Szépség-ápolás - Carceres zenéje

Ibériai eredetű régizenét hallgatva, és az eredetszálakat figyelve, legtöbb esetben felbukkan ez a kifejezés, hogy Cancionero; ezek tulajdonképpen daloskönyvek, gyűjteményei a korabeli népszerű dallamoknak és műveknek, illetve feldolgozásoknak.

A spanyol uralkodók, szinte kivétel nélkül, komoly udvari zenésztársasággal rendelkeztek, ennek a zenei kultúra szempontjából meghatározó hagyománynak talán az első megteremtője Kasztília és Aragónia, valamint Nápoly királya, Alfonso el Magnanim, a legendás Nagylelkű Alfonz volt, aki még valamikor az 1450-es években, vatikáni mintára lemásolta a pápai kórust és zenekart, így létrehozta a King Chapelt, odacsődítve Európa legjobb szerzőit és zenészeit, akik között flamand, német, itáliai és francia születésűek is szép számmal akadtak.

Ők aztán,  mint valami utazó nagykövetek, vagy inkább hosszújáratú vetőgépek, a fontos európai városok között ingázva, egy finom hálózatot hoztak létre, mely az európai zenét olyan magasra emelte, hogy ma is szédülünk, amikor felnézünk erre a tüneményre.

A fénykor folytatódott, tetőpont környéki egyik bástya, egy fontos kulturális vezéralak Aragóniai Ferdinánd volt, aki a Turia partján, Valencia függőkertjei között egy igazi csodabirodalmat hozott létre. 

Emlékszünk?, felesége, Kasztíliai Izabella támogatásával indultak útra azok a hajóhadak, amelyek felfedezéseikkel Spanyolországot világbirodalommá tették, Ferdinánd személyisége és zeneszeretete pedig hozzájárult ahhoz, hogy az arisztokrata körök messze földről jöjjenek megcsodálni és élvezni kertjeit, virágait, festményeit és legfőképp koncertjeit.

Kultúrmecénás, ma valami ilyesmit mondanánk.

És ettől volt erős Spanyolország, nem pedig a sok katonájától meg hajóhadától.

Ebben a környezetben élt és alkotott Bartomeu Carceres. Életéről gyakorlatilag semmit sem tudunk, viszont néhány műve, különböző daloskönyvekben fennmaradt; ezeket fogta össze Jordi Savall egy lemezen, 1990-ben, amely azóta legenda lett. Annyira, hogy az eredeti Astree kiadás beszerzése manapság gyakorlatilag lehetetlen

Az AliaVox aztán a 25. évfordulójukra kiadott egy négylemezes díszkiadást az AliaVox Heritage keretében,  egy 625 oldalas booklettel, ejha, és az egyik CD pont ez a Carceres lemez, és ráadásul SACD-n, mekkora gyönyörűség…

Néhány track gyakorlatilag megakaszt. 

Falalalanléra a cím; hogy mi is ez?, kicsit nehéz behatárolni, elég egyszerűnek tűnő hangutánzó frázis, de ha megpróbáljuk kiejteni, a pszichénk ritmusba kényszeríti, vagyis már zenél a szó maga. Mármint most is, a 21. században, Beethoven, a Felkelő Nap háza meg Stockhausen után, ez azért érdekes. 

Ráadásul ttt egy olyan furcsaság történt, amely pár száz évig még szokásban marad, vagyis az utca porából beérkezik egy dallam, kap egy szakrális szép szöveget, egy bonyolultabb hangszerelést, és mehet az egyházi ünnepi dalok közé. A dallam igen erős, szinte kínálja magát a többszólamúság; Savall végigvezeti az énekszólamokon egyenként, csoportokban és együtt, a kíséret is mindenféle variációban, az egész, mint egy szövőszék, azonos sorszám és távolság, de bonyolult és gyönyörű minták jönnek ki belőle.

Aragóniai Ferdinánd  idejében a Karácsony egy különösen kedvelt ünnep volt;

No la devemos dormir egy szép karácsonyi éneknek indul, kicsit olyan himnuszos, kb  Jertek, virrasszunk kezdetű szöveggel, a végére az ünnepélyesség annyira áthatja, hogy ilyen emelkedettséget jóval később Monteverdi vesperásaiban hallhatunk; Montserrat Figueras hangja pedig olyan, hogy az jut eszünkbe, hogy ez itt most nem zenehallgatás, hanem egy találkozás….

Ez pedig a híres Con que la lavaré, egy kozmetikai jelentés a 16. századból, ahol a boldog nők citromos vízzel mossák arcukat, de a reménytelen szerelmesnek csak a könny jut…annyira népszerű volt, hogy kb. 350 évet eltöltött az ibériai slágerlistákon, ragyogása ma is teljes. Amit itt Savallék művelnek, az döbbenetes. A kíséret az egyszerű uniszónótól a pengetős diminúción keresztül a legszebb consort-jellegig tart; ahogy indul, az első versszak, az énekhang már káprázatos, aztán középtájon pedig:

Montserrat nagyon-nagyon ritkán mutatja így magát. Teljesen és totálisan intimszféra, szinte szégyellem megmutatni. Van valami furcsa rövid ölelkezés a gambával, a szemükben az a különleges fény, kicsit most beszűrődik, néhány másodpercig ugyan, a mi lelkünkben pedig ott marad a lenyomat.

