kórház?

A bejárati ajtó mögött van egy kapusszolgálat,, aztán meg egy ilyen folyosó, amíg beérünk a recepcióra. Talán hogy kilazuljunk, és elfelejtsük, hogy ez nem valami múzeum, ez egy kórház.

A Laudati pueri a 112. zsoltár alapján, 1730 körül íródott, eredetileg castrato-ra, de már Vivaldi idején is volt szoprán előadás. 

Hosszú trillák az örökkévalóság szótagjaira, az emelkedő dallamvonal a Nap győzelme az Éj fölött, a hangszerelési kontraszt a Mennyek és a Föld ellentétét adják, a megváltó és dicsőítő glória a híres Gloria, a furulya-fuvolaszó hihetetlenül magas égbe emelkedése, amelyet az énekhang egyszer csak érthetetlen módon megelőz, kb. pontosan így, csak a videón az irány horizontális, ahol a BMW kigyorsít, de máskülönben minden stimmel.

A zenekar játéka egyenes, magas-egységű, semmi megalázkodás, még akkor sem, amikor a hegedűk hangja egy jajgató-kórussá áll össze.

Szóval, Vivaldi.

Ez is Vivaldi. 

Pontosabban ez Vivaldi.

Minden kiszerelésben és mennyiségben javasolt; akár a Négy Évszak is, de az Il Furore meg nagyon, drága rendszeren, kis rendszeren, otthon, odakint, autóban, mozdonyban, görkorcsolyázás közben, a világűrben, rézbányában, bárhol; ezért az egy lemezért már érdemes egy hifis útvesztőt felállítani.

Bingham Canyon, rézbánya

Velence, 2016 augusztus

Szemben a Casa Casanova homlokzatával, köztünk a lagúna, és mindezt egy 600 éves ablakban ülve.

____________________

Képek:  1-2-3-4-5-6-7-8-9-10-11-12-13-14-15

Szökés a centírozó műhelyből - Kapsberger zenéje

A barokk kor és a barokk zene sok dologról híres; de ez a rengeteg zeneszerző, ezen mindig elcsodálkozom. Sokuk neve fennmaradt, méltán, vagy akár majdnem feleslegesen, sok közülük feledésbe merült, méltán, számos esetben inkább sajnos. Nagy visszatérések történtek a nemlétből, gondoljunk csak Bachra vagy Vivaldira, meg kisebbek is, melyet a lemezkiadók 1st recording logója jelez, ismeretlen és kimondhatatlan nevű szerzők továbbra is ismeretlennek maradó műveivel.

Van egy nagyon különleges kivétel, akinek új csillaga együtt emelkedett a ’90–es években kezdődő megújult régizene-játszással, Johannes Hieronymus Kapsberger.

Bő 20 éve, gyakorlatilag nem tudtuk, hogy ki az, a lexikonokban kb annyi volt, hogy német nemesi származású lantos, Velencében született és Rómában élt, a Girolamo nevet is felvette.
Ma a helyzet kicsit más. Mert amikor azt halljuk, hogy L’Arpeggiata, beugrik a Christina Pluhar vezette együttes, akit ma kicsit nyugatabbra mindenki ismer a zenetanárokkal az élen, tényleg mindenki, a mérnökök és az irodalmárok, a diákok és tanárok, csecsszopók és aggok, mozdonyvezetők és vécésnénik, szóval az együttes nevének eredete Kapsbergertől jön, mert ugyan az arpeggiata szimpla jelentése, hogy hárfa-szerűen (játszandó lanton), de mindenki tudja, hogy ez pontosan az a Toccata Arpeggiata, Kapsberger híres lantműve, ami Christinát is beszippantotta.

Hogy mű?, kérdi a Bachon nevelkedett hallgató, mert ez csak egy szimpla akkordok-egymás-után menet, még csak nem is dallam, végig ugyanolyan pengetéssel, kissé hatásvadász ritmusválasztással.

