2017. december 10., vasárnap

A hangosság uralma a zenében










Akkor folytassuk tovább Németh Zsolt cikkét. Mert azok a mozgások, amelyekről beszélt, nem álltak le, az egész zenei és audio-kultúránkat átszövik.

Valóban, a zene fejlődése bizonyos szempontból a hangosság növekedése mentén  történt. A viola da gamba hangereje kb. fele a csellóénak. A zongora és a lant húrfeszítése között két nagyságrend van. A bélhúr jóval halkabb még az aránylag nem rossz hangú kompozit műanyag húrnál is. A portatív orgona nagy sípja 70 cm, egy nagy romantikus orgonáé 5 méter. Egy lakáskoncerten húszan, a MÜPA-ban 1200-an férnek el.


Ezek persze csak számok. A metafizikai eltérések jóval fontosabbak.

A Barokk volt az utolsó tisztán eszmei zene, ezért nem meglepő, hogy ezután több vonalon itt figyelhető meg törés. A következő korszakban a felső harmóniák lehozatala helyett az individuumbetörés evilági, többszörösen átszűrt, egyénből kiinduló és érzelmeken alapuló pszichológiai helyzetjelentései (romantika), illetve a szerkezetek béklyójába kényszerített lesatuzott, improvizáció-ellenes kockavilága (klasszika) kápráztathat el.


A fejlődés csúcsa ilyetén a romantikus nagyzenekar, 150 fővel, három üstdobbal és komplett rezeszenekar-szekcióval, és akkora kórussal, hogy 3 busz kell, csak a szoprán szólamhoz….
Az igazi sztárok nem a szerzők, hanem a karmesterek és a zongoristák. És az énekesek. Emlékszünk, a Reneszánsz eszmeiségre?, ahol egy szólam soha nem szólt egyetlen énekessel, ahol a reneszánsz lant húrjai kórusokba rendezettek, mert egy húr magamutogatása az egyenesen ízléstelen volt?



A csend szerepe és megközelítése is megváltozott.
A matematikában a nulla bevezetése majdnem fejre állította a rendszert. Itt fordított a helyzet. A régizenében minden a csenddel kezdődik, az isteni szingularitással, és oda tér vissza. A csend teljes értékű hangjegy volt. Az újabb zenék mintha félnének  a csendtől. Hangjegyeket  akarnak, minél többet, minél több hangszerrel. A nemléttől való szorongás tipikus projekciója., a vákuum kényszerű kitöltése.


Ezekre a tendenciákra sokan és sokféleképp felfigyeltek. Gyönyörű helyreállítási kísérletek léteznek a harmónia újrateremtésére.. Ilyen a ’90-es évektől az új Early Music felfutása; fentebb Zsolt igen jól részletezi a lényeges csomópontokat.


Nagyívű folyamatok, önszerveződő kritikus rendszerek és bonyolult történeti-evolúciós mozgások árnyékában meghúzódva az egy ember szerepe valóban nem tűnik meghatározónak, mégis fontos az, hogy milyen zenével vesszük körbe magunkat otthon. Mert a harmónia visszaállítása az is, amikor egy jó lemezt hallgatunk. Ezt sokféleképp tehetjük, manapság, az Internet korában, gyakorlatilag bárhol, bármikor és bármit. 

Akkor eljött az aranykor, és minden rendben?
Sajnos, ellenkezőleg. Furcsa módon a dolgok akkor szeretnek leginkább retrográd módon viselkedni, amikor a legnagyobb fejlődést várnánk. A fő gond ott a címben, A mennyiség előretörése, és az ezt kísérő infláció rettenete. Amikor a művi matematikával írunk le élő rendszereket, az hasonlatos, mint a nullával való osztás; kikerülhetetlen kikerülés az értelmezhetőségi tartományból.