Igen, megtaláltuk az egész lemez titokzatos középpontját.

Az utolsó track egy szinte fél órás ensalada, mi is ez a műfaj?

Most kivételesen helyes a magyar áthallás, valóban a salátáról van szó, amolyan egyveleg-féle, magukban és együtt is jól hangzó dallamokból egy csokor. Itt a kiindulás hét villancico, amely aztán mindenféle formát vesz fel, valóban, az elején tisztán beazonosítható a portugál Folia, aztán kissé olyan lesz, mint egy színház, amelyet egy komoly misztériumjátékból emeltek át a könnyebb deszkákra. Sokszínű és tarka hangorgia; mégis valahogy sokkal komolyabb lett, mint egy templomban felhangzó szertartás. A szöveg és a zene végig Szűz Máriáról, Jézusról, a hét pásztorról és a karácsonyi ünnepkörről szól, néhol sejtelmesen, aztán a 250 évvel ezelőtti Bölcs Alfonz cantigáihoz hasonló dallamokkal, olykor pedig egy szabadtéri komédiás sátor hangulatát adják, egészen pazar zenei alátámasztással.

Az egész salátástálon a mártás, finom olajkeverékekkel, ami strukturálja és összetartja az egészet, a tánc, itt egy igen régi itáliai pavane, egyenesen a valenciai palotából.

A végén egy egészen gyönyörű ima, így kezdődik, Gloria, Patri, et Filio, et Spiritui Sancto, felismerjük, ugye?, kijelöli a felfelé vezető ösvényt. A zenei megfeleltetés igen szépre sikerült; teljes határtalanság érződik.

Végighallgatva a lemezt, kicsit furcsa érzések is lesznek. Mert tudjuk, hogy akkoriban a betűvetés és az olvasás tudománya még nem terjedt el, faekével tolták a földet, a lapos Földet, viszont annyira magas esztétikai színvonalat sejtünk ebből az egészből, hogy komolyan elkezdünk gondolkodni azon, hogy ha ilyen zenéjük volt, akkor hogyan öltözködtek, milyen cipőkbe járkáltak, miket ettek és ittak, milyenek is voltak azok a függőkertek, hogyan voltak szerelmesek, és egyáltalán, hogyan gondolkodtak az egész világról meg a planétákról a fejük fölött…?

A válaszok szépen sorban, egymás után, ott vannak, belül, csak meg kell hallani..

Feltétlen, módfelett ajánlott.

_________

Képek:

1-2-3-4-5-6-7-8-9-10

Monteverdi: Vespro della Beata Vergine

Monteverdi

A régizenében megkerülhetetlen, de ez inkább akadémista, illetve zenetörténeti szöveg.
Miért is tetszhet ma ennyire nagyon ez a Vespro?, a helyes válasz  csak néhány gondolattöredék lehet, mindenkinek más; amely az objektív vonalról, melyet a tankönyvekben meg a neten megtaláltok, szükségszerűen és nagyban letér.

Egyházi mű, külön belső felépítéssel, mely a kornak megfelelően igen szigorú. Ez fontos, mert nem csak a keretre, hanem a töltelékre is igaz; akkor is, ha ma már nem értjük az egész szisztémát; laikusok lettünk, igazából nem tudjuk, hogy miért és mi következik, de furcsa mód a belső lényeget ez nem érinti kritikusan.

Fennköltség és ünnepélyesség. Ez az, ami elsőre és rögtön elragad. Milyen szépen őrzi a nyelv a metafizikát: fennkölt, vagyis valahol fent költött…

Amikor kicsit mélyebben belenézünk, egy lenyűgöző rendszer bontakozik ki. Maga a vesperás a zsoltárokkal, himnuszokkal és a Magnificat hálaénekével, milliónyi gyökérszállal kapcsolódva a Szentíráshoz. A zenei kifejezés legalább ilyen bonyolult; a felvezetés, a szólisták, a kórus, sőt, a hangnemek és azok egymásutánisága olyan szabályok sokasága szerint alakul egy nagyszerű szertartássá, mely akkoriban egy folyékonyan beszélt zenei nyelv volt, ennek igazi kifejtése ma már a szakértőkre hárul. Azért megijedni nem kell; a mai ember szívét is kb. az a kulcs nyitja, mint bő 400 évvel ezelőtt.

