Régi francia balladák és chansonok

Aux Marches du Palais.

Egy fehér Alpha 2006-ból.

Az Alpha egy magas vizuális kultúrájú lemezkiadó, a borítónál mindig érdemes kicsit elidőzni. Fekete-fehér fénykép; távolban két esőköpenyes alak, életlen kontúrok. A cím szerint, a palota lépcsőjén. 

De mégis mi? 

Vagy ki? Lépcső talán van, de minden egy merő romhalmaz, szürkeség. Ülnek háttal, néznek valamit, együtt vannak. Szép arányok, nagyon különleges hangulat. 

A lemezen régi francia dalok, balladák, chansonok. Legtöbbjük egészen meghökkentő saját történettel bír. Van, amelyik az utca porából emelkedett a kánonba. Van, amelyik Josquin high-art reneszánsz polifóniájából kéredzkedett ki a szabad levegőre, és olyan is akad, amely ide-oda lépkedett a pompázatos főúri közönség és a gajdoló kocsmatöltelékek között. A L’amour de moy eredete az 1200-as évek elé nyúlik, az Une Jeune Fillette pedig akkora sláger még ma is, hogy nem kizárt, hogy a Petőfi rádióban találkozunk valamelyik variánsával.

A La Fille au Roi Louis pedig a lányról szól, akit apja a toronyba záratott, mert szegény lovagot szeretett, nem pedig a neki kijelöltet…a történet vészesen ismerős, néhány nevet kicserélve, bárhol megtörténhetett volna. 

Hogy zeneileg milyen?, hát, a Le Poeme Harmonique úgy indítja ezt a chanson-balladát, hogy az egyik leggyönyörűbb fúvós belépés, amellyel valaha is találkoztam.

És az egész lemez koronája, a 11. track, amikor már ráhangolódtunk erre a nyelvezetre, és várjuk a szép lecsengést, vagy valami lazítást, egy kis oldást, hát, akkor jön a Le Roi a fait battre tambour... 

Minden lesz, de pihengetés és szórakozás, az pont nem.

Amikor a király belépett a terembe, köszönteni a hölgyeket, az első közülük annyira szép volt, hogy mellette, a márkitól, megkérdezte, hogy ki ez a lady, vagyis igazából úgy, hogy kié ez a nő, mert akkoriban ez így volt a szokás, meg amúgy is ő volt a király, bármit és bárhogyan kérdezhetett…

A márki pedig azt felelte, Fenség, ő az én feleségem.

 

Ártatlannak tűnő helyzet, a nők elragadóak, a hangulat remek, az ételek finomak, a kérdésben finom bók, de 500 évvel ezelőtt is egészen pontosan érezték az emberek azt, mint amit mi most. Azt, hogy ebből beláthatatlan, gyönyörű és szörnyűséges bonyodalmak lesznek. Hogy a folytatás az egy nagy szerelem, és még nagyobb keserűség lesz. Meg fehér virágok egy koporsó mellett.

A zene egészen pontos analógiája a történetnek. Nem a szolgai követése, hangról hangra és érzésről érzésre, mint ahogyan majd 250 év után az Opera teszi, hanem sokkal finomabban, megfoghatatlanul, káprázatokkal telve. Ahogy elhangzik a válasz, hogy Sire Roi, c’est ma fémme, megsötétedik a zene, teli lesz csillogással, és ahogyan bonyolódik a történet, az ismétlődő egyszerű dallam finom díszítései és szólamai egyre nagyobb gyönyörűséget bontanak ki. Annyira, hogy tisztán érezni, ez most az Abszolút Szépség felszínét karcolja.

A nyelv és a zene viselkedése teljesen  és totálisan azonos, meta-jelentések tömegét érezni a szavakon túl  éppúgy, mint mélyen a dallam mögött.

Az előadásmód pedig, mint amikor egy bonyolult kulcs elfordul egy komplikált zárszerkezetben. Egészen-hajszálra pontosan olyan, mint amilyennek lennie kell. Nyílt és egyenes, tartással teli. Claire Lefilliatre hangja egyszerűen káprázatos. Egy lélegzetnyi megalázkodás vagy sírás sincs benne; a könnyeit ezúttal nekünk kölcsönözte. 

Szinte megüt a szépség.