Nézzünk egy példát.
Az ezer az több, mint a tíz. Ez triviális axióma. A gond csak annyi, hogy ez nem mindenhol igaz. És most nem a kvantumfizika jön, ahol azt kell megérteni, hogy az elektron ott van, ahol éppen mérjük, vagyis, ahová nézek, amúgy meg csak előfordulási felhők gomolyognak, és van úgy, hogy egy elektron egyszerre két helyen is van… 


Hanem az, hogy kiteszünk tíz jó lemezt az egyik oldalra, és kiteszünk ezer jó lemezt a másik oldalra. Wittgeinstein-nek teljesen igaza van: már válaszadás előtt a nyelvünk tiltakozik, valahol a mélyben lázad; valami nincs rendben ezzel a relációval. Az ezer lemez, az most nagyon kevésnek tűnik, mert a tíz felvételért lelkesedünk igazán. A 40 gigabájt Mozart egy winchesteren, az pedig közelít a nullához.


Tehát a vélt aranykor, a korlátlan lehetőségeivel, gyakorlatilag a vaskorba vet vissza a zenehallgatás és a lemezek területén. Minél több van, annál kevesebbet ismerünk, és még kevesebbet hallgatunk.


A nyomasztó és elkerülhetetlen törvényszerűségek kocka-mátrixjából mindig létezik menekülési útvonal, az egyik, mint oly sokszor, a kultúra, a művészet. Amely nem engedelmeskedik. Nem néz relációkat és nem írható le a szokott függvényekkel.






Van egy titkos társaság, ahol az otthoni zenehallgatást nagyon komolyan veszik. Két nagy csoportjuk, a lemezgyűjtők és a hifisták, szeretnek keveredni. A gyűjtők sokszor nem hifiznek, de a hifisták szinte mindig gyűjtők.


Audiokultúra. HighEnd. Ahol a megszólaltatás hogyanja kulcskérdés. Több csoport, lelkes hívők, általában nagy márkák köré csoportosulva, párás szemmel zengik a dicshimnuszokat az imádott készülékekről. 
Horror árak.


Számos alcsoport, a kábelhívők, az akkumulátor-tápegységesek, a drótfonók, az egyberendszer-apostolok, az elektroncsövesek, a tranzisztorosok, az A osztályúak, a zárt-dobozosok, OB fanok, van néhány érdekes szekta pl. az alátét-hívők vagy az áramkondícionálók. És mindezek a bábeli keveredése, ahol minden igaz, meg az ellenkezője is. 


A forrás, a zene, az manapság háromfelé oszlik, az LP-sek, a CD-sek és a számítógépesek. Fel-fellángoló vallásháborúk, digitális-analóg ellentét, ahol a bakelitrajongók zászlajára hímezve, aranybetűkkel, hogy az érzelmeket nem lehet kifejezni egyesekkel és nullákkal…. egyszer nekem szegezték ezt a dogmát, én ijedtemben azt találtam mondani, hogy láttatok-e már a youtube-on József Attila verset, mondjuk a  Tiszta szívvel-t, ahogy Latinovits mondja?, mert akinek azon nem lesz könnyes a szeme, az valószínűleg csak egy robot….


Szerethető társaság, igazi szubkultúra. Valami komoly és nagyszerű dologért lobognak; persze éppúgy nem találják, mint a Szent Grált a régi lovagok. A keresés a lényeg, és az, hogy közben olyan fókuszált figyelmet kap maga a zene, amelyet egy koncert nézőterén hiába is keresnénk.



A nagyfokú divergencia mellett azért számos dologban egyetértenek.

