A Templomosok kincse

Templomosok.

Egy régi, misztikus ködbe burkolózó lovagrend. Eredetük valahová az 1100-as évek elejére nyúlik vissza. Kilenc lovag, Hugues de Payns vezetésével fejébe vette, hogy megvédelmezik a Szentföldre igyekvő szerzeteseket az állandó zaklatásoktól. Mert szinte hasonló helyzet volt, mint ma: mivel egyszerre három nagy vallás kiemelt szent helye a Jeruzsálemi Templom, így a feszültség és az egymást követő összecsapások állandóan napirenden voltak. 

Krisztus szegény lovagjai – így nevezték magukat a harcos szerzetesek, aztán II. Balduin jeruzsálemi király vette őket pártfogásba, és az egykori Salamon Templom egyik szárnyát adományozta nekik, innen a Templomosok név. 

Tíz év után megszületett az írott hivatalos regula, majd Clairvaux-i Szent Bernát végleg legitimizálta a rendet egy komplett szellemi-filozóiai program kiadásával. A követők száma egyre nőtt, a rend messze túlhaladta az eredeti célkitűzéseket, egész  Európában otthonra leltek a Templomosok, a 13. század végére hatalmuk a tetőpontra emelkedett

Eddig hasonló a történet, mint a többi szerzetesrendnél. Egy óriási különbség volt, amely később a vesztüket okozta. Már a legelső időktől kezdve a pápa kivette őket a püspöki joghatóság alól, mint félkatonai szervezetet; ez gyakorlatilag teljes függetlenséget jelentett. Nem volt kötelező pénzügyi elszámoltatás sem. Ennek egyenes eredménye lett az, hogy amikor a rend zászlaja alá tehetős pártfogók, sőt, uralkodók álltak be, akkora ’tőkekoncentráció’ jött létre, hogy mindenki mesés kincsekről fantáziált, megszületett a Templomosok Kincse legendárium.

Az egyre jobban megerősödő francia királysággal kezdetektől fogva sok volt az ellentét; végül Szép Fülöp egy iszonyú és zseniális húzással töltötte fel kiapadt kincstárát: 1307. október 13.-án egyetlen éjszaka alatt lefogatta a rend vezetőit, vagyonukat elkobozta, majd az egész Templomos vezérkart a máglyára küldte. Politikai tehetsége nem vitás: mindezt (utólag) törvényesen, és az Egyház  bólintásával. 

Az egyik legerősebb Rend feloszlott, életben maradt tagjai szétszóródtak.

A fénykor emléke több szálon is fennmaradt.

A szigorú regula gyakorlatilag mindent leszabályozott; ide tartozott maga a liturgia valamint a napi egyéb szerzetesi tevékenységek a maguk bonyolult ismétlődő rendszerével. Ezek közé tartoztak a felhangzó dallamok is, melyek lejegyzései így szerencsére ránk maradtak.
Az Ensemble Organum lemezének alapját az 1170-es évekből származó breviárium zenei függeléke adja, melyet a Szent Sír Templomában őriztek, most a Chateau Chantilly levéltárában, Franciaországban hozzáférhető.

Az első gregorián lejegyzés, amely francia zenei befolyás jegyeit viseli magán; még az is tudható, hogy bizonyos Anselm, Párizs egyik kanonokja volt az akkori Latin Partiarchátus előénekese; ő formálta meg a Szent Sír latin liturgiáját az akkori Jeruzsálemben. A breviárium lejegyzései pontosan tükrözik a kor zenei elgondolásait, de teli van szokatlan, ’nem divatos’ megoldásokkal is.

Marcel Peres 1982-től formálja együttesét, az Ensemble Organum-ot. Ez a lemez 2006-ban készült, szó szerint telve az organum minden gyönyörűségével.

A szerkezet maga is liturgia szerint szervezett; antifónák, kórusok, reszponzóriumok, a Magnificat a Vesperásból. Néhány négyszerező ismétlés a templomosok regulájából származik. Mint az a Kyrie, amely, eredetileg a harc spiritualitásához kapcsolódott, később aztán misén kívül is előadták.