Mit is lehet erre felelni?, azt, hogy ja, valóban nem egy ultra-bonyolult valami, viszont amikor meghallgatjuk, érezzük, hogy itt jóval többről van szó, hogy miről, az nem derül ki pontosan; mindössze ilyenek jutnak eszünkbe, hogy sodrás, meg hullám, meg szépség, meg harmónia, esetleg Odüsszeusz, meg a hajósok fülében a viasz, meg hogy ő miért nem tette be, ha veszélyes, mert persze hogy a Szirének, de leginkább az, hogy életünk hátralévő részében valami ilyesmit kellene hallgatni…

Az összes nagy lantos eljátszotta/feljátszotta.
Mert van egy ország
Norvégia.
Olaj sok, hal még több, kellemes nem EU tagság.
De van ettől sokkal fontosabb.

Egy kései viking leszármazott, Rolf Lislevand, ott született, a szerény 2.10–es magasságával, ő hozta divatba Kapsbergert, ezzel a lemezzel: Igen, aki Savallal játszik, meg jazz-zenész is.

Ma már legenda, akkor, (1993) az év régizene lemeze lett. Az alap lantszólamhoz még hangszereket tett, ez akkor határozottan merész volt, plusz egy olyan előadásmódot lanton, amelyet megugrania szerintem azóta sem sikerült senkinek.

Kapsberger néhány művénél szinte süt az excentricitás; olyan akkordváltásokkal dolgozott, hogy a hideg-szigorú Germániában egy jó nagy fülessel tette volna helyre a tanár a kromatikus szabadságot.
Egy-két helyen ma is szemöldök-felrántó, minálunk bizonyosan.

Sok helyen ellenpont-hibákkal örvendeztette meg a publikumot; hogy ez lázadás a szerkezet ellen, valamiféle szurkálós humor, vagy egyszerű hiba, azt mindenki maga eldöntheti. Írt még operákat, java részük elveszett, és sok az aria, némelyikkel találkozhatunk lemezeken. A régizene mai varázsbirodalmában aztán pazarul szétterjedt, 2000 után főleg, ma már egy ismert unikum. Nálunk kicsit döcögős a helyzet, ezt a lemezt a kritika nem tudta/tudja hová tenni, volt ez jazz-felvétel, crossover, világzene, tisztára, mint ahogyan a Citadella írja, vezírjeim szájából, ahogyan vitatkoztak, dőlt a tömény butaság...

A hangszer itt természetesen már nem a reneszánsz lant, hanem minimum a barokk lant, a plusz húrjaival, de leginkább a chitarrone, ami egy speciális lant-féle bonyolultság, a nagyobb példányokkal már óvatosan kell fordulni, vagy kell egy jó ismerős Herenden.

Hille Perl ezzel adózott neki:

Ő bizonyos szempontból tovább merészkedett, mint Lislevand: szemrebbenés nélkül continuot írtak hozzá, de még milyet…!

Ráadásul a titokzatos, tényleg a padlásról előásott Libro Terzo 1626–os, késői kiadású kötet dallamait járja körül; Hille Perl színekről meg formákról ír, meg hogy némelyik darab egyenesen pszichodelikus jellegű, ez jó nem?, egy Ummagumma  1610-ből…

Ezt a gambás hölgyet amúgy is ajánlom szíves figyelmetekbe, valahol a youtube–on van egy riport vele, beszélgetnek valami zenei dologról, meg is mutatja egy szép basszusgambán, pár akkord csak, egy példa, nekünk, a kulturáltabb mugliknak, és közben a szeme egyszerűen lesötétedik, egy másik birodalomba emeli magát, pedig jó, ha van fél perc az egész…

Végezetül, még egy lemez, Sandro Volta játszik rajta, másolatként a legmesszebbről érkezett hozzám, (Ausztrália) (!!), amikor még nem letöltöttünk, hanem bélyeget nyaltunk.

Ezt lehetőleg ne…Nem mindig sikerülnek a dolgok.