Mert az emberi psziché rendkívül érzékeny az ilyen dolgokra, akkor is, ha az akadémiai magyarázat üres lapok tömkelege lenne.

A király, a márki, a hölgy, az egész udvartartás – réges-rég halottak, mindenki elporladt, hangzatos, szépen csengő neveik örökre elfelejtődtek, az unokáik unokájára sem emlékszik már senki sem. A chanson viszont százévek után teljes pompájában ragyog, soha, egy szempillanatra sem felejtették el, népszerűsége töretlen.

Később, nyilván, megpróbálták beazonosítani a szereplőket, IV. Henrik és Gabrielle d’Estrees, vagy akár VIII. Henrik és Boleyn Anna, a sor folytatható, teljesen hiábavalóan, pont, mint amikor a P pompázatosan kusza végtelenségére próbálunk bármilyen szakaszt vagy valami szabályszerűséget ráerőltetni. 

 3.14159265358979323846264338327950288419716939937510582097494459 230781640628620899862803482534211706798214808651328230664709384 460955058223172535940812848111745028410270193852110555964462294 895493038196442881097566593344612847564823378678316527120190914 564856692346034861045432664821339360726024914127372458700660631 558817488152092096282925409171536436789259036001133053054882046 652138414695194151160943305727036575959195309218611738193261179 310511854807446237996274956735188575272489122793818301194912983 367336244065664308602139494639522473719070217986094370277053921 717629317675238467481846766940513200056812714526356082778577134 275778960917363717872146844090122495343014654958537105079227968

Mert nem a szám a lényeges, hanem a viselkedése, nem a személy a fontos, hanem a történet.

A történet, ahogyan a Le Poeme Harmonique és Vincent Dumestre gondolja.

Hogy beülteti a lelkünkbe, hogy még napokig gondolkodunk rajta.

Hogy valahol belül, többek lettünk.

Hogy kicsivel, de több lett az a 21 gramm.

Módfelett, különösen ajánlott.

*         *         *

__________________________
Képek:
1-2-3-4-5-6-7

.

Pók-pszicho-sztori: A Tarantella

Ez akkor valami pók, meg egy tánc – általában kb. ennyit tudunk az egészről.

Valóban, ez a két dolog furcsán összeköttetődött.

Lássuk.

Most szólok, hogy nem én tehetek róla… miről is?, arról, hogy most, olvasás közben, ha kicsit nem moccanunk, és figyelünk, nagy valószínűséggel 2 láb távolságon belül legalább 1 db. pók van valahol mellettünk. Vagy a székünk alatt; a padlószegélyben, a plafonon, a laptop belsejében, a konyhafiókban, a tükör mögött. A cipőnk talpán, a ruhánk korcában, a könyvespolc mögött. Vagy akár bennünk… egy ember élete folyamán tucatnyi pókot megeszik, mintegy véletlenül… na, ez jól kezdődik. És ne áltassuk magunkat, olyan nincs, hogy egy pók magányos legyen… van anyuka, apuka, tesók, rendszerint 15-300 között, valahol a közelben. Hogy tél van?, nem kifogás, mert velünk laknak, ők is fáznak, bejönnek a melegre. Ugye, milyen szép az ökörnyál ősszel? A végükön utazó pici pókok akár a sztratoszféráig is felemelkedhetnek, sok száz kilométert sodródva a légóceánban.

És ha szerencsénk van, akkor ez az egy szál pók a 60 cm-es körünkben kicsi, alig látható. Mert vannak szép nagyok – Magyarországon a keresztespók a legismertebb, aki dobott már nekik legyet, vagy látta az Alien valamelyik részét, az kb. képben van az étkezési szokásaikkal.

A messzi Itáliában több fajta él, ahogy haladunk dél felé, mondjuk. Nápoly vonalától lefelé, igazi nagy, egzotikus példányok is felbukkannak. Ilyen a Tarantula,  amely eredetileg a Lycosa Tarantula faj volt, később ez a név számos óriáspókra ráragadt. 

Erre is Tarantulát mond a gazdája:

Ahhoz, hogy megértsük, mitől is vált hírhedtté ez az amúgy rendkívül félénk nyolclábú, lépjünk vissza olyan bő 700 évet. Poros levéltárak mélyén, a rengeteg szemét és totálisan érdektelen sokezeroldalak között, egészen meghökkentő lejegyzéseket találhatunk.