Aztán itt a Nunc Dimittis, amely teljesen liturgián kívüli, mégis belevették, valószínűleg igen régi, meghatározhatatlan eredettel. Nevezetessége, hogy mágikus erőt tulajdonítottak neki. Ezen ma már lehet mosolyogni, azon kevésbé, hogy az egyházi hatóság betiltó végzése is fennmaradt.

Szóval csak óvatosan.

Ahogy hallgatjuk, a harmadik perc környékén érezhetően meglassul a zene, de a ritmus úgy tűnik, változatlan marad. Erős a folyamatos szuggesztív hatás, úgyhogy átlendülök ezen a furcsaságon, van még ezer dolog, amely lenyűgöz.

Azért nem hagy békén ez az anomália; eszembe jut a magnó korszaka, amikor a lejátszás sebesség-pontatlansága jó füllel kihallható volt. Ez viszont CD, ami azt jelenti, hogy itt egy processzor órajele vezérli a beolvasást, felvételkor is, vagyis nincs gyorsulás/lassulás, akár kézzel is forgathatjuk a lemezt, akkor is pontos lesz.

A bookletet olvasgatva aztán valami egészen megdöbbentő dolog adódik lehetséges magyarázatként.

A ritmuskeltés művészete a korai kórusművekben saját, veretes latin névvel bír, ez a tripundum. Ez egyrészt adott ritmusú, akár mai kottára átírható képletekből áll, külön elmélettel és komoly tudománnyal a háta mögött. A másik rész  pedig nem csak a kiadott hangra, hanem az egész testre vonatkozó ritmusszervezés, egy komplex, nagyobb ívű terület. 

Hogy mik tartoznak ide?, értetlenkedünk innen a XXI. századból, hát, kapaszkodjatok meg, pl. a súlypont helyzete, vagyis az, hogy éneklés közben melyik lábunkra nehezedünk. Vagy a karok helyzete, de akár az is, hogy a tekintet fölfelé vagy lefelé irányul. Ilyenkor a kiadott hang ritmusát tudatunk eltérően érzékeli akkor is, ha a metronóm szerint semmi sem történt.

Háááát…, elképzelem, ahogy Bach parókája alól kövér izzadságcseppek potyognak a H-moll mise partitúrájára, mikor ezt elővezetjük, pedig ő aztán tényleg értett a rejtett megfelelésekhez…ha ez valóság, akkor ebből sok érdekes dolog következik. Szinte úgy járunk, mint a DNS genetikai térképével. Amely ma már ki van fejtve. Biztos?, jó a kérdés, mert rávilágít a megfogalmazás pontatlanságára. 

Igen, megvannak a bázispárok, hogy melyik-melyik, meg rengeteg szakasz, amelyek összefüggése bizonyos tulajdonságokkal bizonyított, ezek száma tényleg nagy, tízezres nagyságrendű. Arról tapintatos hallgatás megy, hogy igen hosszú szakaszok funkciójáról még fogalmunk sincs, hiába tudjuk ’lekottázni’ őket. Hogy mekkora ez a fehér folt a térképen?, nem több, mint 90%….talán igazuk lehet a GMO ellenzőinek, nem tudom.

Szóval a régi, négyszögletes lejegyzéseken is sok dolog van, amelyre funkciót nem találtak, itt persze inkább a 10%-ot, vagy kevesebbet sejtek, de a fentiekkel az összefüggés létezhet. És a díszítésekről, meg az iníciálé belsejéről nem is beszéltünk.

Peres nem tüzel bele minket a még meredekebb összeesküvés-elméletekbe, finoman úgy fogalmaz, hogy ez a terület még nem a kellő hatékonysággal feldolgozott.

Az előadásmód egy külön traktátus lehetne. Finom, nyugodt és nagyívű, ugyanakkor telve valami nyugtalanító ragyogással. Az előéneklések tónusa olykor hátborzongató. Az organum folyamatossága egyszerűen a lélegzetvételek létezését kérdőjelezi meg; fél-, negyedhangnyi lecsúsztatásuk minden mai tankönyvből tanult harmóniakezeléssel ellenkezik, mégis, egy pillanatnyi kétség sincs, hogy valami felfelé épül.