Kapsbergernek viszont igen. Mármint megszökni a műhelyből, ahol a kockákat gyártják.

Rendkívül különleges zeneiség.
Ha már ismerjük,  tízezer közül ki tudjuk választani.
Feltétlen ajánlott.


___________________________
Képek:
1-2-3-7-8

Zarándoklat a "Vörös Könyv"-höz - Llibre Vermell de Montserrat

Zarándoklat.

Miért? 

Miért kell?

Mi történik itt?

Ez mindig kérdés. Ma is, százévekkel ezelőtt is.

A válasz-kísérletek sokfélék A tudományok, főleg a teológia és a pszichológia köteteket írt tele, de mégis úgy tűnik, hogy analizálni ezt a kérdést hiábavaló, beleveszünk az okozati relációk labirintusába.

Sokan, sokféleképp közelítik meg a kérdést. Számomra Hamvas Béla felelete rendkívüli szépséggel bír..

Tudta, hogy ilyen kérdésre lehetetlen egyszerűen válaszolni, tehát kellett egy csomagolás, vagy inkább egy bonyolult előhang, amely rávezeti elménket a lényegre. Azt is tudta, hogy minél egyenesebb a rávezetés, annál kétségesebb az eredmény. Hogy miért?, mert valahogy befeszülünk, annyira várjuk, hogy mondja már a nagy titkot, hogy tudjuk már meg végre, és bizony, sokszor lepattan rólunk a lényeg.  Így jócskán messziről kezdte, annyira, de annyira messziről, hogy szinte felhőkölünk, hogy mi ez az idiotizmus, ez az olvashatatlan kesze-kuszaság, ráadásul reménytelenül hosszan tekergőzik, kanyarog,, elveszünk a nevek halmazában, de közben valahol belül,  teljesen kilazulunk, úgy, hogy az utolsó mondatok, pajzs híján, nyílegyenesen áthatolnak rajtunk, a sarkunkig bevágnak…

(hogy húha, de hosszú?…ugye elnézitek, hogy most senkit sem fogok megsajnálni, hogy bő 3 percig, ami 180 másodperc, folyamatos olvasás szükséges…?)

…persze a levéltár új igazgatója reggel a tisztviselőket magához kérette, velük néhány szót váltott, ahogy illik, egyszerűen és udvariasan, de a legtöbben a szobából különösen megütközött arccal léptek ki, össze is súgtak, néhányan csodálkoztak, és azt mondták, lehetetlen. A vöröshajú segédfogalmazó is bement, nevét megmondta, és tisztelettudóan meghajolt.

Ursinus vagyok, szólt az igazgató. Kérem, üljön le, dohányzik?

A vöröshajú arcán lehetett valamilyen meghökkenés, mert az igazgató azonnal nevetni kezdett.

Meg van lepve, képzelem –

Sokkal több, mint meglepetés, mondta erre a vöröshajú segédfogalmazó. El tudom képzelni, hogy arcom nem túl intelligens –

Nem kevésbé bamba, mint a többieké volt, szólt az igazgató, de nem is inkább az. Persze ön jól emlékszik arra, hogy nekem akkoriban Damasusszal milyen viszályom volt –

A részleteket sajnos elfelejtettem –

Nem baj. Az én ügyemben a történelem sok embert félrevezetett, de annyit mondhatok önnek, hogy –

Zavarba ejt, mondta a vöröshajú, mert Ursinus, hiszen ön nyilván az ellenpápát gondolja –

(...)

A vöröshajú felállt, meghajolt és kiment. A kézikönyvtárba sietett, néhány lexikont és világ- és egyház- és Európa-történetet lapozott fel, és mindegyikben egybevágóan azt találta, hogy Ursinus ellenpápa a hetedik század első felében élt, és száműzetésben, talán Ravennában, a század közepe táján meghalt. Az eltérés körülbelül tehát ezerkétszázharminc esztendő . Most vagy a történelem forrása nem volt hiteles, vagy az igazgató tévedett. Kezében néhány könyvvel azonnal az igazgatóhoz ment, és mindjárt azzal kezdte, hogy ebben az Ursinus-ügyben egyáltalán nem lát tisztán, mivel a lexikonban, sőt néhány egészen

megbízható könyvben –

Ursinus? kérdezte az igazgató. Micsoda Ursinusról beszél? Az ellenpápáról?