A kezdés egy Orfeóból ismert dallam, amolyan fanfár-féle, kicsit túlzottan érces, figyelemfelkeltő, enyhén cirkuszos hangulatú, sőt, az érzékenyebbeknek majdhogynem riasztó, gondolhatnák, ilyen lesz az egész lemez…?, nem, ez csak a plakát, nem kell elszaladni. Aztán egy antifóna, egy ősrégi gregorián dallam részlete, mely felvezeti a soron következő tételt, és így is lesz végig a szerkezet, amelynek bonyolultságát a nagyon erős egység-érzet szerencsére hamar legyűri, és innentől egyik ámulatból a másikba esünk. 

Maga a zene már nagyszerű, az előadásban pedig lenyűgöző érzelmi feszültség hallatszik. 

Valami, ami nagyon nem szokványos A zenekar pontos és tökéletes, úgymond, teszi a dolgát, de valami megfoghatatlan finom vibrálás jön belülről. Indokolatlannak tűnő mikro-hullámzások; az énekesek hangja nagyon jó, pontosabban zseniális, de még sokkal több valami furcsasággal. Montserrat Figueras hangja az alsó fekvésben finoman vibrál, amúgy atompontos, de kissé remeg, igen, mintha 20 évesen állna egy ultra-szigorú vizsgabizottság előtt, na, ettől lassan, fokozatosan elkezdünk zsibbadni, mi történik itt?, a kórus pedig úgy énekel, hogy a lelkünk szépen elkezd tekeredni, valahová felfelé…

Aztán később pár dolog világos lesz.

Merthogy ez nagyon kora-Barokk, inkább a Reneszánsz zeneiségből ered, és itt nincsenek és nem is lehetnek a jóval későbbi romantikában, vagy a mai korunkban megszokott érzelemdús rezegtetett vibrátók és könnyek meg sírás meg szipogás, bánatos és megható kiskutyatekintettel, hogy én-én-én, az én hitem, én érzéseim, én problém, az én pszichoanalitikusom.

Itt a lényeg még nem belülről, hanem felülről jön, és az énekesek csak a közvetítők. 

De ettől még nagyon is emberek és nagyon is éreznek. Akiknek ez a zene most kicsit elvette az eszét…mert idejöttek a messzi Katalóniából Olaszországba, Mantovába, a Santa Barbara templomba, idezötykölődtek, nem kevés kínlódással, ahol ez a Vespró először elhangzott, mert ez a szakállas krapek, ez a Jordi, fejébe vette, hogy ezzel tiszteleg a Mesternek, hogy itt veszi fel a lemezt, értitek?, nem Cardonában, ahová eddig jártak és járnak még ma is, a finom sárga csíkos huzatú székeken ülni, ahová kényelmesen és legfőképp nagyon hamar el lehet jutni otthonról, és ott a kedvenc kávézójuk 20 méterre, a trombitás meg biciklivel jár…Ehelyett a pakolás, kavarás, horribilis plusz pénz, a busz, por meg a hideg, mert január van, kínlódani az érzékeny bélhúrokkal, behangolni egy ilyen zötykölődés után az valami horror, és mindezt úgy, hogy egy zsírismeretlen és idegen helyi kórussal kellett betanulni ezt a nem könnyű darabot…és hallatszik, hogy mindenki, de tényleg mindenki megértette, hogy miért volt ez fontos.

Ez a hihetetlen elszántság teljesen szíven üt. Az előadást pedig annyira megemelte, hogy szépségével messze beelőzi a többi remek felvételt. A bookletben Savall finoman, szinte csak futólag, de megemlíti ezt az outstanding emotional dolgot, pedig pontosan ez az, ami oly mértékű volt, hogy alig fért be a Santa Barbara templomba. 

Sok-sok év után, egy gyötrelmes Musicalisches Opfer utáni dedikáláson, kezemben ezzel a lemezzel, ártatlanságot színlelve, megkérdeztem tőle, hogy emlékszik-e a felvételre, meg hogy tényleg azért mentek oda, mert ott hangzott fel először a Vespro, hát, akkor hirtelen megállt a toll a kezében, elcsillagosodott a tekintete, mondta, hogy igen, és hogy mennyire, de mennyire gyönyörű volt,  nekem még a lélegzetem is elakadt, aztán kicsit zavartan köhécseltünk, aláírta a lemezt, az angyalok meg ott repkedtek egészen közel hozzánk…

Néhány rész, pl. az a Nisi Dominus, vagy az Ave Maris Stella, komoly erőfeszítéseket kíván, hogy ne tekergessük állandóan vissza, újra és újra kezdjük meghallgatni és belefeledkezni és belebolondulni…

Hogy a zene mégis milyen?, hát benne van a reneszánsz polifónia tisztasága meg a nagy kórusok sodrása, dallamos és melodikus, mint később Vivaldi zenéje, és az a lélekemelés, amit majd a szigorú Bach fog közelíteni a legszebb kantátáiban.