Az emberek, ébren vagy álmukból, egyszerre csak felugrottak, heves fájdalmat érezve, mintha a méh csípte volna meg őket. Volt eset, hogy láttak a közelben pókot, volt, hogy nem, mindenesetre tudták, hogy ez a Tarantella. Kifutottak házukból az utcára, a piacra, nagy izgalommal táncolni kezdtek. Hamarosan mások is csatlakoztak hozzájuk, akik mint ők, épp most lettek megharapva, vagy az előző években, mivel ez a betegség soha nem múlt el végleg. A méreg ottmaradt a testben és újraéledt a nyári melegben. Csak a zene és a tánc volt hatékony gyógymód…*

Ez az egyik legkorábbról fennmaradt beszámoló, 1200–as évek, Dél-Itália, egy miről is?, valamiféle őrület, tömeghisztéria, ’táncdüh’, vagy valami egészen más volt, innen nem kideríthető; ma azt mondjuk egyszerűen, hogy tarantizmus. Északon, pl. Németországban, szintén végigtombolt hasonló járványok egész sora; ott, mintha az emberek, komplett falvak népessége egyszer csak meghülyült volna, és táncolva elindulnak, valahová, ők sem tudták, hová, aztán lerongyolódva, nyomorultul lettek prédái az éhhalálnak és az útonállóknak. A mai napig nem sikerült magyarázatot találni ezekre a foghíjas, de rendszeresen felbukkanó krónikákra.

Ami itt számunkra fontos, az a zene, amire táncoltak, a legtöbbjük elveszett, de Itáliában, a méregkiűző teljes pompájában fennmaradt, ő a híres-hírhedt Tarantella. 
Persze ne gondoljunk valami Bach-jellegű komoly fúgára, sőt, igazából semmilyen szerkezetre se, ez csak kb. 7 hang, 

nem is akkordsor,  hanem inkább egy futam, és szinte mindig mint  ’basszus-vonal’ szerepel, amire aztán mindenféle egyéb ritmus és dallam ráépült.

Egy finom alapverzió:

Voltak időszakok, hogy annyira elterjedt, hogy állami/egyházi vizsgálatok indultak; az 1600-as években, egy tudós jezsuita, Athanasius Kircher aztán komolyan és talán elfogultság mentesen megvizsgálta, hogy mi ez az egész diliház. Padre Athanasius sok dologgal foglalkozott: a piramisok, szobai vízpárologtatók és metafizika, aritmetika és bogártan, a napfoltok és az apokrif iratok; és zenélt is, ez fontos.
Nagyon furcsa dolgokról ír.

A Tarantula mérge bejut a test szöveteibe; nem csípésről van szó, hanem harapásról, ezt a szót használja; tehát egy nagyon rövid melankólia után egy fokozódó hangulat indul, amely az őrületig tart, egyre gyorsuló ugrálásokkal, tánccal, rángatózásokkal. A korabeli 112 nyomán megérkezik a detoxikáló team; itt most nem a mentők és a tűzoltók, hanem néhány szakadt zenész.

Most jön a lényeg.

Elkezdenek játszani, közben egyfolytában kérdezgetik, hogy milyen színű volt a pók. Mert van barna, fehér, vörös, sőt, zöld is. Most az ne zavarjon minket, hogy a Tarantula ezen színvariánsai ma már nem léteznek. Mindegyik szín más kúrát kíván, pontosan megvan a zenei ritmusmegfelelőjük; ha nem tudják, elkezdik a ritmus finom változtatásával szinkronba hozni a dolgokat. Ha esetleg két pók volt, az a halál… mert nincs két azonos szín, két méreg van, de ritmus csak egy lehet…. Vagyis megkeresik, ki mire rezonál.

Ez pontosan a sokat emlegetett Resonance, amely a zenehallgatást ab ovo lehetővé teszi; tulajdonképpen ma is ez történik, amikor lemezeket hallgatunk, és azt mondjuk, ’tetszik’, csak nem a pók csípett meg, hanem a dallam, vagy valami más, odabent.