Húzza a hallgatóságot az Égbe.

Elképzelhető az, hogy a Templomosok Kincse az nem olyan, mint egy láda arany, hanem valami sokkal bonyolultabb, áttetszőbb és megfejthetetlenebb eszmeiség, amely ezernyi aranyszállal adja az összeköttetést a Fent és a Lent között, olykor különleges formájú hurkokat, összecsomósodásokat alkotva. 

Amelyek megjelennek egy-egy jó pillanatban nekünk is.

Mint ez a lemez.

Feltétlen, módfelett ajánlott.




________________
Képek
1-2-3-4-5-6-7-8-9-10-11-12-13-14-15-16

Hélas Avril

Lépjünk vissza most a kora barokktól egy bő 200 évet; pontosabban az évszám 1405 környéke.

A szerző Matteo da Perugia; a színhely Itália, a középkori Milánó.

Lejegyzések alig; hiteles források szinte semmi; keveredések, össze-vissza krónikák, levéltárakban háborúktól széthányt poros iratok, pontatlan másolatok, rengeteg szemét, óriási tévedések, ismeretlenségbe süllyedt szerzők garmadája soha nem létezett fantomszerzők átírt műveivel. 

Viszont gyönyörű kódexek, elképesztő díszítőművészet.

Néhány embernek kedves ez a korszak, ez a rendkívül szűk és félreeső szelet-hártyája a klasszikus zenének. Sok kincset kiszedtek; valamennyire átfésülték a területet, pontosabban a felszín megkarcolva; rendkívül jó lemezek születtek. Ez a 2000-ben készült felvétel a Modena kézirat alapján született. 

Szép lassan ismét divatba jönnek ezek a régi zenék, még az ilyen téren elmaradottságáról híres Magyarországon is repedezik a jég. Nyilván ne fanfáros bevonulást várjunk, a MÜPA plakátjain pedig ne keressünk ennyire régmúlt századokat, de a közönség egy része finoman nyílik errefelé.

Nagy kedvencem, a Helas Avril

A lemezen régi chansonok; a címadó, egy háromrészes virelai; ez a műfaj-féle egyike a régi híres középkori Formes fixes-nek, volt három, a ballade, a rondeau és a virelai, ez akkoriban szigorú költészeti/írói standardként szerepelt. Meg zeneiként is, furcsa módon. 

Egyszerre. 

Annyira stabilan, mint ahogyan ma a mondatoknak van alanya és állítmánya. Már látható, hogy akkoriban minden nagyon-nagyon más volt; a kultúra, mint fogalom nem is létezett így, mint ahogyan ma gondoljuk; a művészeti ágak egysége még valamennyire megvolt. Igen, ez elvont spekuláció, mondhatjátok, de az nem, hogy pl. a megszokott dúr/moll hegemónia előtt járunk. Ez innen kb. annyira elképzelhetetlen, mintha azt mondanánk egy sofőrnek, hogy indulhatunk, de a kerék, az még nincs feltalálva… Ez a befogadásnak is valamennyire gátja, mert klisékhez annyira hozzá tudunk szokni, hogy egyedüli valóságnak tartjuk; szerencsére az emberi psziché valamennyire mindig nyitva marad, talán pont az ilyen esetekre.

Meghallgatva, tényleg erősen más, mint az eddigiek.

Hogy milyen?
Hát gyönyörű, ez a legelső, ami eszünkbe jut. Teljesen furcsa és idegen, ugyanakkor rendkívül harmonikus. A dallam, a szólamok, a díszítések épp másképp kanyarognak, mint ahogyan várnánk. A furcsa az, hogy pár hallgatás után teljesen világos, hogy ez pont így való, pont így kellett. Valamiféle tisztaság árad ki; egyenesebb a létra felfelé, akkor is, amikor sok furcsa és indokolatlannak tűnő kanyargást kell követni. A harmóniák más rendszerűek, de pár perc után teljesen megszokjuk.

