Feljegyzések egy kapucinus kolostorból

Giovanni Battista Pergolesi.

Nápolyban járunk

A nápolyi Konzervatórium szopránja, majd elsőhegedűse 1729–től; pár évre rá megjelentek első oratóriumai és operái; a Salustia 1731-ben, ezzel kezdetét vette az Opera Seria.  Karrierje szépen ívelt fölfelé; hercegi karmester lett, sok operáját mutatták be. Az a vicces dolog is megtörtént, hogy a hosszú, sokfelvonásos operák szüneteibe beiktatott intermezzo musicale–k sikeresek lettek, sőt, elkezdtek jobban tetszeni a közönségnek…

Uralkodóváltás (Bourbon Károly 1735), pártfogók helyzete változott, ezért egy rövid kitérő Rómába, ahol szintén nagy siker kísérte. Beteg lett – tuberkolózis – visszatért Nápolyba, majd Pozzuoliban egy kapucinus kolostorban folytatta életét, itt kezdte el írni a Stabat Matert, amelyet halála napján fejezett be, 1736–ban. Nagyon fiatal volt, alig 26 éves. 

Ez a Stabat Mater nagyon híres lett. 

Méltán.

Lemezek terén a helyzet finom; az általános színvonal igen jó; most háromról esik szó, a középső megszerzése ma már sajnos nagyon bonyolult.

Ennek a szép kéknek komoly rajongótábora van:

Abbado remek zenekarral és pazar énekesekkel vette fel; az egyik közülük kedvencem, a velencei kontraalt, Sara Mingardo. Finom, nagyívű sodrás, gyönyörű continuo-orgona kitámasztás; lassú hömpölygés, kissé olyan gyászmisés; a belinkelt rész egy szép Bach kantáta részlete is lehetne. A vonósok, a zenekar finoman, gyönyörűen játszik. A két énekes külön-külön és együtt is gyönyörű, Sara Mingardo hangja itt is igazi borzongás. Ünnepélyesség, finomság, hihetetlen beleérzés.

A felvétel nagyon jó, kissé sötét színezet, pont, mint a zene, jó láncon hallgatva megtekeri az ember lelkét. Gyakorlatilag nem tévedés azt mondani, hogy egy etalon; aki itt megáll, nagyot nem hibázik.

Feltétlen ajánlott, ezzel a többségnek itt be is fejeződik az ajánló; lehet szépen felöltözni, és menni a MÜPA-ba, vagy legalábbis várni pár évtizedet, amíg idejönnek.

De.

A világ jóval tágasabb, a horizont meg szélesebb, mint gondolnánk.

És hallgatva a lemezt, valami nem stimmel mégsem....van valami furcsa és megmagyarázhatatlan diszkomfort-érzet. Szép-szép, de akkor meg mi a baj? Talán Abbado, aki inkább a későbbi zenék specialistája? Ebből az egy lemezből ezt kitalálni azért elég nehéz, és nem tudom azt sem felróni, hogy túlontúl romantikus a megközelítés, mert nagyon helyesen, nem az.

Próbáljunk hátrébb lépni kicsit, és nézni az évszámot, meg leginkább a térképet.

Hát persze. Az igazi kulcs: Nápoly, maga a város.

Ahol Pergolesi élt, ahová kinyitotta az ablakot a szobájában. Mert milyen is igazából? Nem lassú, nem hömpölygős és legfőképp, nem finom.

Itt jön be a másik lemez.

A Dantone –féle részletet meghallgatva szerintem teljesen világos lesz, mire gondolok.

Napsütés, ragyogás, tenger. Nincs finomkodás. Az ünnep másmilyen. Az utcák koszosak, de a lelkek világosabbak. Sokkal-sokkal, még akár halál előtt is, 26 évesen. Dráma van, a zenekar nem pattog, de úgy játszik, mint az Vezúv kitörés előtt. Nyers. A vonósok húzása néhol gyakorlatilag barbár. Ösztönből. A tempó állandóan forrong, változik. Romantikus hullámzás és naplemente, meg távolba tűnő álmodozóan szép tekintet, az itt nincs, helyette feszültség, akkora, hogy az ember akaratlanul valami menedék után néz, hogy mentse az irháját. 