Ez a furcsán emelkedő-ereszkedő dallam, különleges, melodikus, az egyszerre felkavaró és lenyugtató akkordsor rengeteg helyre beépült, annyira, hogy jó füllel hallgatva a legképtelenebb helyeken is felbukkan, vagyis egy Caresana misében, amikor az Egyház már levette a Tiltott Táncok bűnös listájáról, 

éppúgy, mint egy idióta joghurtreklámban, vagy egy Shakira dallam szól a rádióban, ami amúgy jó zene, vagy akár egy filmzenében, emlékszünk, ugye, Amelie-re,

szóval megy a zene, akármilyen, aztán a basszusdallamot figyelve egyszer csak rádöbbenünk, hogy igen, a ritmus kicsit más, de ez a basszusvonal, ez pont a Tarantella.

Tehát egyfajta zenei infekció, egy fertőzés, a zenei világ egészére. Beoldódott, felszívódott, a hangszerek fája felitta, sokszor teljesen el is tűnt. Látszólag, mert valami furcsa rezgést otthagyott. Ez persze azt is jelenti, hogy sok lemez készült erről a témáról, rendkívül jók, és megjelent néhány, úgymond, Tarantella-specifikus felvétel a régizene területén is, mint például ez a kettő, az egyik a régi generáció, a másik pedig a mai generáció zenei gondolatait tükrözik az egész dologról.

Ez az utóbbi lemez, amellyel a L’Arpeggiata annak idején szép örvényeket kavart; kaptak is mindenfélét, viszont ma már stabilan a kultlemezek között van.

Zenei megvalósítása annyira finom, hogy a méreg úgy hatol belénk, hogy észre sem vesszük; mert a Tarantella elrejtőzhet akár az osztinátó mélyére is, egy teljesen más dallammal az előtérben. Jó rendszerrel hallgatva néhány számban van valami egészen meghökkentő életszerűség; egy-egy szólam, vagy énekes belépése annyira meglepő és lenyűgöző egyszerre, mint amikor egy nyugodt vízből kecsesen kiemelkedik egy atom-tengeralattjáró…

Ezen a lemezen egy Ribayaz-féle gyűjteményből egy szép példa, az évszám 1677.

Mi is történik itt?, Andrew Lawrence-King hárfája szépen viszi a dallamot, a csípés megvolt, a dolgok mennek tovább, a zene amúgy igen jó; kb. bő 1 perc után a méreg bejut a központi idegrendszerbe, és helyrehozhatatlan változásokat okoz a ritmusban és a hangszerelésben: a szép hárfaszólamot a gitárok egyszerűen lerohanják, kiszorítják, a pulzust megemelik, őrületig felfokozzák, szívritmus-hiba, kiesik, majdnem kontrába beáll, aztán hirtelen vége…

Ezen a másik lemezen Paul O’Dette csak egy finom, kiteljesedő monotóniát ad, egy igen ártatlan kezdéssel, aztán a vége felé, szinte ijesztően; valami direkt késztetéssel, hogy álljunk már fel, csináljunk valamit..

Kábítószer? Totálisan. Minden méreg az, csak a dózison múlik. Éppúgy rezonál pszichénk valami ősi részére, mint a Tarantella-zenészek a pókcsípés tünet-rezgéseire.

Kár felporszívózni. Éjszaka visszamásznak rejtekhelyükre; már nem fognak bántani. Ezekkel a lemezekkel a csípés megvolt, a méreg halad a maga útján.

Az a méreg, amely őrült jó zenéket alkotott. 

Szó szerint.

__________________________________________________

* A táncjárványokról szóló részhez Grandpierre Attila írásai voltak a gondolatébresztők.

Képek:
1-2-3-4-5-6-7-8-9-10-11-12-13-14-15

J. S. Bach lantművek - a szürke 250 árnyalata

 

Rolf Lislevand.

Volt már szó róla; nézzünk most egy igazi ’komolyzenei’ lemezt tőle.

Előtte, kicsit, a kérdés, hogy ki is ő. Egy 2.10 magas viking leszármazott, lantos, gitáros, vihuelista, pengetős, régizene-oktató meg jazz előadó is, első számú kedvencem nekem is, mint ahogyan sokaknak. Nagy hírnevét több dolog is meghozta. A legelső, hogy Savallékkal együtt játszik, ős-beltag, rengeteg nagyon jó lemezen ott a neve. Aztán a Kapsberger CD, amelynek hullámzása máig tart. Beszerezhetetlen. Iskolákat teremtett; pl. az arpeggiata kfejezést nyugatabbra még a vécésnéni is ismeri, pedig nem járt szolfézsre, mert ez a Toccata Arpeggiata, olyanokat inspirált, mint pl. a L’Arpeggiata, de fura ez a névazonosság, nem?