A szoprán Jill Feldman, méltán híres, a hangja itt egészen bámulatos; felfelé váltásoknál szinte érthetetlen, hogy lehet ennyire pontos és erős és teljesen homogén. Már egészen korán feltűnt az érzéke a szövegen túli meta-jelentések kibontásához, amely ebben a műfajban, a mai generációnál is ritka tünemény. 

Az instrumentális részek ugyanazt a szövetet mutatják; az összetartozás más, mint a Reneszánsz egyenrangúsága, és más, mint az a szolgaság, amely 200 év után következik majd, az Operánál.

A variáció pedig jóval érdekesebb dolgot jelent, mint a későbbi zenékben.

Aki megálmodta ezt a felvételt, az Pedro Memmelsdorff, argentin születésű, hogy ki ő?, hát a bázeli Régizene Akadémia egyik elnöke, ez az intézmény, amely az európai régizenejátszást alapvetően elindította, és azóta is rengeteg oktatást és kutatást finanszíroz.

Különösen elgondolkodtató, hogy 600 év után hallgatjuk ezt a lemezt. Amikor mindenkiben ott vannak a következő évszázadok jelentős zenéi és szerzői. Akkor is, ha csak néhány a nagy kedvenc. Nem tudunk szűz füllel leülni a Helas Avril elé, ott kavarog a háttérben Bach és Monteverdi, Csajkovszkij és Stockhausen, a Beatles meg a Smoke on the water, a Felkelő Nap Háza meg az Amelie zenéje, a rap monotóniája a ritkán, de igényes szövegeivel. Meg a Class FM környezetszennyezése. 

A képi kultúra pedig önálló lett, és a kódex-iníciáléktól teljesen más kanyart vett.

Az ezeket áttörő hiper-időtállóság valamiféle mélységi állandóságot feltételez, amely talán folyamatosan ott van a kollektív tudattalanban. Felszínre emeléskor pedig úgy álljuk körül, mint a hínároktól befont aranykincset, melynek ragyogása áttöri a homályt.

 

 

Rétegzene?

Meglehet.
Akkor legyünk réteg.

Feltétlen ajánlott.

*         *         *

___________________
Képek:
1-2-3-4-5-6-7-8-9

Caravaggio - a feketék világossága

Van egy lemez, melynek bemutatása nem nagyon egyszerű, mondhatni rendkívül bonyolult, hogy miért, talán kiderül. Mert honnan is lehetne indítani, hogy értsétek, és ne egy üres művészettörténeti agyalgás legyen. Meg nem lehet röviden; hosszan is alig…

Szóval.
Sokféle felütése létezik a következő gondolatnak, most indítsuk messziről a kérdést.
Mitől szólnak jól kedvenc lemezeink?
A millió válaszban lesz egy közös pont bizonyosan, ez a sokat emlegetett ’szinergia’. Amikor a berendezések ’szeretik egymást’, meg a szobát, meg a zenét, meg a pillanatnyi állapotunkat, amikor létrejön az a bizonyos egység-érzet, ami hajszálpontosan ugyanaz, mint az élő zenénél egy nagyon jó koncert esetén pl. egy templomban. A régizenében ez különösen fontos, mert tisztán eszmei, erős harmóniatanos zene; kicsit másképp fogalmazva, egy kódolt, többrétegű valami, mint a többrétegű borok, első ízlelésre is lejön valami, de az igazi teljesség akkor ragyog fel, ha sikerül egységbe helyezni.

Innentől viszont eléggé komplikált, mert ez a régi egység ma már erősen hiányos; a templomok romba dőltek, a festményeket széthordták, ami megmaradt, az múzeumokban figyel, sok titkos összetevő elveszett, a világ nagyot változott. Hallgatjuk ezt a zenét, lapozgatjuk a bookletet, próbáljuk feltörni a kódot vagy legalább egy részét.
Az elveszett harmóniák zenei helyreállítására gyönyörű kísérletek léteznek, az igazán jól sikerült régizenei felvételek tulajdonképpen pontosan ezt teszik. Az egyik közülük, amelyik kicsit tágabb horizontot próbál nyitni, mint a szokásos, a Lachrimae Caravaggio.