Sonja Prina és Roberta Invernizzi (a milánói kontraalt-, illetve szoprán-csodák, emlékszünk?) úgy énekelnek, mint ahogyan ritkán hallani lemezről; szinte kivetkőznek magukból, kicsúsznak a szép katolikus ünnepi máz alól…amilyen igazából Dél.

Ahogy Don Corleone mondta a Keresztapában, amikor felszedett egy nedves kavicsot, kettétörte, és mutatta, hogy csak kívül vizes, vékonyan, de belül marad olyan, amilyen volt, soha nem fog megváltozni; a katolicizmus, a vallás, háborúk, akármi jöhet…

Ezt az ízt erősen érezni a lemezen; pont, mint ahogyan látjuk a nápolyi utcákon a körmenetet, mezítlábas koszos gyerekek hófehér ruhában, Mária zászlóval és igazi nagy hittel, lelkükben pompával. 

Néhány rész – ez az első szám is - nagyobb hangerőn teljesen szíven üt.

A hangminőség parádés.

Feltétlen, módfelett ajánlott.

Akad, aki még ettől is tovább gondolta a dolgot; nem csak a 'korhű előadás' érdekelte, hanem az, hogy úgy igazából mi is volt a helyzet ezzel a művel akkoriban Nápolyban.

Mert higgyétek el, Nápoly egy furcsa és különleges hely; pl. az az állandó, szűnni nem akaró verőfény, mindig, egész évben, még a színek is mások, az a hihetetlen kosz és rumli, a közönség meg messze nem az volt, mint pl. Bach Abendmusikjánál, vagy akár Vivaldi Velencéjénél. A Salve Regina gyönyörűen ráépült, ill. beépült az emberek lelkébe, úgy igazából. Hogyan is? Hát pl. így, ahogyan a lemezen a 'keret', amibe illeszkedik Pergolesi műve.

Furcsa, nem? Egy Tarantella a két Mária-imádás között...de ez pont így elhangozhatott bármelyik Nápoly környéki templomban.

Ahogyan a Le Poeme Harmonique gondolja, talán még egyenesebb előadás. A gyermekkórus-rész mint egy finom hártya, szétterül, gyakorlatilag a megvalósult varázslat, de a hegedűk kemények, szinte vadak. A szólisták zseniálisak; direkt-hangok, díszítenek, ha kell, nagyon, de az érzelgősségnek nyoma sincs; (szinte nem szép...) az Abbado -félén, ahogyan vibrátóznak, az ide nem illene (pedig az nagyon szép) (vajon…?), más szavakkal, a nápolyi közönség megdobálná őket valami zöldség/halpiaci maradékkal... Annyira direkt és egyenes és olykor kiabálós, hogy a szeretett hangrendszerünknek össze kell kapnia magát, hogy ne legyen éles a hang. Ebből kitaláltátok, hogy kicsi rendszerekkel ez a lemez gyakorlatilag hallgathatatlan.. Ahol viszont sikerül a (hifis) csoda, hát, ott szem nem marad szárazon - komolyan. Valami igen mélyet érint, ami mélyebben van a szép/nem szép kategóriánál.

Még egyszer. 

Ismerek nem egy olyan embert, akinek az Abbado-féle az etalon; soha nem vitázom velük, mert az ízlésük rendben van, nagyon is, de azért megmutatom nekik ezeket is...

Tehát,  akkor most melyik a győztes? 

Mindhárom. 

Úgy, belül meg, mindenki megérzi, melyik kell neki igazán.

_____________

Képek:

1-2-3-4-5-6-7-8-9-10-11

Love is Strange

Ismét egy Alpha.

Hogy miért szeretjük őket?

Mert egy Alpha, az nem egy sima CD, sosem. Sokkal több. Az egyik legfontosabb, hogy van egy rendszer, amelyre fel vannak fűzve a gondolatok; azok a gondolatok, melyek zenei alátámasztása zajlik a lemezen.

Itt pl. a lant-consortokról van szó, hogy mennyire sok volt, de legtöbbjük nyom nélkül tűnt tova; a lant és a virginál szerepéről, hogy vették át egymástól a dallamokat; az improvizációkról, a híres dallam-alapokról, melyre megszámlálhatatlan átirat készült, pl. az In Nomine vagy Dowland Lachrimae–je. Hogy a formai kényszer nyomása micsoda remekműveket hozott létre; meg hogy egy harangszó imitálása két hanggal mindössze a basszuskíséretben, hogy ez micsoda hipnotikus erejű dolog lehet. 