Hogy a hangosítások Magyarországon kritikán aluliak. A könnyűzenei koncertek sem kivételek.
Hogy a benzines fűnyírókat meg láncfűrészeket meg a sarokköszörűket be kellene tiltani.
Hogy a Coca-Cola legnagyobb bűne az nem az öt kiló cukor literenként meg a műanyag üveg, meg ami benne van, hanem a kóláshűtők iszonyú zajszintje, amely egy csendes kávézóból kibírhatatlan helyet csinál.
Hogy 100 év alatt 10 dB-lel romlott az átlag hallásküszöb.
Hogy az energiatakarékos kompakt fénycsövek zúgnak és idegesítenek.
Hogy űrszondát küldtünk a Marsra, de csak mostanában kezdenek gyártani igazán csendes porszívót. Pedig 50 éve megvan a technológia hozzá.
Hogy a kereskedelmi rádiók szemetet eresztenek a fejünkre.
Hogy a Facebook úgy szövi a társasági hálót, hogy gátlástalanul ránevel a legörgetésre, a belekapkodásba; a zenék átlag hallgatási hossza 1 perc alá került.
Hogy az Amazon lassan már csak veszteségesen tömörített albumokat árul, egyesével, számonként, és ezért ki kellene menni az utcára és barikádokat emelni. Most.
Hogy a rossz  zene elárasztotta az országot, azt tudtuk eddig is, de hogy mindezt rossz hangminőséggel párosítva, az egészen elkeserítő.



A feszültség mindig ellenhatásokat és ellenmozgásokat gerjeszt; máskülönben két perc alatt lehetne örökmozgót készíteni, akinek megy a fizika, ezt tudja. Ezek a lázadások már a hanyatlással párhuzamosan elindultak. 

Rejtett szálak. 
Fórumok, levelezések, eszmecserék. 
Zenehallgatások. 
Különlegesen jó, ma már beszerezhetetlen lemezek szamizdat-szerű terjesztése, másolása. 
Lemezajánlók. 
Elhúzódó viták Vivaldi és Bach zenéjéről. 
Olyan felvételek, amelyek hallgatásakor odafent szebben forognak a planéták, idelent pedig átalakul a szoba levegőjének molekulaszerkezete. 
Az igényes hangminőség szeretete. 
A teltházak a MÜPA-ban és a Zeneakadémián. Amikor akkora a csend a nézőtéren egy kontraalt ária közben, mint amikor beáll a szupravezetés és leállnak az elektronok és megáll az idő és azt gondoljuk, hogy ha valaha még magunkhoz térünk az Abszolút Szépségből, akkor utánamegyünk, minden egyes koncertjére és isszuk a hangját és a küszöbjén fogunk aludni .
A lakáskoncertek feltűnése. 
Barokk kisopera a Zeneakadémián, ahol közmondásos a lemaradásunk ezen a területen. 
Sokadik Régizene Fesztivál, nálunk, Veszprémben is. 
Barátok, akik szemrebbenés nélkül bólintanak 500 km vezetésre, ha egy Savall koncert van Romániában.


Az Early Music Európában a függvénymaximum után van, lassú lecsengés figyelhető meg. Az, hogy lesz-e valami helyette, vagy hogy ez a kérdés egyáltalán feltehető lesz-e, azt ma megmondani még kétséges. A CD lemez dicsőséges korszaka, amely felhúzta a klasszikus zenét is, lejárt, meredek visszaesés figyelhető meg az eladásokban. Az, hogy az emberek majd kevesebb igényesebb zenét hallgatnak?, ez kicsit olyan, mint az óbégatás azon, hogy nem olvas az új generáció. Miért is olvasna, hiszen, ha ránézünk a naptárra, kb. 150 éve olvasnak az emberek, előtte ez a fajta tudás vagy készség hasonlatos volt bármelyik más foglalkozási ághoz. És azért a világ működött, a Hermelines Hölgy megszületett. Monteverdi idején egy 5 órás mise nem volt ritkaság; valószínűleg onnan nem is hinnék el azt, hogy ma a 60 perc végigülése is kétséges, ugyanabban a templomban, ugyanazon a szertartáson..


A nagy válság-tendenciák láthatóak. Az ellenhatások nagy része láthatatlan. Ráadásul a kettő olykor más mértékegységben számolódik, arányuk nehezen felbecsülhető. A vehemens, lomha, feltartóztathatatlanul lefelé áradó vastömeget a vékony aranyszálak kötege  megtartja.

A jobb pillanatokban fel is tudja emelni kicsit.




