Naxos lemez.
Ez a kiadó arról híres, hogy olcsó. Nem túl jó. Minimál booklet, rengeteg másodvonalbeli szerző és előadó, sekély hangminőség, általában nem javasolt. Furcsa módon néhány üdítő kivétel akad, mintegy véletlenül, valódi gyöngyszem keveredik a sok talmi fél/mű-drágakő közé.
William Byrd – sokak szerint a legnagyobb angol zeneszerző. Fiatal éveiben a lincolni katedrális orgonistája volt, majd 1572-ben a Chapel Royal várta a jól fizető állással Londonban. Rendkívüli diplomáciai érzékkel átvészelte az anglikán egyház erőszakos előretörését, és, bár katolikus volt, Erzsébet királynő elnézte ezt a vallási diszkrepanciát, főleg azért, mert igazából színvonalas zenét alkotott még az új protestáns liturgia számára is. Fő profil az egyházzene volt, misék és motetták, daloskönyv-gyűjtemény zsoltárok átirataival, de ezek mellett billentyűs gyűjteménye, a My Ladye Nevells Booke, amely 1591-ben került kiadásra, rendkívül népszerű lett.
Táncok, fantáziák és variációk, némelyik szigorú ellenpontos formában, sok pedig olaszos, szabadabb formában. A királynő szerette ezt a hangszert, maga is játszott rajta, vélhetőleg ez volt a titkos kapocs, amely a renitens zeneszerző számára mindvégig sebezhetetlenséget biztosított.
A lemezen, az amerikai Keith Hill műhelyéből kikerülő hangszerek hallhatóak, négyféle megszólalásban gyönyörködhetünk. Amerika, ez a legendásan kultúra nélküli ország a hangszerépítések terén szépít, ez tény.
Lantcsembaló – furcsa oldalága a pengetős hangszereknek, hangja a lanthoz nem nagyon hasonlít, a csembalóra még kevésbé; egy teljesen új hangzás. A tónus finom és visszafogott, de ’nagy’ hang, telt és zengő, rendkívül elegáns, a mechanika zöreje diszkréten ott táncol a legfelső regiszterben. Nagyon tanulságos összehasonlítani egy jó zongorafelvétellel, gyakorlatilag a kalapálás vs. a kulturált pengetés a kérdés, persze a zongorafanok elbizonytalanodni nem fognak, mert a repertoárok metszete gyakorlatilag üres halmaz, élőben a koncert-előfordulás kb. 1:16000 a zongora javára, tehát ízlésátfordulás nem várható.
Igen ritka instrumentum, de nálunk, Magyarországon is készült hasonló, Romanek Tihamér műhelyében, hangjáról elképesztő dolgokat susognak páran, akik hallották.
A másik véglet a kétmanuálos flamand csembaló, ebből kétféle is szerepel a lemezen, mindkettő utánépítés; hihetetlen mennyiségű felhangözön, puhán és szétterülően, egyedül képesek egy zenekart megszólaltatni, akkora alsó oktávval, hogy mélyebbnek tűnik a legtöbb basszushangszernél.
Remek dallamra remek variációformák.
És van egy 1628-as eredeti Zentis szimpla manuálos hangszer, Rómából. Ez szikárabb, tisztább, egyszerűbb és őszintébb megszólalás.
A hifi szerepe itt sajnos nem megkerülhető. Szeretett audio rendszereink kedvenc időtöltése, hogy pont azokon a felharmonikusokon torzítsanak, amellyel a csembaló felső, rezonáns fekvése telve van, és, bár a mért érték 0,00 valami, a hallgathatatlanságig eljutni igazán nem bonyolult. És lehet, hogy egyetlen kábel okozza a galibát…
Amikor viszont sikerül a varázslat, a hangélmény nagyon tetszetős és kellemes, képes belesodorni ebbe a zenei galaxisba.
Lévén pengetős hangszerek, nincs mód a piano/forte játékra, akárhogyan is püföljük vagy simogatjuk, a hangerő nem változik, tehát úgy tűnik, a fegyvertár beszűkül, de rövid úton kiderül, hogy mégsem, mert ami megmarad, az nagyobb hangsúllyal szédít minket. Ilyen például a billentés, amely itt is fontos; a húrok másképp reagálnak egy gyors vagy egy lassú pendítésre, néhol annyira finom a felépülő hang, mint amikor egy gitárakkordon csak végighúzzuk a kezünket, tisztán hallani a pengető rezgését, amely itt lúdtoll vagy egy nemesfa lapocska, máskor pedig a gyors érintés annyira más felhangokat hoz ki, hogy alig ismerünk rá ugyanarra a billentyűre. Vagyis az a furcsa helyzet áll elő, hogy az előadó a klaviatúrán pianót és fortét játszik, de nem a hangerő változik, hanem a tónus, jóval nagyobb mértékben, mint később a zongoránál.
A másik a ritmus, a Tactus, amely egy egészen bonyolult hálózatban teljesedik ki, fraktálszerűen összefűződik az alapütem, a kibontások és díszítések üteme és a zenei központozás szakaszai, ráadásul folyamatosan változtatva az elméleti metronómos ütemhez való kicsi eltérések növekedését vagy csökkenését, amelyek szintén egy belső ütem szerint változnak, rendkívüli módon megnehezítve a mérnökök dolgát, amikor mindezt mesterségesen szeretnék előállítani pl. egy szintetizátoron vagy egy robottal.
Ez utóbbiakat lebecsülni nem helyes, elég, ha arra gondolunk, hogy vannak már olyan humanoid megoldások, amelyek átlagtémákról képesek folyamatos társalgásra, mimikával és humorral, ráadásul adaptív, tanítható módon – de a régi billentyűsök megszólaltatásakor a különbséget még meg fogjuk hallani, legalábbis egy ideig bizonyosan.
Amúgy az élő rendszerek egyenetlenségét, amely itt az előadó személyiségéből jön, modellezni rendkívül bonyolult, a leíró összefüggés egyelőre ismeretlen. Gondoljunk a szívdobbanások ritmusára, amely egyenletessége csak messziről igaz, kicsit jobban megmérve egészen furcsa dolgok derülnek ki, a pontos ritmustól való eltérések egy része függvénybe foglalható, vagyis rendszeres, egy másik részük pedig látszólag teljesen kaotikus módon viselkedik. Az élő zenében a helyzet teljesen analóg, a csembaló ilyetén viselkedése, mivel nagyon ritmusorientált, még laikus füllel is érezhető. Az pedig egyenesen különös, hogy az előadót kérdezve kiderül, hogy ez abszolút nem tudatos dolog, ők azért játsszák így, mert így jön, így gondolják, és kész.
Az mondjuk, hogy azért is nagyon jó a lemez, mert a hölgy szívből játszik.
Szó szerint.