A hangszerek, melyeken játszanak, már egy különlegesség. A lant-félék szinte mindegyike képviselteti magát, a kíséret virginál egy mother–child redszerű; vagyis a hangszer tetején, ritkábban mellette, van egy rövid oktávnyi billentyűzet, úgy külön, vagy kapcsolhatóan a naggyal; egészen varázslatosan szól. Az egyik legszebb billentyűs hang amit mutatni tudok lemezről.

Ide tartozik a kép, amely minden Alpha ’tartozéka’, a részletekből készül a borító, az egész kép mindig látható a belső borítón, adatokkal, hogy miért is kell egy kép ide?, nos, ez az egész az Una Musica – Una Pictura elv szerint felépített dolog, mely régizene esetén különösen fontos, vagyis, milyen is volt, amikor a művészetek alapja teljesen ugyanaz volt, legyen szó zenéről, építészetről, vagy egy festményről. 

Ezen a lemezen egy Isaac Oliver miniatúra szerepel; elöl egy részlet, belül egy pici részlet felnagyítva, alakok egy parkban, arcuk látszik, kicsit elnagyolva, a hátsó borítón, az egész képen előszörre alig lehet megtalálni, na, a hidegzuhany akkor következik, mikor ott az eredeti mérete, 11,7×8,3cm, vagyis a belső borítón az egész kép eredeti méretben van, így azok az arcok mérete kb. 1mm, hát, kalapomat megemelem…

A zene, az maga a gyönyörűség; válogatás a 16 sz.–i Anglia dallamaiból; ezek nagyrészt már akkor anonim művek voltak, eredetük homályba vész. Ott a híres út-re-mi-fa-sol, melyre sok szerző írt variációt, már akkor sem tudta senki, honnan jött. Meghallgatva mai korunkban, egy lant-theorba csere pl. basszusgitár-gitárra, simán elmenne egy kortárs jazzdarabnak. Vagy akár ez az In Nomine. Tökéletes.

A kidolgozottság teljesen analóg a miniatúrával. Minden részletre figyeltek, mert minden részlet fontos. És ahogy közelebbről nézzük, egyre több finomság látható, a variációk újabb és újabb formája tűnik fel; amikor hátrébb lépünk, ismét a nagyobb keretet halljuk.
A lant önmagában egy helyes spektrumú hangszer, akár a viola da gamba. Így amikor lant-consort a felállás, teljesen más metafizika szerint történnek a dolgok, mint a későbbi zenékben, ahol a pengetősök sima kíséretté silányodnak vissza. Itt még teljes értékűek a szólamok, sok uniszónó, kevés a basso-continuo kitámasztás, még a Reneszánsz polifónia szellemiségében járunk, ahol nincs individuum-betörés, olyannyira, hogy egy húr előtérbe állítása majdhogynem illetlenség lenne. 

De akkor mi van a szóló lant-részekkel, illetve művekkel?, a válasz ott a szemünk előtt, csak rá kell nézni a hangszerre, és látható, hogy a húrok kúrusokba szervezettek, vagyis dupla, olykor tripla kiosztásban. Tehát már egyetlen pendítés harmóniát ad, így érthető lesz ez a különleges melodikusság.

Az előadók nagy kedvencek, sok minden olvasható róluk.

A hangminőség egy Alpha esetén mindig rendkívül jó, itt sincs másként; kicsi rendszereken is nagyon jól szól, annyira, hogy felfelé haladva alig-alig van különbség, inkább az élethűség lesz egyre nagyobb. Ez nincs mindig így; van olyan Alpha, ahol a hifi szerepe alapvető, úgymond megkerülhetetlen; ez most akár furcsa is lehet, mert a hangmérnökgárda az ugyanaz. 

Az Elizabeth-kor Anglia zenei kultúrájának egy különösen meredeken felfelé ívelő szakasza volt. Sőt. Ebben az időszakban vált Britannia igazi világhatalommá. A miértre sokan sokféle választ adtak, pl. I. Erzsébet személyisége, kultúraszeretete és rendkívüli politikai érzéke. 

De azért emlékszünk, hogy honnan is származott, kiből-miből is lett? 

Emlékszünk még a gyönyörű zöld kézelős udvarhölgy és a lantos király óriási nagy szerelmére?

És a folytatásra?