A piros Codex lemez, Santiago de Murcia lejegyzéseivel, ez meg kultlemez lett, sokan kezdik páncélszekrénybe őrizni, annyira keresett és ritka, most cirka 103 GBP plusz posta egy finom használt-karcosért, és a miénk. És ne feledkezzünk meg a 'cicis-pillangós' lemezről, amelyen szóló lantdarabok sorakoznak a francia barokkból, ez meg olyan lett, hogy a lantos lemezek két csoportra oszthatók, az egyik csoport ez a lemez egyedül, a másik, az az összes többi, rakásra…

Csak egyetlen példa, hogy miről is van szó: itt egy amolyan zenei aláírásféle, a híres Gyilkos Szépség, Gaultier-től, egy fél perc részlet, ahol akár meg is gyanúsíthatjuk, hogy saját díszítését duplán montírozta valami stúdiótrükkel, pedig semmi különös, csak egy kicsit belefeledkezik a zenébe...

Ezek a fentiek nemzetközi díjak tömkelegét söpörték be – külföldön. Szép Magyarországon még mindig ismeretlenek, igazából a kánonba nem férkőztek be. A Bartókon kétszer is elakadnak, mire felkonferálják valamelyikből a két és fél percet évente, annyira szokatlan.

Ez a lemez, amelyről most szó lesz, teljesen más világ. Johann Sebastian Bach csillagrendszere.

Az előadó miatt, mivel ugyanaz, most nem lehet eltekinteni attól, hogy a fentiekkel valamiféle enyhe összehasonlítósdiba ne keveredjünk bele….nincs mit tenni, elég sokat forogtak nálam, és aztán mindenkinél, akit csak sikerült megfertőzni, és lehetséges, hogy pont ezek után kerül a lejátszóba a Bach lemez..

Szóval, fussunk neki, kilégzésre indul a manőver, hogy ez a zene milyen?, hát, a fentiekhez képest szürke, művi, német, metronómos; bonyolult, teli matematikával, fúgákkal és ellenpontokkal, és szép, de rendkívül unalmas és kifordított harmóniákkal.
A meteorológiai determinizmus tapintható, nem tehetek róla. 

Ugyanakkor mestermunka, ez tény. 

Hideg protestáns racionalitás. 

Valami olyan, amelyet a zenészek és a zenetanárok rendkívüli mód szeretnek, mert állandóan ezzel nyomták őket az összes zeneiskolában Magyarországon, ahol bizonyos zenei csakrák és ablakok így örökre bezárulnak, és kinevelnek egy olyan közönséget, amely a szürke 250 árnyalatáért lelkes, tiszta szívvel. Soha ne becsüljük le őket; vitatkozni pedig teljesen értelmetlen. Mert életükben nem hallottak egy Spinacino darabot, azt sem tudják, hogy festő-e vagy mesterszakács, esetleg hosszútávfutó; vagy egy da Milano fantázia, az meg mi??, Dowland esetében max. valamelyik régi nyálas vibrátós Flow my Tears jut eszükbe 1972-ből…meg az, hogy a barokk lant, az a fejlődés netovábbja, a viola da gamba meg a múzeumba való, minek tanítani…Nem egyszerű itt Magyarországon a helyzet.
Mekkora szerencse, hogy nem a Zeneakadémia vásárolja a lemezeinket.

Lássuk, mi lesz ebből a nem-természetes zenéből, amikor a szabad zenék erős kedvelője megpengetni. Annyira erős a kontraszt az előadó és a zeneszerző között, hogy azt várjuk, hogy valami AC/DC robbanás lesz, és Lislevand kirohan a stúdióból, hogy ez neki egyszerűen nem megy…

Hát valami mégis megpendül, ez hallatszik. 

Először is, felékszerezi. 

Díszítésekkel.. 

Amelyek elképesztőek. 