A hangminőség döbbenetesen jó; ahogy jobb láncokon hallgatjuk, úgy nő a kórus létszáma, a lélegzetvételek mellett a szívdobbanások is kezdenek hallatszani. Egy csinos bekezdés a bookletben kitér a felvétel technikájára; némi próbálkozás után úgy döntöttek, hogy egyetlen pár omnidirekcionális mikrofonnal veszik fel az egészet, és a zenészeket meg az énekeseket a lehető legkevésbé mozgatták közben. Ez, tekintve a komplexitást, szerintem, több, mint meglepő, az eredményt tekintve lenyűgöző.

Az eredeti első kiadás lassan már aranyárban van; viszont az újrakevert SACD az egyik legjobb hangzású komolyzenei felvétel, amivel eleddig találkoztam.

Nekem kb. 20 éve folyamatosan a kedvencem; aki szereti a Vesprót, annak megvan, nekik újat nem mondtam; aki épp ismerkedik Monteverdivel, vagy ezzel a korral, remek választás.

2012 májusában jött egy földrengés, a Santa Barbara komolyan megsérült.
De valami tényleg van ott a levegőben, a szeretet és a törődés a régi dolgokkal, és hogy milyen hamar helyreállították, sokszor az Ég és a Föld között lebegve, mint a régi szentek lelkei, segítettek visszakötni az alsó és a felső dolgokat.

Pont, mint ez a lemez.

___________
Képek:
1-2-3-4-5-6-7-8-9-10

Átokpengetések

Messze földön járva kezembe akadt egy új Naivé kiadvány. És azért akadt a kezembe, mert a szemem megakadt a borítón, aztán meg a címen. A borítón tűk beleszúrva valamibe, talán tűpárnába, de vajon...?,

...hát nem tudni pontosan, de kissé woodoobabás ráérzés van, bár túl sok a tű, és kiderült aztán, hogy nem alaptalanul volt ez a borzongató elő-érzés. A cím Scaramanzia, mit is mondott Örkény?, azt. hogy a címre mindig figyeljünk, de itt most hiába szeretjük az Egyperceseket, mert én a jelentést nem tudtam. A tudattalan viszont csípőből vágta, mert rögtön valami homályos  varázsige-asszociációs érzés jött fel, és aztán kiderült, tényleg olyasmi, vagyis a borító telitalálat.
Mert a lemez igazából erről szól.
A varázslatról.

Az előadó Rolf Lislevand, vagyis új Lislevand lemez, ez kb. akkora hírérték pár embernek, mint amikor egy konkvisztátor elé odatesszük El Dorado pontos koordinátáit, útvonaltervvel meg üzemanyag-számvetéssel….

A bookletben csinos értekezés az osztinátó erejéről és a pengetős hangszerek misztikájáról és az improvizációról. A cím kb. babona/átok, vagy rontás, vagyis, amikor bizonyos dolgok bekövetkeztét vagy elkerülését adott rituálékkal előidézzük. Aztán hirtelen egy párhuzam a zenéből, az osztinátó, ez a sokat emlegetett basszus-alap, mint ismétlődő varázsige, hogy mikre is képes behatolva mélyre a tudattalanunkba; úgy adagolja a dallamot, a melódiát, hogy tudatunk a befejezés előtt kívánja, sőt, belül le is gyártja a teljes harmóniát, ami bennünk van, illetve a fenti világokban és a planéták járásában, de a kifejtés nem teljes, sokáig csak körbecsepegteti, kicsi modulációkkal körbejárja a dallamot, megmutatja, egy 3D színes élő megjelenítést mutat, egy végtelen spirálba csavarodva szédít minket a zene belsejébe.
A pengetős hangszerek (itt leginkább a barokk gitárról van szó) húrpendülése a hang elülte előtt még áthatol az összes többi hangszer hangján és testén, folyamatosan újradefiniálja magát….
Az improvizáció sokféleségében pedig ott az előregyártott díszítéses dallamkibontás, mint az akkoriban kedvelt diminúció, de az igazi improvizáció az egy real-time közvetlen alkotótevékenység, szoros kontaktusban a dallammal, a többi zenésszel és a közönséggel, ez a sok faktor persze rendkívül sérülékennyé teszi az egész képtelenség határán egyensúlyozó furcsaságot, na, kb. ilyesmikről ír Lislevand, aki dzsesszzenész barátaival előállt ezzel a kristálytiszta régizene felvétellel.

Mert az évszám az 1600–as évek eleje-közepe, a szerzők pedig a sokat említett Alfabeto-kör szerzői.
A szerkezetek egyszerűek, az egyetlen kivételben,  Corbetta táncaiban ott  árválkodik pár ellenpont a két gitár között, nincs fúga művészete, sem rejtett évszám és hangnem-jelentés. Ami itt rejtve van, az sokkal bonyolultabb.
Meghallgatva a lemezt, néhány gondolat.