 

 

 

 

Igen, valóban.
Love is strange.

 

 

 

 

 

 

 

 

*         *         *

________________________
Képek:
1-2-3-4-5-6-7-8-9-10-11

A Festa-kód

Constanzo Festa.

Nem túl ismert szerző; nevét alig-alig tartotta fenn az elmúlt öt évszázad. A kései Reneszánsz elfelejtett dicsőségére immár kevesen emlékeznek.

1485–ös születésű, Torinó környékén nevelkedett. 1514–ben, Bretagne-i Anna királyné temetésére írt motettája nagy hírnevet szerzett neki; élt Nápoly környékén, majd Rómában, a Pápai Kórusban énekelt, illetve néhány évig vezette. Számos lejegyzést hagyott a poros kottatárakra, nagyrészt motettákat, egyházi műveket, és különféle hangszeres kompozíciókat, de mindezek közül van egy, amelyet érdemes kicsit jobban megismerni.

A La Spagna  régi ismerős, egy dallam, egy tánc-féle,  furcsa módon csak a basszusszólam maradt fenn, vagyis, a teljes forma máig ismeretlen, mégis mindenki tudja, hogy miről van szó,
Akkoriban legismertebb verziója a Bassadanza lehetett, valószínűleg spanyolországi eredettel. Közkedveltsége mai szemszögből egészen hihetetlen volt; egyike lett a legnagyobb reneszánsz slágereknek.

Festa erre a dallamra nem kevesebb, mint 125 variációt írt. Ebből rögtön sejthető, hogy nem örömzenélésről lesz szó; a tanító jelleg már ott úszik a levegőben, pedig még el sem kezdődött...
Valóban, egyfajta skolasztikus mű, az akkori ellenpont-technika bravúrjait mutatja meg, végighaladva a lehetőségeken, mint a kánon, tripla-kánon, imitáció, szabad/kötött ellenpont, quodlibet, stb… stb.

Egészen monumentális munka; teljesen meghökkentő, ha ránézünk a naptárra. Ráadásul teli keresztény és antik számelméleti/matematikai spekulációkkal.
Vagyis, eddig, minden megvan ahhoz, hogy egy kellően nemszeretem-zene legyen, olyan szolfézs-szenvedős, zeneakadémiai gyötrés.

Tudunk ilyet még? 

Igen, akarva-akaratlanul ide kívánkozik a bő 200 év eltelte utáni Musikalisches Opfer Bachtól. A hasonlóság kézenfekvő; mindkettő erősen spekulatív, művi, hangelmélet-fegyvertárt felsorakoztató mű, szándékolt tanító és bemutató jelleggel.

Meghallgatva azonban erősen eltérnek.
Nagyon-nagyon.
Hogy miért?
Mert 200 év nem múlik el nyomtalanul. Mert az 1000 kilométer, lefelé, délnek, az most több. mint sok. De legfőképp, mert kiderül, hogy a metafizikai háttér egészen más.

Bachnál; egy alapvetően szép induló dallam totális multi-analízise zajlik; pazar matematikai megoldásokkal és valóban akrobatikus technikával; atomokra esik szét a harmónia, minden lehetséges bravúr megtörténik és mindegyik visszafelé is, lemezről inkább haladó zeneiskolai melléklet íze van. Csak úgy hallgatni élvezetből… ritkaság, inkább hozzáértők örvendeznek, amikor a kettős tükörkánon fordított alapformájából ismét valami hallgatható születik… A szépség teljesen beáldoztatott a zenei matematikának, amely itt a véges matematika, a rideg, pénzszámolós protestáns gondolatiság diadalmenete. Viszont tény, hogy mestermű; bár igazi, mélységi megértése a képzett zenészeknek sem egyszerű.

Ezt a lemezt hallgatva viszont egészen különös dolgokat figyelhetünk meg. A mélységi megértés gyakorlatilag reménytelen itt is, de ez most nem probléma, annyira nem, hogy kicsit el is felejtjük, hogy figyelni kellene a szerkezetet is. Mert az alapdallam, amelyből a Cantus Firmus lesz – lélegzetelállítóan gyönyörű. Réges-régi fúvósok és a violonok hangszíne ezt erősen fokozza. Aztán kezdődnek a variációk. Egyik szépségből a másikba esünk. Mindegyik megtartja a harmóniát, sőt, egyre feljebb emeli.  Akár laikus füllel is hallgathatjuk, mindenhol feltűnik a távoli melódia, vagy legalább az árnyéka, emléke, íze. 