Életet lehel bele. Lereszeli a szúrós széleket. Forgatja, megrázza, a spektrum összes színeivel felékesíti az alap-szürkét. Olyan fordulatok bukkannak fel, hogy kételyünk erőssé válik, mármint a kottahűséget illetően. Aztán belevisz valami olyan gördülékenységet, amely a kb. 15% befogadhatóságot feltornássza legalább a fele körülire; a szögletes dallam marad ugyanaz, de a tálalás egyenesen remek. 

Annyira szép a herendi porcelán, hogy a leves íze tág határok között mozoghat, akkor is ízlik. 

Egy kortárs, vagy egy varázslat nélküli 1700 körüli festményt nézünk, tudjuk, hogy a szomszéd szobában ott egy Raffaello, de itt meg a kép kerete olyan, hogy  kicsi Cellini-féle sótartók alkotják, szóval odamegyünk, és közelről gyönyörködünk benne, akármilyen is a kép. 

És ami igazából furcsa, minél díszítettebbek a darabok, annál komolyabbak, olyan igazi emelkedett-félék.

Az ékszerészmester briliánst készített.

Az alapanyag:

:

Ez lett:

Ilyen ívekkel:

Igen, finom, de amíg hallgatjuk, feltétlenül tegyük félre a fent említett lemezeinket, legjobb, ha  kölcsönadjuk őket egy időre, valamelyik messzi barátunknak, aki azért vigyáz rájuk, de nem engedi figyelmünket elterelődni Bachról. 

Akinek a Máté-passióját soha nem fogom bántani, akkor sem, ha esetleg nem annyira tetszik, maximum mutatok mellé egy finom Monteverdit, hogy táguljon a horizont, ne legyen monokultúra. 

Mert remekmű. 

Egy Goldberg-variációk, mondjuk a Glenn Gould féle, az is egy nagyszerű dolog, akkor is, ha én pl. csembalón szívesebben hallgatom, aztán meg inkább Byrd meg Frescobaldi után nézelődök.. 

Ezt a lemezt másért ajánlom. 

De akkor miért, ha nem is jó?

Mert nem árt pl. helyesen kérdezni. Ez a zene, a saját koordináta-rendszerében nagyon jó. A késő-Barokk kiüresedett, sokszor mindenféle szellemi tartalom nélküli rizsporos sablonjai közül toronymagasan kiemelkedik. Mert üresnek nem üres, ez bizonyos. Nyilván, ha szélesebb spektrumot nézünk, akkor meg az látható, hogy egy arisztokrata, magas-metafizikájú lant-történelem lehanyatlása után próbált valami Bach visszaemelni a porból, de a régi fénykort már nem tudta megközelíteni, bármennyire is szép törekvése volt a Reneszánsz high-art polifóniáját újraszintetizálni. Amiért amúgy nagyon tisztelem.

Meg azért, mert nagyon ritka az az előadóművész,, aki egy sikeres újraélesztést képes végrehajtani egy halott-szerű dolgon. Szinte képes a zene alapszövetét átstrukturálni; majdhogynem egy szívátültetés. És az újszívesek ma már sokáig élhetnek. 

Tehát az itthoni zenészeknek, zenetanároknak, legalábbis a legtöbbjüknek, feltétlen jó lesz. Ez van, ők mennek a fősodorral, soha rosszabbat. Bár megjegyzem, hogy gyerekeink zenei nevelése az ő kezükben van….

Aki meg kicsit továbbmerészkedik, annak legyen egy fonál, amely behúzhatja őket egy másik filozófia, egy másik metafizika, egy másik zenei galaxis labirintusába. 

Remélem, a Minotauruszon kívül mást is találnak majd.

_______________
Képek:
1-2-3-4-5-6-7-8-9-10-11-12-13-14-15

Alhambra

Egy barátom most van kint a messzi Granadában. Azt gondoltuk ki, hogy ő úgy utazik, én pedig így, aztán majd megbeszéljük…

Alhambra.

Granada északi részén található erődítmény. Van róla adat elég, a Wikipédia meg a régebbi lexikonok hosszú oldalakon foglalkoznak vele. Kicsit komolyabban belenézve a témába, kiderül, hogy ezek csak az akadémiák és tudós társaságok kánonba emelt, leginkább turistáknak szóló félüres frázisai.

Ugyanis a homály és az összevisszaság egyszerűen lenyűgöző. Már a névnél elakadunk. Mert a kedvelt formula, az arab 'al-hamra', hogy vörös erőd, tetszetős, csak az a baj, hogy itt nem vörös semmi, és nem is volt az soha. Sem a homok, sem a lemenő nap. 