Ismert dallamok, gyönyörű hangszerelés. A kíséret néhol teljesen olyan, mintha kissé elhangolt lenne, de következetesen és rendszer szerint, elmarad a diszkomfort, inkább valami kinyílik.
Ez azért erősen furcsa…mert igazából hamis. Pontosabban, disszonáns. Nem oda való, de úgy, hogy aztán mégis. Merthogy összekényszerítve a két nem harmonikus akkordot, feláll a szőr a hátunkon, de belehelyezve egy nagyobb rendszerbe, rájövünk hamar, hogy ez mégis így jó, nem zavarja a planéták futását, a szépség össz-mennyiség nő, sőt, egy különleges ízű futam lesz, amelyen aztán napokig lehet gondolkodni.

Tény, hogy a disszonancia alkalmazásáról komoly traktátusok szóltak a korai időkben, aztán vészes elbátortalanodás jött, szinte eltűnt a zenéből, amikor pedig visszatért a mai kortárs szerzőknél, a közönség elszaladt, mert valahogy sérti a szépség-alapot, nincs mit tenni…

Az ismétlődő részek mint egy-egy tégla, egy gyönyörű épületet építenek, egy spirális katedrálist az ég felé, kicsit rákoncentrálva egy végtelen finomság és nyugalom, befelé haladva egészen mélyre megy, lassan rájövök, hogy a spirál íve és a DNS–eim ívei ugyanazok; teljes és totális rezonancia.

A zenészek egymással: nem szimpla figyelem, hanem mint egy komplikált társastánc, minden lépés ott a helyén, egy bonyolult, láthatatlan koreográfia szerint.




Engem megtalált ez a lemez. Már a boltban, a meghallgatás előtt elfogult voltam, az is maradok.
Hogy nálatok mi lesz a helyzet, nem tudom.
A hifi meg a hangminőség?, na, azt most teljesen és totálisan elfelejtettem.
A csövek reggelig égtek.
Szép a fényük, nem sajnáltam.




___________
Képek:
1-2-3-4-5-6-7

Gyémánt-katalógus

Antonio de Cabezón

Spanyol szerző, még a Reneszánsz idején, 1500-as évek első fele. 

Életútját nagy vonalakban, tisztségeit, kiadott műveit kb. ismerjük, meg hogy a legnagyobb hatású ibériai billentyűs komponista, de személyéről, hogy milyen ember volt, gyakorlatilag semmit sem tudunk. Képmás is csak néhány maradt fenn, ráadásul ezek is erősen vitatott ábrázolások.

Zenei neveltetése ilyen szépséges helyen történt:

Egyívású volt V. Károllyal, a császár, akinek uralkodása alatt Spanyolországban a zenei kultúra érthetetlen magasságba emelkedett, Golden Age, a mai napig így hívják ezt a korszakot. Cabezón pedig mindvégig az Udvar alkalmazásában maradt, mint orgonista, zeneszerző és tanár.

Művei két fő gyűjteményben maradtak fenn, a Henestrosa-féle Libro de Cifra Nueva (1557), és a fia, Hernando által kiadott Obras de Música para Tecla, Arpa y Vihuela (1578) 

Tőlünk nyugatabbra rendkívül népszerűek billentyűs művei, Paola Erdas ezekből ad egy nagyon finom válogatást.

CD be, lássuk.

Kezdésből, rögtön az első néhány ütem elég arra, hogy kiderüljön, itt valami egészen különleges dolog készülődik. Mutasd meg az első tíz másodpercet, megmondom, hogy miféle lemez lesz – ez itt teljesen érvényes.

Tiento – mi is ez a furcsaság?, egy ibériai specialitás, gyakorlatilag egy többszólamú fantázia. Azért furcsa, mert tényleg fantázia, igazából, nem csak a neve, vagyis teljesen szabad, mentes a későbbi fúga, vagy majd a toccata szerkezeti szorításaitól. És mindehhez egy nagyfokú dallamosság, amely erősen szokatlan, ha a reneszánsz, vagy akár a későbbi, Bach-korabeli polifóniára gondolunk.

Aztán egy szépen átgondolt elv szerint sorakoznak a darabok, mint egy-egy drágakő egy hosszú nyakláncon. Gregorián dallam, énekelve – Lia Serafini adja a rövid betéteket -, utána ugyanez de Antonio, lesz régi chanson és még régebbi profán darab aztán ismét antifóna és variációja ugyanilyen módon.
A csembaló az ismert dallamokat átlényegíti, még jobban elemeli a földtől. Úgy tűnik, a kibontások és a variációk egy mélyebb birodalomba engednek betekintést.

A Las Vacas, régi ismerős, három verzióban is szerepel

A Pavana Italiana-t meg én hallgatom meg hirtelen háromszor egymás után.

A hangszer egy 1652 Couchet kópia, igen, a Rückers-dinasztia megint, és Antwerpen, a régi billentyűsöknél tényleg sokszor ide jutunk.  Aztán kapott egy másik manuált és újabb dekorációkat, Versailles-i angyalkákat meg némi aranyat, mármint a festékben, bőven mérve.