Különböző ritmusok, más szerkezetek, ellenpont-trükkök, de lényeg átragyog, mint a napfény a levélerezeten. Aztán megint valami furcsaság. Megy a dallam, nagyfokú kidíszítettség, felbomlik sok kicsi ritmusra, és a kis ritmusok dallamában ráismerünk az alapmotívumra.

Egy egységet úgy bontunk fel, hogy a kis részek megtartják az egység alaptulajdonságait. Akinek megy a felső matek, rögtön rávágja, hogy ez egy fraktál. 

Itt a lényegi különbség.
Nem a dallamosság megtartása, vagy a szépség fokozása, mert az csak azoknak fontos, akik erősen melódia-orientáltak. Nem mindenki az, még a zeneszerzők és a zenészek között sem.
Hanem az, hogy ez a struktúra a végtelenhez kapcsolódik, vagyis, a leíró matematikai függvények tartalmazzák végtelen tagot. Divatos szóval, Festa zenéje ezért organikus. Mint egy finom gyökérhálózat, egy szép kristályszerkezet, vagy egy felhőrendszer fölöttünk.

Visszafelé, felfelé is gondolkodhatunk: ha az alaphangközök és az elképzelt szférikus zenék is egy másik fraktálfüggvény; vajon a variációk összeválogatása, sorrendje is kiad egy szisztémát, ami az alapdallammal kapcsolatos? Mivel a Reneszánszban vagyunk, a válasz 99%, hogy igen. Ismét felfelé egy lépés, és akkor úgy kellene hallgatni, bizonyos órákban/napokban, ugyanezen rendszer szerint…

Igen, furcsa dolog a végtelen.

A lemez az ilyesfajta  spekulációk nélkül is teljesen élvezhető. Mert az összes variáció szépsége megmarad. A gondolatok persze nem egyenesen, arccal előrefelé jönnek, mint a későbbi zenében, hanem sokkal diszkrétebben, rejtettebben. Itt a variációk mikéntje adja őket. Mint egy kód. 
A Festa-kód. 
Ami persze jóval-jóval bonyolultabb csavarokat rejt, mint egy fraktál-szerű viselkedés felbukkanása; itt a hasonlatosság Bachhoz erős.

Írj variációkat egy dallamra, megmondom milyen ember vagy és mit gondolsz a világról…

Enigma

És ez a kód kifejtve és ezennel megértve? Az Enigma ott a szobánkban?
Részemről, a válasz, ’nagyon kicsit’, leginkább azért, mert egy más korba vagyunk beleszőve; az, hogy 500 éve igazából hogyan is volt ez a kollektív világnézet, azt innen megsejteni nagyon erősen spekulatív; igazából azt sem tudjuk, hogy mostak kezet, vagy hogyan ettek meg egy uborkát…

Másrészt, hallás után kitalálni, hogy pl. itt az egyik variáció felső szólamából a skálák, illetve a hangok kezdőbetűi a spanyol uralkodó nevét adják ki, lehetetlen vállalkozásnak tűnik.


Viszont, akár csak a felszínt karcolgatva, már akkora varázslattal bír, amely finoman átragyogja azt az 500 évet, meg a sűrű homályt, ami elfedi az igazi szisztémát.

A lemez nagyfelbontású SACD; megfelelő berendezésekkel és némi szerencsével a hangzás káprázatos, ez a jó szó.

Különösen ajánlott.

Messziről megmártózni is finom; kicsi gondolkodással igazi csemege, némi hozzáértéssel igazi különlegesség lehet.

*         *         *

____________________________

Képek:

1-2--3-4-5-6-7-8-9-10-11-12-13-14

Ólomkastély eladó - Satie zenéje

Kevés számú nem-régizene lemezeim egyike, amelyet igazán szeretek.

Erik Satie.
Francia szerző; 1866 - 1925-ig élt; az akkori Párizsban ezalatt nagyon-nagyon sok minden történt. Satie az apja nyomán eleinte rengeteg ’régi’ szalonzenét írt; a Konzervatóriumból eltanácsolták, mint zeneileg tehetségtelent; kabaré- és bárzongorista volt, majd a középkori zenéket és a gregoriánt tanulmányozta, közben az ellenpont technikájából diplomázott.