Az ÉK-i tájolás enyhén szólva szokatlan. Hogy ki építette?, nos, egy tucat névről vitáznak a mai napig, meg arról is, hogy milyen alapokra épült, ha volt valami előtte egyáltalán. Az építésről semmilyen leírás nem maradt fenn, pedig bizonyos, hogy több évtizedig tartott.. Aztán minden jelentősebb uralkodó beleépített valamit, innentől a káosz már óriási. És hogy erőd? A régi korokban stratégiai jelentősége csekély volt. És erődnek, katonai szemmel, teljesen alkalmatlan, mert teli volt a falhoz közeli magán-rezidenciákkal, fürdőkkel, gyönyörű luxuslakosztályokkal.

És legfőképp, olyan díszítésekkel, hogy az ember már annyira fejbe van verve a szépségtől, meg attól, hogy ez a szépség ennyire, de ennyire hihetetlenül szép, hogy azt hiszi, hogy ezért szédül, hogy ezért érzi úgy, hogy elkábították a falak és az oszlopok és a padlózatok és a mennyezetek, a lélegzetelállító finomsággal kifaragott díszítmények, hogy rárogynak a csempék és a falfelületek, a patkóívek és a szalakritos boltozatok fokozhatatlan, kimeríthetetlen végtelenjei…

Palotának viszont túlságosan erőd jellegű ez a 27 torony által őrzött labirintus, ahol az eltévedés a sok csak-majdnem-derékszög miatt garantált..

Az Alhambra semmilyen tervszerűséget nem mutat; építészetileg inkább egy kérdőjel-gyűjtemény, így belsejében nincs helyes út, sőt, egyáltalán út sem, amit esetleg követhetnénk, mert az udvarok és termek nincsenek összekötve egymással, mint ahogyan megszoktuk. Mintha csak önmaguknak valók lennének, mint ahogyan az Alhambra önmagának való, semmilyen rendszerbe illesztést nem tűr el. 

Az Alhambra tálcán kínálja a tudást, a totális megérthetetlenség tudását.

Az aszimmetrikus díszítések folyondárjairól és örvényeiről köteteket írtak tele, a girih lehetetlenül precíz térkitöltése matematikusok generációit izzasztotta meg, a mai űrtechnológiás szuperszámítógépek is komoly másodpercekig gondolkodnak ezen a feladványon.

Aztán, nyilván van sok történelmi tény.
Például, 1492, amikor Granada elesett, a mórokat végleg elűzték, jöttek a Keresztény Királyok, a Reconquista beteljesedett.

Azóta ott áll az Alhambra egyedül a hegyen, mert nem rombolták le, az arab kultúra és ornamentika betetőzéseként, de immár arabok nélkül – tehát soha nem lesznek kifejtve a titkai.

 

…fennmarad kivilágítva, magányosan, végtelenül, tökéletes mozdulatlanságban, értékes köteteivel, haszontalanul, ronthatatlanul, titkosan.

Ha már így alakult, és még mindig érdekel ez az egész, célszerű valami olyan dologhoz fordulni, amely nem magyaráz, nem betűzi le az igazat, nem mondja meg az egyedüli tévedhetetlent, de mégis, valahogy belülről válaszol.

Igen, a zene. Mint annyiszor.

Az ibériai régizene talán ettől az erős arab hatástól ennyire különleges. Mert pontosan úgy történik, mint az asztrológiában, vagy, a realistáknak, a genetikában. Két erős dolog, mint az arab zene és a spanyol (reneszánsz)zene összekeveredésekor nincs soha kiegyenlítődés, nem lesz langyosvíz.
Nem lesz kékes-barna szemszín.
Nem lesz az, hogy egy uralkodó jelleg kap egy konformista behatást, és akkor majd lesz egy nem-annyira-uralkodó jelleg. 

Nem.

Bonyolult rekombinációk lenyűgöző sorozata, látens, egy sor generáció után előretörő furcsaságok, ragyogó kékszemű gyermekek érthetetlen felbukkanása, ártatlanul piruló postások és pizzafutárok, komplikált oszcillációk tömkelege.
A komplexitás növekedése tapintható, hallható.

Begona Olavide.