A fedél alatt a latin mottó, Haec si contigant mundo quae gaudia coeli, vagyis ami Evilágban örömteli, az a Mennyekben is az lesz, ez érdekes, mert mintegy fordított módon való megerősítése a felső harmóniák Földre kerülésének, amelyeket megszoktunk a régi zenéknél.
Interaktív, ma ezt mondanánk.
Szakrális interaktivitás.
Micsoda finom régizene-meghatározás…

Amikor összehasonlítjuk a hangját egy későbbi, sokmanuálos-fémhúros hangszerrel, mondjuk Franciaországból, finom ellentmondásokba sodródhatunk. Mert a tónus egyszerűbb, jóval kevesebb a felhang, ez még akkor is hallatszik, amikor egyetlen billentyűt ütünk le. 

Kicsit nyers, csiszolatlan. Szép analógia adódik a drágakövekkel. 

A gyémánt, amikor felkerül a bányából, ékszernek alkalmatlan, akármekkora nagy is, hogy miért?, mert a szerkezete, a formája, az optikája még messze van attól, amit egy briliáns fog majd kínálni a megmunkálás után, ahol a kő egy része elvész, de ahol olyan szögeket és síkokat kap, amely a tükröződéseket és fénytöréseket úgy rendezi, hogy a szakértő szem tízméterekről észreveszi egy félhomályos teremben akkor is, ha csak egy gyűrűben csillan meg egy szép kézen. 

Persze a káosz egyre növekszik, mert akkor ez művi ragyogás, egy mesterséges, kitalált természetellenesség?, nos, aki látta már ezt a csillogást, az bizonyosan nem ezt mondja, és a sokhúros, bonyolult csembalók hangjában is szépség-növekedés figyelhető meg. 

De most akkor is jobban esik az egyszerűség. Közvetlenebb, nincs az a szép, aranyszálakkal átszőtt csipkefüggöny, amely olykor pont a lényeget fedi el, vagy teszi kifejthetetlenül titokzatossá.

Paola Erdas.

Nézzünk rá. Csak bátran. 

A fenti mottó rá is érvényes, feltétlenül.

Finom, módfelett érzékeny játék. Ahogy csak a nők tudják. Amúgy teli vagyok hölgy régibillentyűs-előadókkal, nyilván, nem véletlen.

És pazar zárásként itt a híres Pavana Glosada, ez a dallam, amely a címből ítélve egy szimpla tánc, pavana-variáció, amelyen nincs a bonyolult szerkezetek briliáns csiszolata, de valami mérhetetlen ragyogás árad belőle. 

Annyira átható, hogy akaratlanul arra gyanakszunk, hogy egyfajta zenei archetípus, a kollektív tudattalanunk része, amely mindig is ott volt és ott van, szorosan az alapminőségek mellett. És akkora belső ritmussal, hogy soha, de soha nem kellett semmiféle ritmusjelzés a helyes megszólaltatáshoz, mint ahogyan tényleg nem is volt a régi lejegyzéseken.

És ezen a 2008-as koncertfelvételen Triesztből, teljesen természetesnek tűnik, hogy egy indiai ritmus úgy rá tud kapcsolódni, mintha nem lenne kétezer év, két kontinens és tízezer kilométer távolság közöttük…

Néhány hallgatás után annyira mélyre beül, hogy napokkal utána, amikor egy gitár kerül a kézbe, már a hangolás közben óvatosan elkezdjük keresgélni az akkordjait, csak úgy fülre, igen, meglesz az a négy hamar, aztán csak azt vesszük észre, hogy már fél órája megy a glosados gyártás, itt, a szobában, 500 évvel Cabezon után, na, csak ezt látná, de nem látja, merthogy vak volt, meg jó rég meghalt, de akkor is, ugye, értitek?






_________________
Képek:
1-2-3-4-5-6-7-8-9-10-11-12

Képzelt riport egy velencei vesperásról

Érdemes mindent a borítóval kezdeni; kicsit kézbe fogni, gondolkodni. Madonna-kék, meg koszorú, lesütött tekntet, szép ajkak imát formálnak. És ez biztos? Mert a szeméből meg az látszódana, hogy ’ma nem jó, gyere holnap….’ Szűziességében zaklatóan szép – láttunk már ilyet, talán többet is, mint gondolnánk. Ez a finom kettősség nyilván ránk van bízva, vagyis mi nyilatkozunk meg a kép előtt, nem pedig fordítva, és a zenét hallgatva is pontosan ez történik.

A kiadásról már volt szó; talán a legnagyobb ívű project a jelenkori komolyzene-iparban.

Mi is ez a cím? Nagyboldogasszony Vesperás, pontosabban itt Szűz Mária mennybevételének ünnepéről van szó, tehát nem mennybemenetel, ez az árnyalatnyi különbség teológiai szempontból igen fontos, ne keverjük össze. A legnagyobb Mária-ünnep, melyet már az V.században megültek, akkor még a dormitio (elszenderülés) emlékezetére, aztán a későbbi évszázadokban nagyon szép szertartás lett belőle, augusztus 15.-én tartják, a velencei bemutató is vélhetőleg ezen a napon volt, valamikor az 1720-as években.