Igen, Ursinus püspök, ellenpápa, Damasus ellenfele a hetedik században –

Mit akar ön Ursinussal?

Az imént ön azt mondta, hogy ön Ursinus ellenpápa. Rögtön láttam, hogy itt csak valamilyen félreértésről lehet szó.

Az igazgató csodálkozott. Furcsa. Úgy tudom, az ellenpápa a hetedik század közepén meghalt. Nekem Ursinushoz semmi közöm, én, kérem, Shakespeare vagyok.

A segédfogalmazó most megzavarodott.

Uram, szólt, ez a feltevés az előbbinél csak árnyalattal jobb. Shakespeare Stratfordban halt meg, Cervantesszel egy napon, ezelőtt több mint háromszáz évvel –

A feljegyzés hibás, szólt az igazgató, láttam és helytelenítem.

(...)

A vöröshajú felállt és eltávozott, de a könyveket már nem tartotta szükségesnek megnézni. Ez az egész dolog, úgy látszik, a bizonyíthatóság körén kívül fekszik. Mégis, ha nem is, mondjuk, egészen ritka, sőt egyedülálló eset lenne, ha Shakespeare itt lenne közöttük, tényleg, különös, már csak azért is, hogy hol az ördögbe is volt háromszázötven évig? S akkor újra bekopogott, kedélyállapotához képest aránylag nyugodt hangon a Shakespeare feltevéssel kezdte, mivel nézete szerint ebbe a dologba valahol feltétlenül valami hiba

csúszhatott, már csak azért is –

Ön rendkívül meglep, szólt az igazgató. Örülök, hogy történeti érdeklődése van, és remélem, ezt itt fejleszteni fogja, elvégre a levéltár erre a legalkalmasabb hely. De az imént azt mondta, hogy Ursinus vagyok, most meg azt, hogy Shakespeare. Az ilyen tévedés nem vall jó történeti érzékre, hiszen csak gondolja el, lehet-e jó történész az, aki nem tudja, mikor halt meg Shakespeare –

És akkor kicsoda ön? kérdezte a segédfogalmazó.

Azt hiszem, tudja. Cortez vagyok. Cortez Ferdinand.

(...)

Nem vagyok feljogosítva arra, hogy annak az úrnak, akit ideiglenesen vöröshajú segédfogalmazónak nevezek, állapotát jellemezzem vagy leírjam, s t a magam részéről, úgy érzem, illetéktelen, sőt önkényes lenne, például ha azt mondanám, a segédfogalmazó válságos helyzetbe került, az igazgatóval lefolyt beszélgetés, hogy úgy mondjam, megrázta, kétségeket ébresztett benne, vagy csak úgy általában vele valami egészen különös történt, szóval egyáltalán nem, én ezt az embert nem ismerem, és helyzetét még csak felületesen sem kísérlem meg leírni.

(...)

A vöröshajú segédfogalmazó elnevezése mellett egyel re kitartok, majd később a hozzá való viszonyom úgyis kiderül, és ilyenképpen én most az állapotát nem fogom az obligát szavakkal megjelölni, hogy az igazgatóval folytatott beszélgetés után különös zavart, bizonyos tekintetben feldúlt, s t válságos állapotba került, hanem a beszélgetésre vonatkozó gondolatait biografikusan közlöm. Ezek a gondolatok a következők:

Először: az igazgató őt (és hivatalnoktársait) kétségkívül elég trükkösen a történelem tudományából vizsgáztatta.

Másodszor: az igazgató a reinkarnáció elméletének híve, és még mindig annyira előbbi életéhez van tapadva, hogy azt hiszi, Ursinus, illetve Shakespeare, illetve Cortez.