Később Tzara barátja és tanácsadója lett, igen, Tristan Tzara és a dadaizmus, akik szerintem fontos dolgokat csináltak a sok vicces dolog mellett, mint amikor egy frakkos/estélyi/nagyon-kiöltözött társaságot egy lepukkant és alpári módon összehugyozott-lehányt-le....rt WC -n ’kényszerítettek’ át egy díszelőadás színhelyére, mert ügyesen lezárták a többi lépcsőt, ami a nagyterembe vezetett…

Sok más mozgalom tagja is volt, talán még a Rózsakeresztes Társaságba is belépett; életéről rengeteg érdekesség olvasható.
Hihetetlen forgatag volt.

Azért képzeljétek el, amikor Cocteau-val kísérőzenét írt a Szentivánéji álom-hoz, vagy amikor a már akkor legendás Gyagilev-féle Orosz Balett Picasso díszletei közt adta elő a Parade-t.

Vagy amikor René Clair szürrealista filmje alatt Satie zenéje szólt…

Egyetlen igazi szerelme volt, Suzanne Valadon, aki artista, modell, és főként festő volt, és igen, ő lett Utrillo, a legendás alkoholista-festőzseni anyja, de addigra Satie-t már réges-rég otthagyta.

Ami nagyon széles körben ismert ma is Satie zenéjéből, az a Gymnopédie ciklus.

Az évszám 1888.
Fejtegetések tömkelege részletezi, hogy mi is ez e zene, honnan jött, stb…. Régi antik Görögország zenéje nyomán; sarabande-alapú tánc; valami dallam a régi Spárta mozgáskultúrájából; egyéb régi haditánc; valamilyen vallási szertartás; simán egy színházi kísérőzene, stb…. Pár évre rá Debussy hangszerelte nagyzenekarra; azóta ötmillió feldolgozás, filmzene, még a reklámipar is beszippantotta.
Ezen a lemezen is szerepel, sok egyéb mellett.

Ne várjátok, hogy végig ilyen legyen; viszont nagyon furcsa és erős a harmónia, csak másképp, mint mondjuk 300 évvel korábban.  Az előadó Labéque testvérpár játéka számomra rendkívül különleges. Milliónyi nagyon jó zongorista létezik, az igazi nagy nevek száma is tucatnyi, ezt a zenét is annyian feljátszották, hogy kérdéses, hogy véges-e az előadók száma…. szóval az összehasonlítósdinak értelme nincs sok.

Ami erről a lemezről  lejön, az a nagyon szép áramlás, ahogy beúsznak a horizontunkba ezek a darabok; mint valami meteorológiai jelenség, mint a felhők, van köztük finom ködfátyol, meg igazi, csapkodós-mennydörgéses perfomance, mert régizenéhez szokott fülnek némelyik feltétlen az, nem pedig zene, de átjön valami privát mélység, egyrészt Satie zsenijéből, másrészt az előadók személyiségéből, mert itt már az is ezerrel benne van, szóval rendkívül finom individuális zene.

Itt egy kis klip az előadókról.

A hangminőség nagyon jó.
Jó rendszereken igazi zongora.
Fekete és elég nagy. A piano részeken egészen gyönyörű és finom húr, ill. billentyűhang. És akkora dinamika, hogy hátraesik az ember…mert ugye, a zongorasztori úgy kezdődött, hogy piano is meg forte is….
Erős csembalókedvelőként el kell ismernem, hogy ez a hang rendkívül megérintő.

Az artwork.
Az egyik legkülönlegesebb, amellyel találkoztam. 

Elsőre, egy átlag jó minőségű digipack, Satie vázlataiból, rajzaiból összemontírozott képekkel; aztán, amikor fény felé fordítjuk, bizonyos szögben, feltűnik egy rejtett mintázat, amelyet egy hártyavékony felkasírozott celofán-féle anyag ad.

Kézírása:

Satie halála után a szobájában pár furcsa dolgot találtak.
Zongora, teli pókhálóval…. kiderült, hogy nagyon sokszor fejben komponált.
Kitalált dolgokról készült rajzok; némelyik korrekten meghirdetve az akkori sajtóban, pl. „Ólomkastély jutányos áron eladó”.

És rengeteg - rengeteg esernyő….

*         *         *

_______________________

Képek:

1-2-3-4-5-6-6a-6b-7-8