Egyetlen gond adódott: ez a nevezetes vesperás elveszett; a századok és a lagúnák lenyelték, megették,  kicsi szétszóródott részecskéi maradtak fenn. Tehát megint helyreállítási kísérletről lesz szó – láttunk már ilyet, a régizenében ez majdhogynem gyakori, emlékezzünk a Cavalli operára, Rameau képzelt szimfóniájára, vagy a Recercare együttes koncertjeire – tehát létező Vivaldi művekből egy rekonstrukció következik.

A téma komoly, és egy vesperás mindig komoly eszmeiségű, akkor is, ha a színhely a forgatagos és csapodár Velence, vagyis kellő hozzáértés nélkül egy ilyen project nagyon félresikerülhet. Amikor viszont ránézünk az előadókra, aggodalmunk el is múlt, hogy miért?, mert a remek szólisták mellett ott a Concerto Italiano, és leginkább Rinaldo Alessandrini, az ötletgazda és a szellemi kreátor, aki a zsinórpadláson összefogja a dolgokat, őbenne ezen a területen hunyott szemmel megbízhatunk. 

Elég, ha a kiadott Monteverdi madrigálköteteire gondolunk, amelyek referencia felvételek lettek. Mint ahogyan ez a lemez is: külföldön akkora csíkot húzott, mint egy meteor a csillagfényes égbolton. Itthon meg az artworkon értetlenkedtek…a zenéről szinte semmi. 

Mekkora szerencse, hogy nem a Zeneakadémia vásárolja a lemezeinket.

A dupla albumon 68 track, és legalább 30 olyan, amely őrületesen jó. Nézzünk párat, csak úgy érzésből,. amolyan degusztációs bemerülésként

In medias res, legyen először a Tecum Principium, középről egy gyémántberakás, és a velencei kontraalt, emlékszünk rá, remélem, Sara Mingardo  A hangja egészen mélyre hatol, a bőr alá, rezegteti a csontokat, lelkünkben pedig egyenesen egy attack,  fiziológiailag egy szubmolekuláris rekombináció, akkora, de akkora hangi kiterjedéssel, hogy a gyengébb audio rendszerek kétségbeesett torzítással csodálkoznak erre az égi tüneményre. 

Vivaldi az azóta híressé lett lombard ritmust használja; a continuo most portativ és lantok, együtt lüktetnek azzal a belső forrongással, amely kiárad és megtölt. Később pedig ledöbbenés azon is, hogy bonyolult, szerteágazó történetnek halljuk, pedig mindössze két sort ismételget…hiába nézem a szövegkönyvet még egyszer…tökéletes zene, ennyi.

A szerkezetbe belenézve hasonlóan lenyűgöző rendszer bontakozik ki, mint Monteverdinél, a zsoltárok, a himnuszok és a Magnificat hálaéneke mind-mind megkapta a zenei megfelelőjét, de valami mégis más lett. Nem az eltelt 100 év miatt, hanem mert egy olyan zeneiség emelkedett ki az ékszerdobozból, amelyhez hasonló előtte kevés volt, utána pedig már nem született többé soha. Az ékszerdoboz Velence, a város, ahol az utcák vízből vannak, és a lakosok csónakkal mennek a dolgukra, tízezer kurtizán jutott a 120 ezres városra, de ahol a művészet csomópontjai még a halpiacon is jelen voltak.

Amúgy Velence és Vivaldi, szinesztéziás szinonimák, hogy miért?, egyszerű, mert Velence a városok között pontosan az, mint Vivaldi a zeneszerzők között. Furcsa és különleges, finom, dallamos, semmi mással össze nem téveszthető.

Gloria Patri

Finom, sejtelmes kezdés, megint valami lüktet, a szakasz zárása brutális, a zenekar beledobbant, betöri azt a hártyát, amit kezdünk odaképzelni, aztán kezdi Roberta Invernizzi, a milánói szoprán, a hangja egyszerűen felrepül az égbe. Semmilyen korlátot nem érezni, azt csinál velünk, amit akar, picit mutat magából, aztán visszavonul az öltözőszobájába; és közben annyira dallamos, hogy a sarki halárus elsőre elfütyüli, benne marad a fülünkben, odarezonálta magát.

Amikor átsuhan rajtunk egy kis késztetés összehasonlítósdira, mondjuk J. S. Bach zenéjével, akkor valami olyasmi derül ki, mint amikor Velencében egy félhomályos templomban sétálgatva az elképesztően faragott padsorok mellett, egyszer csak ott figyel egy Bellini kép.

Nézzük a Madonnát, és le kell, hogy üljünk, mert a lábunkból kiment az erő, északon a protestáns templomban meg álldigálunk a meszelt fal előtt, és törjük a fejünket, hogy a reformáció a fürdetővízzel talán valami fontosat kiöntött. Finomabban fogalmazva, egyik alma, másik körte, mindkettő kivételes Mester volt, azt mondják, de Bach szerkezet-orientált, Vivaldi pedig dallam-orientált. Vivaldinak egészen hihetetlen vénája volt a melódiához, korunkban bizonyosan first class slágerszerző lenne. 