Neve egyet jelent azzal, hogy psalterion.  

Igazi szakértő a témában, számtalan verzióján játszik, ill. tanítja.

Egy hangszer, amelynek utolsó fénykora az 1300-as években volt. Hogy valami régieskedő  antikolós kihalt-furcsa-izé-instrument, ami kap 10 sort a lexikonban és kész? Nem ennyire egyszerű a történet. Egy francia psaltérium-fan, Marin Mersenne, 1635-ben, a Harmonia Universell-ben kereken 1000 szót írt róla, ott a történet, a hangszer, kívül, belül, húrok, hangolások, játékmódok, szóval minden, ami fontos. Követői, nem is annyira kevesen, ma is életben tartják, immár szép zenei hagyományt létrehozva, újból.

A magyarországi vonatkozás? Az itthoni régizene-sivatagban egy gyönyörű oázis fantasztikus előadásokkal örvendeztet meg olykor.
Tóth Emese a téma szakértője, énekes is, és úgy játszik rajta, hogy boldog lehet az, aki egyszer is hallotta…

Begona  ezen a lemezen a Paniagua körben zenél, ez a társaság az egyik központ a spanyolországi régizenében. Mert van nekik sok. Micsoda egy hely lehet…innen ezt kb. lehetetlen elképzelni. 

Mudejar. 

Azok a muszlimok, akik nem tértek át a katolicizmusra a vereség után. Sőt, ottmaradtak, és továbbra is tartották Allah szent hitét.

Micsoda egyenes dolog volt ez.

A repertoár kellemesen ismerős, a Reneszánsz ibériai slágerei; egészen addig tart a könnyed érzés, amíg el nem kezdődik a lemez. Mert valami más. Valami több. Felismerjük, persze, a portugál Folia-t akár az első két akkordjából is, adjatok egy gitárt, fülre lepengethető elsőre. Hogy kellemes?, hát, azon itt kicsit túlmentek a dolgok.

Az Alhambra oszlopfő-díszítései ülnek a hangokon; az arabeszk végtelen és szakasz nélküli útvesztője, ugye, emlékszünk, hogy Püthagorasz lefejeztette azt a tanítványát, aki feltette a kérdést ezekről a furcsa-fajta számokról?, ma is így hívjuk őket, hogy irracionális számok, mert ilyen igazából nincs, de mégis van, bár, szó szerint, se vége, se hossza, fiktív létezés, de mégis bármikor lerajzolható. A barátom, aki most ott bolyong a palotában, matematikus, egyszerűen nem értem, hogy fér ez a képtelenség, ez a kanonizált őrület a fejébe?? Ami ott van az Alhambra kapureliefjében, ott a Las Vacas variációiban meg a korszerű fraktálanalízis függvényeiben. És igen, a gyök 2, a négyzet átlójában is, amikor átváltozik háromszöggé, ami amúgy totálisan lehetetlen…

A hangszerek erről szerencsére nem tudnak, más felsőbb összefüggés szerint számolják a megszámolhatatlant, és mutatják a megmutathatatlant.

Pasebase el Rey Moro – pont Granada vesztéről szól az ének, arab szemszögből. 

’Keresztény bajnokok’ – így a szöveg. Micsoda szép tisztelete a halálos ellenségnek….

Begona hangja teljesen illeszkedik az Alhambra metafizikájába. Mert keretbe nem illeszthető.

Hogy milyen?, hát édes, lenyűgöző és megható, de kemény, mint egy kardsuhintás, parancsoló, és egészen sötétmély feketés színekkel, mesél és kérlel és imádkozik és megidéz egyszerre. A hangján azok a díszítések…egyszerűen nem hagy békén. 

Szinte félelmetes. 

Ahogy énekel, ott ropognak a régi hősök csontjai valamelyik elhagyatott granadai katakombában, az örökkévaló lelkük pedig egészen világító izzást kap…

Aztán lesz majd egy üveg jó bor, és a barátom mesélni fog Alhambráról.

Nagyon várom.

Addig is, itt ez a lemez.

Hallgassátok meg ti is.

*         *         *

____________
Képek:
1-2-3-4-5-6-7-8-9-10-11-12-13-14

Idézetek:
Krasznahorkai László: Távoli felhatalmazás

Jorge Luis Borges: A bábeli könyvtár