Harmadszor: az igazgató önmagát történeti személyekkel összetéveszti, s ennek oka, nem lehetetlen, hogy csökkent személyiségtudat.

Negyedszer: az igazgató tényleg Ursinus, illetve Shakespeare, illetve Cortez.

Ötödször: az igazgató csakis Ursinus. Az, hogy egyszersmind Shakespeare és Cortez, egyszerűen tévedés.

Hatodszor: az igazgató tényleg Shakespeare. Az, hogy egyszersmind Ursinus vagy Cortez, egyszerű tévedés.

Hetedszer: az igazgató tényleg Cortez. Az, hogy egyszersmind Ursinus vagy Shakespeare, egyszerű tévedés.

Nyolcadszor: az igazgató tulajdonképpen Gusztáv Adolf, és hogy valaki más, egyszer tévedés.

Kilencedszer: az igazgató Themistoklés, és hogy valaki más, egyszer tévedés.

Tízedszer: az igazgató nem Ursinus, nem Shakespeare, nem Cortez és nem Gusztáv Adolf és nem Themistoklés, hanem Botticelli.

Tizenegyedszer: az igazgató tulajdonképpen Torquemada.

Tizenkettedszer: a igazgató Amenhotep.

Tizenharmadszor: az igazgató az előbbiek közül egyik sem, hanem Razumovszki herceg.

Tizennegyedszer: az igazgató Ramses, Ovidius, Leibniz, Sotoku, Taylor Barnum, Ptolemaios, Patanjali, Malakiás, Ali Khedim, John Gibson, Tai Tsang, Montezuma, Newton, Darius, Harun ar-Rashid, Erasmus, William Blake, Don Francesco d'Almeida, Robespierre, Terpandros, VII. Ferdinánd, Tintoretto, James Wolfe, Joritomo, Breton de los Herreros, Kavakami, Szent Ágoston, Lope de Vega, Sun Wei, Jonas Angström, Arkhimédész, Linné, Jerome Balard, Henri IV. Espatero, Diocletianus, Amenamhat, Mousaios, Anjou Fülöp, Kepler, Chu-yuen-chang, Martin Behaim, Galilei.

Tizenötödször: az igazgató ezek közül egyik sem, hanem Eumolpos.

Tizenhatodszor: Feltehető-e, hogy az igazgató nő?

Tizenhetedszer: Amennyiben nő, feltehető-e, hogy Katalin cárnő?

Tizennyolcadszor: Ha nem Katalin cárnő , feltehető-e, hogy Diotima?

Tizenkilencedszer: Ha egyik sem, feltehető-e, hogy Ausztriai Anna?

Huszadszor: Ha nem az, vajon feltehet -e, hogy Kleopátra, Agrippina, Borgia Angela, Francesca da Rimini, Erzsébet királynő, Krisztina királynő, Mária Terézia, Krimhilde, Johanna pápa, Medici Katalin, Xantippe?

Huszonegyedszer: az igazgató azt, hogy kicsoda, tulajdonképpen nem tudja.

Huszonkettedszer: vajon fel lehet-e tenni valakiről, hogy nem tudja, hogy kicsoda?

Huszonharmadszor: Vajon (a vöröshajú) nem Torquemada?

Huszonnegyedszer: Vajon (a vöröshajú) nem James Wolfe?

Huszonötödször: Vajon (a vöröshajú) nem Stevenson?

Huszonhatodszor: Vajon (a vöröshajú) nem Damasus?

Huszonhetedszer: ha az előbbiek közül egyik sem, akkor (a vöröshajú) nem VII. Kelemen,

Schiller, Kolumbusz, Milarepa, Pompeius, Attila, Paracelsus, Demokritos, Nagy Péter,

Antonius, Amerigo Vespucci, Marlowe, Gutenberg, Zwingli, Narada, Kuroki, Ulfilas,

Narvaez, Alba herceg?

