2017. február 25., szombat

21 gramm - Régi francia balladák és chansonok








Aux Marches du Palais.
Egy fehér Alpha 2006-ból.
Az Alpha egy magas vizuális kultúrájú lemezkiadó, a borítónál mindig érdemes kicsit elidőzni. Fekete-fehér fénykép; távolban két esőköpenyes alak, életlen kontúrok. A cím szerint, a palota lépcsőjén. 
De mégis mi? Vagy ki? Lépcső talán van, de minden egy merő romhalmaz, szürkeség. Ülnek háttal, néznek valamit, együtt vannak. Szép arányok, nagyon különleges hangulat. 


A lemezen régi francia dalok, balladák, chansonok. Legtöbbjük egészen meghökkentő saját történettel bír. Van, amelyik az utca porából emelkedett a kánonba. Van, amelyik Josquin high-art reneszánsz polifóniájából kéredzkedett ki a szabad levegőre, és olyan is akad, amely ide-oda lépkedett a pompázatos főúri közönség és a gajdoló kocsmatöltelékek között. A L’amour de moy eredete az 1200-as évek elé nyúlik, az Une Jeune Fillette pedig akkora sláger még ma is, hogy nem kizárt, hogy a Petőfi rádióban találkozunk valamelyik variánsával.


A La Fille au Roi Louis pedig a lányról szól, akit apja a toronyba záratott, mert szegény lovagot szeretett, nem pedig a neki kijelöltet…a történet vészesen ismerős, néhány nevet kicserélve, bárhol megtörténhetett volna. 


Hogy zeneileg milyen?, hát, a Le Poeme Harmonique úgy indítja ezt a chanson-balladát, hogy az egyik leggyönyörűbb fúvós belépés, amellyel valaha is találkoztam.
És az egész lemez koronája, a 11. track, amikor már ráhangolódtunk erre a nyelvezetre, és várjuk a szép lecsengést, vagy valami lazítást, egy kis oldást, hát, akkor jön a Le Roi a fait battre tambour..minden lesz, de pihengetés és szórakozás, az pont nem.


Amikor a király belépett a terembe, köszönteni a hölgyeket, az első közülük annyira szép volt, hogy mellette, a márkitól, megkérdezte, hogy ki ez a lady, vagyis igazából úgy, hogy kié ez a nő, mert akkoriban ez így volt a szokás, meg amúgy is ő volt a király, bármit és bárhogyan kérdezhetett…
A márki pedig azt felelte, Fenség, ő az én feleségem.

 
Ártatlannak tűnő helyzet, a nők elragadóak, a hangulat remek, az ételek finomak, a kérdésben finom bók, de 500 évvel ezelőtt is egészen pontosan érezték az emberek azt, mint amit mi most. Azt, hogy ebből beláthatatlan, gyönyörű és szörnyűséges bonyodalmak lesznek. Hogy a folytatás az egy nagy szerelem, és még nagyobb keserűség lesz. Meg fehér virágok egy koporsó mellett.

A zene egészen pontos analógiája a történetnek. Nem a szolgai követése, hangról hangra és érzésről érzésre, mint ahogyan majd 250 év után az Opera teszi, hanem sokkal finomabban, megfoghatatlanul, káprázatokkal telve. Ahogy elhangzik a válasz, hogy Sire Roi, c’est ma fémme, megsötétedik a zene, teli lesz csillogással, és ahogyan bonyolódik a történet, az ismétlődő egyszerű dallam finom díszítései és szólamai egyre nagyobb gyönyörűséget bontanak ki. Annyira, hogy tisztán érezni, ez most az Abszolút Szépség felszínét karcolja.
A nyelv és a zene viselkedése teljesen  és totálisan azonos, meta-jelentések tömegét érezni a szavakon túl  éppúgy, mint mélyen a dallam mögött.


Az előadásmód pedig, mint amikor egy bonyolult kulcs elfordul egy komplikált zárszerkezetben. Egészen-hajszálra pontosan olyan, mint amilyennek lennie kell. Nyílt és egyenes, tartással teli. Claire Lefilliatre hangja egyszerűen káprázatos. Egy lélegzetnyi megalázkodás vagy sírás sincs benne; a könnyeit ezúttal nekünk kölcsönözte. Szinte megüt a szépség.


Mert az emberi psziché rendkívül érzékeny az ilyen dolgokra, akkor is, ha az akadémiai magyarázat üres lapok tömkelege lenne.
A király, a márki, a hölgy, az egész udvartartás – réges-rég halottak, mindenki elporladt, hangzatos, szépen csengő neveik örökre elfelejtődtek, az unokáik unokájára sem emlékszik már senki sem. A chanson viszont százévek után teljes pompájában ragyog, soha, egy szempillanatra sem felejtették el, népszerűsége töretlen.
Később, nyilván, megpróbálták beazonosítani a szereplőket, IV. Henrik és Gabrielle d’Estrees, vagy akár VIII. Henrik és Boleyn Anna, a sor folytatható, teljesen hiábavalóan, pont, mint amikor a pompázatosan kusza végtelenségére próbálunk bármilyen szakaszt vagy valami szabályszerűséget ráerőltetni. 

 3.14159265358979323846264338327950288419716939937510582097494459 230781640628620899862803482534211706798214808651328230664709384 460955058223172535940812848111745028410270193852110555964462294 895493038196442881097566593344612847564823378678316527120190914 564856692346034861045432664821339360726024914127372458700660631 558817488152092096282925409171536436789259036001133053054882046 652138414695194151160943305727036575959195309218611738193261179 310511854807446237996274956735188575272489122793818301194912983 367336244065664308602139494639522473719070217986094370277053921 717629317675238467481846766940513200056812714526356082778577134 275778960917363717872146844090122495343014654958537105079227968


Mert nem a szám a lényeges, hanem a viselkedése, nem a személy a fontos, hanem a történet.


A történet, ahogyan a Le Poeme Harmonique és Vincent Dumestre gondolja.


Hogy beülteti a lelkünkbe, hogy még napokig gondolkodunk rajta.
Hogy valahol belül, többek lettünk.
Hogy kicsivel, de több lett az a 21 gramm.




Módfelett, különösen ajánlott.







__________________________
Képek:
1-2-3-4-5-6-7



.