Ez a nemes remény édesíti meg magányom.












_________________________________________


Németh Zsolt: A mennyiség uralma a zenében

Magyar Hüperion, 2018. tavaszi számban lesz, de én már olvastam. Ha csak ez az egy cikk lesz benne, akkor is érdemes megvenni ezt a folyóiratot.
_________________________________________
1. kép
Julius Schnoor von Carolsfeld: Jerikó bevétele
Ószövetségi történet, Jözsué könyve. Izrael népe úgy tudta legyőzni a bevehetetlen Jerikó városát, hogy hétszer körbehordozták a frigyládát, majd a „amikor meghallotta a nép a kürt szavát, hatalmas harci kiáltásban tört ki, és a (város) kőfala leomlott.”

7. kép
Nikolaus Harnoncourt, az új Early Music mozgalom egyik elindítója

9. kép
Az a pár felvétel, amely megváltoztatta a világot.
Kvantumfizika. Nem kell megijedni, kellően érthetetlen.
Van egy elektronágyú, amely sorozatban lő elektronokat, pásztázva, mint egy géppuska. Egyesével, nagyon gyorsan, de mindig csak egyet. Van egy céltárgy, egy detektor, ahol apró fénypont látszik minden becsapódás után, ez a sötét téglalap. A kettő között van egy fal, két pici réssel. Ha elindul a dolog, három eset lehetséges.
1.    az elektron a falba ütközik, elnyelődik, semmi.
2.    az elektron épp az egyik rés felé volt irányozva, átjut, pici villanás a céltárgyon.
3.    az elektron épp a másik rés felé volt irányozva, átjut, pici villanás a céltárgyon.
A kísérlet során eleinte szépen következtek a villanások, véletlenszerű eloszlásban, ahogyan kell. Aztán sávok jelennek meg.
Ennyi? Mi ebben a nagy durranás?
Hát az, hogy a sávok interferencia-sávok, amelyek azt jelentik, hogy két eltérő hullám egymásra vetül, és mivel picit különböznek, néhol erősítik egymást, néhol kioltják egymást, innen a sávok-elrendeződés.
De ehhez a produkcióhoz több elektron kell egyszerre, egy időben, Nem sok, de minimum kettő, az holtbiztos, máskülönben nemhogy interferencia, de hullám sem jön létre. De az elektronok egyesével érkeztek, egymás után, konkrét, kiszámított idővel.
Bármennyit ismételték a kísérletet, mindig ez jött ki.
Két helyen van az, ami egy darab. Ha nagyon belemértek, a ravaszdi elektron mindig ott volt, ahol éppen mértek. Einstein, aki szerint ez az egész baromság, gúnyosan azt mondta Bohr-nak, ja, a Hold is akkor van ott, ha ránézek…
Ezt a kefét eszik a fizikusok azóta is.
Nincs megoldás.
Vagy az, hogy a valóság tényleg nem úgy van, mint ahogyan látjuk és ahogyan gondoljuk. Hanem másképp. Ahogy a szubatomi kísérletek sejtetik. Mi azonban valami tisztázatlan ok miatt teljesen mást érzékelünk.
Az összes vallás és az összes misztikus ezt tanítja.
Tükör által homályosan. Hetvenezer fátyol mögött.
De hogy kerül ide a zene?
Hát úgy, hogy a jó zene az igazi, a fátyol mögötti valóságból szűrődik át.

12. kép
Pablo Picasso, az avantgard festőzseni

14. kép
Nordost Odin hangfalkábel, két db. másfél méteres vezeték, amivel a hangszórók csatlakoznak az erősítőhöz

19. kép
Leonardo da Vinci: Hölgy Hermelinnel, 1490
Krakkó, Nemzeti Múzeum

___________________________________

Képek:
1-2-3-4-5-6-7-8-9-10-11-12-13-14-15-16-17-18-19

___________________________________
Idézet:
Jorge Luis Borges: A bábeli könyvtár