Huszonnyolcadszor: vajon tudja-e az ember, hogy kicsoda?

Huszonkilencedszer: vajon az embernek, ha nem tudja, hogy kicsoda, nem kötelessége önmagát megkeresnie?

Harmincadszor: vajon nem könnyelműség-e, ha valaki feltevésekkel és találgatásokkal, megbízhatatlan módszerekkel találgat, és nem kell-e gyakorlatilag, oknyomozó és rendszeres kutatómunkával törekedni arra, hogy az ember önmagáról megtudja, hogy kicsoda?

Harmincegyedszer: nem kell-e útnak indulni, mint a régi bölcsek tanították, és addig nem nyugodni, amíg az ember önmagát megtalálja?

.

Az egyik legmerészebb ív, amelyet írott szövegben ismerek.

Az is lehetséges, hogy az egész Karnevál erről szól. Vagy hogy egész létezésünknek erről kellene szólni.

Szóval elindulnak.

Ösztönös, vagy inkább titkos vonzások miatt nagyon sokszor valamely szent hely felé, ahol egy tiszta életű remete, egy ereklye, egy kép, egy szobor, rom, fa, egy darab szeg, bármi, de betetőzi a spirituális geometriát, amelyet az Út jelent. 

Európában az egyik ilyen láthatatlan örvény középpontjában egy szobor áll, a híres Fekete Szűz, a Virgin of Montserrat.

Egy olyan templomban őrzik, ahol a hagyomány szerint 12 szerzetes, 12 remete, 12 pap, 12 kórista, 12 donados tartja imáival egyensúlyban a világot, a XII. század óta.

Az épület alatt, egy titkos pincében van a Scriptorium ahol iratokat, kódexeket, régi kottákat tartanak. 

Óriási gyűjtemény, még úgy is, hogy a napóleoni háború alatt, 1811-ben kíméletlenül felégették. Az egyik kódex a csodával határos módon megmenekült a pusztítástól, mert másolásra volt kiadva egy távoli kolostor scriptor-jainak. 

Ez a híres Llibre Vermell. 

Valamikor a XIII. században került ide, vörös bársony a kötése miatt lett a neve Vörös Könyv. Egy énekeskönyv gyűjtemény, himnuszok, antifónák és dalok, ezen kívül latinul, katalánul és oxitánul különböző írások a Szűz csodatételeiről vegyítve Szentírás-magyarázatokkal és egyházi doktrína-elemzésekkel. A 22. fóliánson egy latin nyelvű traktátus, amely megvilágítja a Vörös Könyv rendeltetését, miszerint a zarándokok hajlamosak behozni a templomba hiúságos zenéiket és szemérmetlen táncaikat, ezt elkerülendő, a kötetben szereplő énekeket ajánlatos elővenni, így biztosíttatik a Szent Hely zavartalan működése.

Tehát egy Daloskönyv és egy zarándokmagatartás-kódex.egyszerre.

A régiség miatt nagy kincs a kutatóknak és legfőképp a középkori zene szerelmeseinek. Tolongás nem nagy, néhány lemez készült csak, ezek közül az egyik legjobb a Capella de Ministrers felvétele, 2001-ből.

Kezdésből egy antifóna, sima uniszónóra írt, két, illetve három hangra; itt egy sajátos hangszerelés, kissé fanfár jelleg, nem kell elszaladni

Aztán sorban következnek olyan dallamok, amelyekből a varázslat  szép lassan bugyog ki, mint valami finom forrásvíz.

Stella Splendens in monte –  Ars Nova stílusban, egy trepudium rotundum, mi is ez?, egy circular dance, kissé nehéz lefordítani, mert nem körtánc, hanem valami olyan zene, amelynek visszatérő ciklusai a körhöz, a körbeéréshez köthetők. Ismétlődés, mindig kicsit másképp, de a végén teljesen ugyanoda ér vissza. Matematikára, ha lefordítanánk, nem megvetendő feladvány . Az egyetlen a gyűjteményben, ahol a Fekete Szűz néven neveztetik.