Igazából inkább projekt, mert nem simán egy CD, hanem annál sokkal több. A booklet teli Caravaggio reprókkal, aránylag sok művészettörténeti és zeneelméleti szöveggel, amiből lassan felsejlik, hogy mi is ez az egész.

Egy kiállítással kezdődött Spanyolországban, pontosabban Katalóniában, Barcelonában, ahová Caravaggio ’nagy’ képeit összeszedték.

Caravaggio.
Ez a kalandos és tragikus sorsú festőzseni – érdemes kicsit utánanézni - pont akkor élt, amikor azok a zenék virágoztak, amelyekkel Savall foglalkozik, mármint úgy igazából, tehát most nem a Brandenburgi Versenyekre gondolok. Savall katalán, Barcelonában bizonyos, hogy legalább három kedvenc kávézója van, szóval a helyzet indulása érthető.

Dominique Fernandez író kiválasztott hét Caravaggio képet; ez lett a hét stanzia, ő írt hozzájuk egy-egy mini-tanulmányt, Savall pedig ’rákomponálta’ a zenét, szintén hetes felosztásban. Gyakorlatilag szó szerint vették Goethe sokat idézett sejtését, miszerint "a basso continuo ugyanúgy megtalálható a képekben, mint a zenében".
A zene így egy kortárs mű, egy misztériumjáték-féle, egy Savall-szerzemény, amely úgy kortárs, hogy maradt a régizene rendszerében, mi több, teljes összhangban a képekkel.
Még a nyelv is ezt használja, hogy összhang, ami amúgy a harmónia egyik szinonimája.

Szép magyar nyelvünk is sodródott az idővel, vagyis nem egészen jó szó az összhang, mondjuk azt, vagy próbáljuk megérteni, hogy ugyanaz, hogy egy, hogy a kép és a zene nincs megkülönböztetve, mint ahogyan mi 500 év után szétráncigáljuk. Nem összhang és nem összkép, hanem össz-világ.

Maga a létezés egysége. Emlékszünk?, mint amikor színről színre látunk.
Jó bonyolult, nem?

Ismerős dallamok is feltűnnek, akkor most ez most mégsem Savall szerzemény?, de igen, vagyis nem, mert pont azt csinálta, mint az 1500–as években a szerzők, hogy beillesztett korabeli slágerdallamokat, ill. szerkezeteket, hogy melyikeket?, pl. itt a Kapsberger-féle Passacaglia, amely gyönyörűsége hullámokban árad, belülre,

de előtaláljuk Rossi Lamentóját, vagy  Trabaci hírdedt művét, a Consonance Stravagante-t, amely disszonáns finomságával olyan, mint egy kérdőjel-gyűjtemény, remekül ideillik. Az alapdallam, amiből a Cantus Firmus lett, az elején, amely aztán végigvonul a lemezen, a népzenében azt mondanánk, az a szép visszatérő, nos, azt nem tudni, ki szerezte, szerintem ő, mindenesetre pazarul gyönyörű.

A történet a képek mentén halad, a keret maga a Szentírás, a nyelv pedig a zene. Ugyanolyan színeket használ, mint Caravaggio, különösen a feketék ezer árnyalata feltűnő; az alsó szólamok különösen színes-feketék; ez egy másfajta dimenzióban mozgásba hozza az egész cselekményt; szöveg nincs, ez még szorosabbá szövi ezeket a nonverbális íveket.

Szépek a tetőpontok, a Cantus Firmus kérlelhetetlen visszatérése egy másik ritmust ad; egy megkerülhetetlen szub-monotóniát, amelyet az olykor szép és ismert dallamok hiába is törnek meg, inkább törékeny múlandóságuk jön le. Az analógiák többrétegűek, a kérdőjel nem kevés, a válaszok talán ott vannak, elsőre hallgatva valószínűleg inkább olyan bolyongás-féle lesz…

A hangszerelés igen szép, viola da gambák, pengetősök, lant és hárfa együtt sokszor, csembaló és ütősök, azok a furcsa csavart fúvósok – komplett régizenei fegyvertár.

