2017. február 19., vasárnap

Pók-pszicho-sztori: A Tarantella



Ez akkor valami pók, meg egy tánc – általában kb. ennyit tudunk az egészről.
Valóban, ez a két dolog furcsán összeköttetődött.


Lássuk.
Most szólok, hogy nem én tehetek róla…miről is?, arról, hogy most, olvasás közben, ha kicsit nem moccanunk, és figyelünk, nagy valószínűséggel 2 láb távolságon belül legalább 1 db. pók van valahol mellettünk. Vagy a székünk alatt; a padlószegélyben, a plafonon, a laptop belsejében, a konyhafiókban, a tükör mögött. A cipőnk talpán, a ruhánk korcában, a könyvespolc mögött. Vagy akár bennünk…egy ember élete folyamán tucatnyi pókot megeszik, mintegy véletlenül…na, ez jól kezdődik. És ne áltassuk magunkat, olyan nincs, hogy egy pók magányos legyen…van anyuka, apuka, tesók, rendszerint 15-300 között, valahol a közelben. Hogy tél van?, nem kifogás, mert velünk laknak, ők is fáznak, bejönnek a melegre. Ugye, milyen szép az ökörnyál ősszel? A végükön utazó pici pókok akár a sztratoszféráig is felemelkedhetnek, sok száz kilométert sodródva a légóceánban.


És ha szerencsénk van, akkor ez az egy szál pók a 60 cm-es körünkben kicsi, alig látható. Mert vannak szép nagyok – Magyarországon a keresztespók a legismertebb, aki dobott már nekik legyet, vagy látta az Alien valamelyik részét, az kb. képben van az étkezési szokásaikkal.
A messzi Itáliában több fajta él, ahogy haladunk dél felé, mondjuk. Nápoly vonalától lefelé, igazi nagy, egzotikus példányok is felbukkannak. Ilyen a Tarantula,  amely eredetileg a Lycosa Tarantula faj volt, később ez a név számos óriáspókra ráragadt. 
Erre is Tarantulát mond a gazdája:


Ahhoz, hogy megértsük, mitől is vált hírhedtté ez az amúgy rendkívül félénk nyolclábú, lépjünk vissza olyan bő 700 évet. Poros levéltárak mélyén, a rengeteg szemét és totálisan érdektelen sokezeroldalak között, egészen meghökkentő lejegyzéseket találhatunk.

Az emberek, ébren vagy álmukból, egyszerre csak felugrottak, heves fájdalmat érezve, mintha a méh csípte volna meg őket. Volt eset, hogy láttak a közelben pókot, volt, hogy nem, mindenesetre tudták, hogy ez a Tarantella. Kifutottak házukból az utcára, a piacra, nagy izgalommal táncolni kezdtek. Hamarosan mások is csatlakoztak hozzájuk, akik mint ők, épp most lettek megharapva, vagy az előző években, mivel ez a betegség soha nem múlt el végleg. A méreg ottmaradt a testben és újraéledt a nyári melegben. Csak a zene és a tánc volt hatékony gyógymód…*

Ez az egyik legkorábbról fennmaradt beszámoló, 1200–as évek, Dél-Itália, egy miről is?, valamiféle őrület, tömeghisztéria, ’táncdüh’, vagy valami egészen más volt, innen nem kideríthető; ma azt mondjuk egyszerűen, hogy tarantizmusÉszakon, pl. Németországban, szintén végigtombolt hasonló járványok egész sora; ott, mintha az emberek, komplett falvak népessége egyszer csak meghülyült volna, és táncolva elindulnak, valahová, ők sem tudták, hová, aztán lerongyolódva, nyomorultul lettek prédái az éhhalálnak és az útonállóknak. A mai napig nem sikerült magyarázatot találni ezekre a foghíjas, de rendszeresen felbukkanó krónikákra.

Ami itt számunkra fontos, az a zene, amire táncoltak, a legtöbbjük elveszett, de Itáliában, a méregkiűző teljes pompájában fennmaradt, ő a híres-hírhedt Tarantella. 
Persze ne gondoljunk valami Bach-jellegű komoly fúgára, sőt, igazából semmilyen szerkezetre se, ez csak kb. 7 hang, 



nem is akkordsor,  hanem inkább egy futam, és szinte mindig mint  ’basszus-vonal’ szerepel, amire aztán mindenféle egyéb ritmus és dallam ráépült.

Egy finom alapverzió:


Voltak időszakok, hogy annyira elterjedt, hogy állami/egyházi vizsgálatok indultak; az 1600–as években, egy tudós jezsuita, Athanasius Kircher aztán komolyan és talán elfogultság mentesen megvizsgálta, hogy mi ez az egész diliház. Padre Athanasius sok dologgal foglalkozott: a piramisok, szobai vízpárologtatók és metafizika, aritmetika és bogártan, a napfoltok és az apokrif iratok; és zenélt is, ez fontos.
Nagyon furcsa dolgokról ír.