Aztán sorban különböző himnuszok és dicsőítő énekek. Lassú, nagyon lassú a felvezetések, pontosan úgy, mint a fenti szövegben, a nem-sietős kibontakozások különös gyönyörűséggel ragyognak.

Van, ahol a néhol kíméletlen gyaloglás kérlelhetetlen monotóniája tűnik fel, annyira, hogy akár menetelni is lehetne rá. Sok a Mária-dicsőítés, különösen szép dallamok a megvalósult csodákról mesélnek. Némelyik annyira népszerű lett, hogy a Valenciai Szinódus (1432) beemelte őket a minden szombaton felhangozandó művek közé.

A Polorum Regina-hoz külön használati utasítás tartozik: be van jelölve az a szakasz, ahol a zarándokok, egyenes és tiszta szívvel vezéreltetve csatlakozhatnak lelkükkel, majd hangjukkal a templomi szólistákhoz.

Ez milyen szép dolog. 

Először lelkükkel, aztán a hangjukkal…

Van egy nagyon különleges dallam, szintén Mária-himnusz, a Mariam Matren; forma szerint egy virelai, erről feljegyezték, hogy Aragóniai János (1387-96) maga is énekelte, miközben a Fekete Szűzhöz járult, minden fontos döntése vagy a csaták előtt, térden állva kérve kegyelmét.

Igen régi zenékről van szó. A zenei eszköztár annyira különbözött a maitól, hogy feltétlen el kell csodálkozni azon, hogy egyáltalán meg tudjuk hallgatni őket 600 év után, 600 évnyi zenével a fejünkben, amelyekbe Cavalieri, Monteverdi, Bach és Csajkovszkij, a Csárdáskirálynő és John Cage, a techno, a Ha  én rózsa volnék meg a Rolling Stones egyaránt beletartozik, teljesen függetlenül attól, hogy melyiket szeretjük igazából.

Valamilyen, ma már furcsa egyenesség van bennük, és még sok egyéb, a monotónia ereje a melódia igaz varázslatával, rég letűnt nyelvek különleges csatlakozása egy magas szellemiséghez, és számos olyan dolog, amelyekre nincs igazán magyarázat.

Mint azokra a pici fényekre sem a szemekben, amelyek ott ragyognak a zarándoklat közben, és amelyek, reményeim szerint, ott lesznek, ha meghallgatjátok ezt a lemezt.

Feltétlen ajánlott.

_________________________________________________________________________________

A látóteremben három lemez van, és egy koncert a Llibre Vermell terén.

Sokat gondolkoztam, melyikről írjak, illetve a lemezeknél a helyzet egyszerű, mert a fenti hozzáállás tetszik a legjobban. A youtube amúgy jól meg van rakva lenyálasodott feldolgozásokkal, ezeket ne, semmiképp sem.

Az összes közül mégis a koncert volt az, amely toronymagasan kiemelkedik ezek közül. Annyira, de annyira jó volt, hogy a közönséget gyakorlatilag felrepítette a levegőbe;ott ültünk egy óráig kb.1m magasságban. És nemcsak az előadás minősége, hanem a szellemi ráközelítés jóval teljesebb és igazabb volt, mint bármi, amit eddig hallottam.

Viszont a Régizene Fesztivál elmúlt; erről a koncertről hangzó anyag még csak az ígéretek szintjén, szóval, maradtak a lemezek, és valami olyan kellett most ide, amit meg tudtok hallgatni.

Aki a koncerten ott volt, érezze a sors különös kegyeltjének magát.

_________________________________________________________________________________

Köszönet Nagy Csabának, hogy a Llibre Vermell most már komolyan ott van a régizenei köztudatban szép Magyarországon. 

________________________________________________________________________________

Köszönet barátomnak, hogy ez a lemez tartósan nálam állomásozik.

_________________________________________________________________________________

Képek:

1-3-4-5-6-7-9-10-11