A Reconquista előtt, régi Cordobai Kalifátus fénykorában egy jó kelmefestő 50 féle feketét tudott megfesteni.
A gambák hetedik húrja miatt a feketék hétszer hét árnyalata – vélt vagy valós összefüggések tömkelege...

És valami megbotránkoztató őszinteség. Senki sem mert olyan koszos lábakat festeni, mint Caravaggio. Aki az utcáról szedte modelljeit, kurvák és csavargók, legjobb esetben tanulatlan parasztok arcvonásai néznek minket a fennkölt témájú képekről. Amelyek fény-árnyék hatásai szakítottak az addigi iskolákkal; ezerszínű feketéinek túlsúlya különös módon egyre nagyobb világosságot árasztanak. Korai halála után többé senki sem festett így, még csak hasonlóan sem.

Régizene is meg nem is, egyszerű is meg nem is, kortárs is meg nem is.
Sokszínű és többrétegű.
Erősen nem könnyű. Még tetézendő, a képeken sok a dráma, a halál, az elmúlás, a könnyek, tényleg Lachrimea Caravaggio. A közös nyilván az, hogy nem történnek hiába, rögtön látszik is és hallatszik, hogy lesz emelkedés, elragadtatás (pontosabban mennybevétel), megváltás és áldozat. Bonyolult mögöttes tartalmak, erős metafizika.
És különös, meditatív sodrás.

És Savall nem kesereg, hogy szétesett a rendszer, vagy hogy változott a világ, mert mellékesen megemlíti, hogy maga a CD technika kellett hozzá, hogy hozzánk ez a zene eljusson így, meg pl. az a tény, hogy a bookletben található Caravaggio reprók minősége ezelőtt akár 25 évvel egyszerűen kivitelezhetetlen volt.
Hozzátehetjük, hogy az is, hogy bárki megcsináljon egy ilyen lemezt…


Aminek a fogadtatása majdnem egészen pontosan ilyen volt:

Úgy tűnik, a szakma olykor képtelen a maga kockáiból kilépni, és egy kicsit nagyobb karikákat látni.
Sokunk, akik viszont szeretjük, egészen odavagyunk.

Vajon ti hogy lesztek vele?

Valamennyire másoltlemez-kedvelő vagyok, itt értelemszerűen kivételt érdemes tenni a képek meg a szöveg miatt, szóval, az eredeti beszerzése javasolt. Legalább kölcsön pár napra. Ha nem megy, akkor legalább képernyőn nézni valamelyik festményt.

A hangminőség a szokásos nagyon jó AliaVox hang, itt megint az egység kérdéskörbe futunk bele; Savallék a hely szellemiségét a kezdetektől fogva tisztelik, nem az akusztikát, az csak következik ezekből, szóval, mindig is ide jártak lemezt felvenni.

Egy szép katedrális, a Château De Cardona, ülnek bent valahol, a szokott csíkos huzatú szép régi székeken, és készítik a következő lemezt... vagy pont ezt… lehet, hogy épp szünet van, a trombitás meg a hárfás ott bagózik az ablakban…az ebéden gondolkodnak, hogy de nagyon finom volt a mai sofregit... meg legfőképp a pincérnő zöld szemén…



... de belül, egészen mélyen, a lelkekben, mióta ez a lemezfelvétel megy, minden csupa zene, és különös, égszínkék fekete ragyogás.

*         *         *

______________________
Képek:
1-2-3-4-5-6-7-8-9-10-11-12-13-14

A maorik földjén

Igazi különlegesség érkezett.
NoaNoa Lingua Vol. 1.
Mielőtt, vagy azután, hogy meghallgatjuk, pár érdekesség.

A lingua, az a nyelv, mármint ami a szánkban van; a Noa az szimplán illatost jelent, a Noa Noa nyilván nem illatos-illatost, mert a nyelv mindig egy komplexebb valami, főleg, ha a maoriról van szó; a szellemiségük és a világról alkotott képük annyira különbözik, hogy lefordítani kicsit döcögősen lehet, szóval arrafelé kb. 'virágos föld', vagy egy hely, ami nagyon jó, egy varázslatos hely; ehhez járul számunkra az a jelentéstartalom, amelyet Gauguin, a festőzseni, Tahitin tett utazása után kapott.