Megfigyelhető, hogy mindig hagyta a dallam eluralkodását az első taktusoktól kezdve; amikor egy másik szép harmónia jutott az eszébe, akkor rögtön ráültette az addigiakra, kifejtés nélkül, gyakorlatilag az alapverzió kifutását sem hagyta békén, rögtön felékszerezte, csak úgy engedte tovább. 

Ehhez aztán kapcsolódik a Barokk rendkívüli eszköztára, amelyet mintha egyenesen Vivaldinak találtak volna ki. A sok közül az egyik, amit erősen szeretett: versenyműveknél, de legfőképp az áriáknál különösen kedvelt volt a gyors-lassú-kidíszített-gyors szerkezet. Napjaink dívái szinte henteregnek ebben a lehetőséghalomban, őrjítő koloratúra-akrobatikák, zseniálisan kimódolt hang-megcsuklások, szívelszorulások, ordibálások és sóhajtozáshalmok teszik egy jó színházi előadássá a kottában rejlő remekművet. 

Sternite, Angeli ária.

Óriási kezdés, hatalmas lendület, élet, napsütés, Velence, kicsit megrázza a legémberedett tagokat, megint Roberta Invernizzi, itt most egy őrült versenyzés a zenekar és az énekes között, tökéletes összhangban, fenomenális ez az éneklés, igen, neki most pont olyanja van, hogy így beszél velünk, így közöl dolgokat, a végeken olykor odatesz még egy kis trillát, amott egy díszítés, aztán egy mű-bicsaklás, de nevet, nekünk elakad a lélegzetünk, ő csak beszél tovább, folytatja, kicsit csodálkozik, hogy nálunk talán nem így megy?….

Az emberi psziché rendkívül fogékony az ilyen fajta harmóniákra; Vivaldi ma jobban divatban van, mint bármikor. Hogy a Négy Évszak már csonttá rágott váz?, ne dőljünk be, az a zene rendkívül jó most is, nyugodtan szeressük, én bármikor kiállok érte, és erről nagyon jól tudok vitatkozni - nyilván legyünk óvatosak, az internetes keresési metódusok tömbösítik a Négy Évszak tucatok százait, egy vödör eperfagyi után természetes, hogy hányinger lesz, akkor is, ha valakinek az eperfagyi ab ovo finom dolog..

Amen

Egy szép lezáró része a könyörgésnek. Vivaldi szemrebbenés nélkül koloratúra-áriát csinált belőle.

Mégis hitelesebb, mint sok-sok Ámen, amelyet hallottunk zeneművekben. Hogy lehetséges ez?, ez kicsit bonyolult, valószínűleg a Nápolyi Iskola beszűrődése, a Velence-Róma-Nápoly tengely meg a pszichológia adja a választ. Meg a napfény. Nagyon hasonló, mint Pergolesinél, a mezítlábasan menetelő, Mária zászlót lengető lelkekben ott a pompa belül, meg a ragyogás, akármilyen össze-visszák, szertelenek és piszkosak a hétköznapokban; ez az őszinte hit és életérzés teljesen ugyanaz marad a velencei extravagáns ruhaköltemények alatt is.

A protestáns észak elfojtásokkal terhelt élre vasalt szertartásosságról meg a Bergman filmek vívódó, törött belsejű lelkésze jut eszünkbe, aki kenetteljes hangon beszél, közben meg bezárja a gyerekeket, és veri a feleségét…

Ez a lemez, ahogy a Concerto Italiano elénk tálalja, teljesen olyan, mint egy slágerlista; ahogy haladunk benne, egy idő után képtelenség kedvenceinket fejben tartani, mert mindegyik tetszik, egyre jobban. 

És ami a lényeg, amelynek jelentőségét nem lehet túlhangsúlyozni, valahogy mind komolyabbnak érezzük a dolgot, a himnuszokat meg a rövid antifónákat kétszer is meghallgatjuk, kedvünk támad kicsit latinból fordítani, meg belemélyedni, hogy miről is van itt szó igazából, meg némi teológiai frissítést valahonnan felszívni erről a vesperás témáról. 

Közben a dallam már a szőnyegben van, meg a bútorokban, kiárad mindenhová, a körmünk alól is szivárog, lelkünkbe hatol, más emberek leszünk tőle.

Ez Vivaldi.

Hallgassuk, amikor szomorúak vagyunk; ha jó a kedvünk, akkor meg azért, ezen kívül bárhol, otthon, az utcán vagy az erdőben, a fodrásznál és a péknél, piacon vagy a sivatagban, paplan alatt vagy a kilátótoronyban; úszás közben vagy állófogadáson.

Autóban full hangerőn különösen élvezetes.

Ritkán tetszik ennyire lemez..

És nektek?

_____________

Képek:

1-2-3-4-5-6-7-8-9-10-11-12