A Tarantula mérge bejut a test szöveteibe; nem csípésről van szó, hanem harapásról, ezt a szót használja; tehát egy nagyon rövid melankólia után egy fokozódó hangulat indul, amely az őrületig tart, egyre gyorsuló ugrálásokkal, tánccal, rángatózásokkal. A korabeli 112 nyomán megérkezik a detoxikáló team; itt most nem a mentők és a tűzoltók, hanem néhány szakadt zenész.
Most jön a lényeg.
Elkezdenek játszani, közben egyfolytában kérdezgetik, hogy milyen színű volt a pók. Mert van barna, fehér, vörös, sőt, zöld is. Most az ne zavarjon minket, hogy a Tarantula ezen színvariánsai ma már nem léteznek. Mindegyik szín más kúrát kíván, pontosan megvan a zenei ritmusmegfelelőjük; ha nem tudják, elkezdik a ritmus finom változtatásával szinkronba hozni a dolgokat. Ha esetleg két pók volt, az a halál…mert nincs két azonos szín, két méreg van, de ritmus csak egy lehet…. Vagyis megkeresik, ki mire rezonál.

Ez pontosan a sokat emlegetett Resonance, amely a zenehallgatást ab ovo lehetővé teszi; tulajdonképpen ma is ez történik, amikor lemezeket hallgatunk, és azt mondjuk, ’tetszik’, csak nem a pók csípett meg, hanem a dallam, vagy valami más, odabent.

Ez a furcsán emelkedő-ereszkedő dallam, különleges, melodikus, az egyszerre felkavaró és lenyugtató akkordsor rengeteg helyre beépült, annyira, hogy jó füllel hallgatva a legképtelenebb helyeken is felbukkan, vagyis egy Caresana misében, amikor az Egyház már levette a Tiltott Táncok bűnös listájáról, 


éppúgy, mint egy idióta joghurtreklámban, vagy egy Shakira dallam szól a rádióban, ami amúgy jó zene, vagy akár egy filmzenében, emlékszünk, ugye, Amelie-re,



szóval megy a zene, akármilyen, aztán a basszusdallamot figyelve egyszer csak rádöbbenünk, hogy igen, a ritmus kicsit más, de ez a basszusvonal, ez pont a Tarantella.
Tehát egyfajta zenei infekció, egy fertőzés, a zenei világ egészére. Beoldódott, felszívódott, a hangszerek fája felitta, sokszor teljesen el is tűnt. Látszólag, mert valami furcsa rezgést otthagyott. Ez persze azt is jelenti, hogy sok lemez készült erről a témáról, rendkívül jók, és megjelent néhány, úgymond, Tarantella-specifikus felvétel a régizene területén is, mint például ez a kettő, az egyik a régi generáció, a másik pedig a mai generáció zenei gondolatait tükrözik az egész dologról.





Ez az utóbbi lemez, amellyel a L’Arpeggiata annak idején szép örvényeket kavart; kaptak is mindenfélét, viszont ma már stabilan a kultlemezek között van.





Zenei megvalósítása annyira finom, hogy a méreg úgy hatol belénk, hogy észre sem vesszük; mert a Tarantella elrejtőzhet akár az osztinátó mélyére is, egy teljesen más dallammal az előtérben. Jó rendszerrel hallgatva néhány számban van valami egészen meghökkentő életszerűség; egy-egy szólam, vagy énekes belépése annyira meglepő és lenyűgöző egyszerre, mint amikor egy nyugodt vízből kecsesen kiemelkedik egy atom-tengeralattjáró…



Ezen a lemezen egy Ribayaz-féle gyűjteményből egy szép példa, az évszám 1677.




Mi is történik itt?, Andrew Laurence-King hárfája szépen viszi a dallamot, a csípés megvolt, a dolgok mennek tovább, a zene amúgy igen jó; kb. bő 1 perc után a méreg bejut a központi idegrendszerbe, és a helyrehozhatatlan változásokat okoz a ritmusban és a hangszerelésben: a szép hárfaszólamot a gitárok egyszerűen lerohanják, kiszorítják, a pulzust megemelik, őrületig felfokozzák, szívritmus-hiba, kiesik, majdnem kontrába beáll, aztán hirtelen vége…


Ezen a másik lemezen Paul O’Dette csak egy finom, kiteljesedő monotóniát ad, egy igen ártatlan kezdéssel, aztán a vége felé, szinte ijesztően; valami direkt késztetéssel, hogy álljunk már fel, csináljunk valamit..



Kábítószer? Totálisan. Minden méreg az, csak a dózison múlik. Éppúgy rezonál pszichénk valami ősi részére, mint a Tarantella-zenészek a pókcsípés tünet-rezgéseire.

Kár felporszívózni. Éjszaka visszamásznak rejtekhelyükre; már nem fognak bántani. Ezekkel a lemezekkel a csípés megvolt, a méreg halad a maga útján.

Az a méreg, amely őrült jó zenéket alkotott. 
Szó szerint.




__________________________________________________

* A táncjárványokról szóló részhez Grandpierre Attila írásai voltak a gondolatébresztők.
Képek:
1-2-3-4-5-6-7.8