Mert nélküle ez a dolog kb. tíz nyelvészt érdekelne most Európában, akik egzotikus nyelvekkel foglalkoznak, így viszont szinte mindenki ismeri, ott van abban a felhőszerű képződményben, amit úgy hívunk, hogy egyetemes kultúra.
A Noa Noa az ő napló-féle könyvének a címe; amely számunkra a merészség és határtalan szabadság keverékének jelképe lett,  a most-mindent-otthagyunk művészi magatartás színvonalas szinonimája. 

A Noa Noa Lingua Portugáliában egy project, bővebben itt, két zenész, ismerhetjük őket néhány lemezről; Felipe Faria és Tiago Matias összeállt, és kitaláltak valamit, amely összefogja az Ibériai-félsziget sokszínű nyelvi, zenei és kulturális dolgait, úgy, hogy furcsa módon pont a különbözőségük lesz a lényege az egésznek.

E project egyik zenei lenyomata ez a lemez.

Milyen a zene?, hát, elsőre egy válogatásnak tűnik, az Ibériai-félsziget láthatóan zenei egységet alkot, portugál, katalán, asztúrián, kasztellán, meg pár általunk nem is ismert népcsoport felsorolva, kb. egy régizene-népzene keverék, de inkább metszet, szépen belesimítva a mai korba.

Nos, az ilyen felvezetés után szoktam én frászt kapni, mert a legtöbb világzene-szörnyedvény is ilyesmit ígér.

A cím, meg ez a furcsa borító mégis valahogy eloszlatja aggodalmunkat.

Lássuk. A válasz ki fog derülni, válogatósak lehetünk, senki nem szól bele, ízlés-ketrecünk adott, lemez be, első track.

Ez valami más. Hogy mi is voltaképpen, az rendkívül szokatlan módon csak pár nap múlva derül ki igazán. Ami elsőre hallható, hogy minimál-hangszerelés, vagyis egy szál ének, egy pengetős és néhány fajta ütős, ketten csak az előadók. Egy monoton alap, igazából egyetlen harmonikus akkord föl és le, végig ugyanaz, az ének finom, intim, semmi különös, megnyerőnek mondható; a többi dallam némelyike ismerősnek tűnhet; némelyik eléggé a könnyű műfaj felé fordítva. Szép tisztaság jön le, nagyon hasonlatosan Gauguin színkezeléséhez.

Régizene-rajongóként azt mondom, hogy teljesen rendben van. Sőt. Nagyon-nagyon finom zene, a többi számot meghallgatva teljesen bizonyos, hogy egy régizene-népzene közti élő híd, jólesően messze esik világzenétől, és valami olyan, ami nálunk nincs, de Portugáliában és mondjuk Lengyelországban, vagy akár Angliában van. Hogy miért?, mert a mi népzenénk nagyon erős és karakteres, időben aránylag szűk résben hatalmas magasságba szökött, a régizene hömpölygős áramlását teljesen otthagyta, más kanyarokat vett, ma már túlságosan különbözik. Másképp fogalmazva, népzenében pazarul erősek vagyunk, régizenében finoman szólva semmilyenek, annyira kevés az üdítő kivétel, hogy majdnem elfér ebben a blogban. Ez a lemez viszont megingat, hogy melyik csoportba tartozik, és abban is, hogy ez a kategóriakiosztás egyáltalán értelmes dolog-e. 

Akkor ennyi?.Gauguin csak egy festő, akinek érdekesen tiszta színei vannak? 

Hát nem.

Ahogy telnek a napok, kicsit többször bekéredzkedik a CD játszóba, pontosabban fogalmazva ki sem engedi venni magát. Ez az extrém monotónia és egy zenei gyönyörűség egyre beljebb lopódzik. Rendkívül szuggesztív, nagyon erős a belső ritmus, de nem ijedünk meg, mert láttunk már hasonlót, a régi vándordallamok, mint a Folia, a Tarantella, a Jácaras, de akár egy Chaconne hasonlóan viselkednek, és maga a misztikus osztinátó is csak teszi a dolgát.

Itt viszont valami furcsaság van, ami miatt ennyire erős a hatás. Színek? Néhány hét eltelik, mire pár gondolattöredék eszembe jut, ami nem ad teljes válasz, inkább csak tovább kérdez.

Valami a monotóniával van, az ütemmel, aminek jelentőségével már a régi korokban teljesen tisztában voltak, ez volt a híres Tactus. Minden rezeg, mindennek van üteme; az 'A'  hangnak éppúgy, mint az évszakoknak, a napi dolgainknak vagy az időjárási frontoknak is. Meg a színeknek is, pontosan kifejezhető nanométer-skálán.  Ez az ütem-kavalkád egy végtelennek tűnő interferenciás mintahálózatot hoz létre, igen, jól sejtjük, ez a Mátrix, és valahonnan ebből az összevisszaságból szűrődik hozzánk az a hatás, amit ez a lemez kelt. Megint a fraktálok. Egyfajta saját-rezonancia, ez lényeg, mert bizonyos embereknél a rezonáns pont máshová esik, ők azt mondják, hogy ja, szép, tényleg, de mi ez a másik lemez?, viszont a másik csoportnál gyakorlatilag egy akusztikus kábítószer. Ahogy hallgatjuk, olyan érzés, mintha ez a zene öröktől menne valahol egy más síkon, mi meg csak rácsatlakozunk, és utána hiába kapcsolunk ki mindent, a keltett harmóniák hullámai mindig ott lesznek. A kedvenc részeknél a zene és az ének pont olyan, mint a nagyon jó képeknél, melyeknek külsején a színek meg a formák meg a perspektíva gyönyörködtet, belül viszont valami totáli összeolvadás a magasabb minőség felé.

Aztán rájövünk, hogy az énekhang mégis csak különleges: legjobb díváink hangja kap ilyen szintű fényeket a spektrum tetején; meg az is tiszta lesz, hogy mindenféle mű-virtuozitás hiányzik, teljesen egyenletes a stílus, a nyelv, annyira, hogy ezután hirtelen egy (amúgy jó) zongoraversenybe belehallgatunk, egy zsinóron rángatott bábszínháznak tűnik az egész…ahol szomorú felnőttek serege a közönség,  és mindenki nyakig be van öltözve, még a strandon is...

Akkor ez mi? Komolyzene?
Feltétlen. Jóval komolyabb, mint egy szimfónia vagy egy Bach-fúga. Mert jóval mélyebbre hatol és nagyobb horizontokat mutat. És valahogy jóval tisztább. Nem művi és nem kalkulált, hanem őszinte. Mint ezek a képek. Jómagam szívesebben nézek egy Hermelines hölgyet, de itt tényleg valami rejtett dimenzió hangzik fel.
Lesz, aki rezonanciaponton kívül lesz. Ők lesznek az 1893. november 4.-i Párizsban megnyílt Gauguin kiállítás nézőközönsége; mind csak nézték az erős színeket meg a barna nőket, nem értették az egészet, visszasírták a régi akadémikus műveit meg a finom csendéleteket, a kritika fanyalgott, a képügynökök katasztrófának tartották, egyedül Degas tartott ki mellette...

A hangminőség egészen rendkívüli. Per pillanat ezen a lemezen van szinte a legmélyebb hang, amit tudok mutatni a rendszeren. Pedig nem egy ötméteres orgonasíp, hanem csak egy kicsi dob-féle

Mint egy mantra, vagy egy ima, talán inkább egy erős ráolvasóvers.

Aztán sokára kigyengül a drog, de az ízét soha nem felejtjük el.
Többek lettünk.


Ja, persze, a NoaNoa azt is jelenti, hogy varázsol.
Egyszer el kéne menni Tahitire...
(Uraim?)

*         *         *

_____________________
Képek:
1-2-3-4-5-6-7-8-9-10-11-12