2016. december 25., vasárnap

Corelli - Karácsonyi Concerto





Róma.
Arcangelo Corelli - 17 évesen már sztár volt, Ravenna - Bologna - Róma; aztán 37 évesen a Kardinális Palota zenemestere. Magas rangú pártfogói akadtak, szép karriert futott; ma úgy mondanánk, hogy zseniális programszervező volt, persze leginkább az arisztokrata körökben. Híres koncertsorozatok voltak az Accademia Arcadia szervezésében éppúgy, mint Ottoboni bíboros szalonjában, ahol éveken keresztül hétfőnként mutatta be az legújabb szerzeményeket. Furcsa és szomorú, hogy utolsó éveiben kiköltözött a palotából, és búskomor visszavonultságban kesergett, be sem töltötte a 60-at, amikor meghalt.


Sok műve fennmaradt, nagyon szerette a hegedűversenyeket, és a hegedű-zenekar; néhány-hegedű-zenekar; concertino-zenekar szembeállításokat mindenféle variációban. Ma ezt úgy hívjuk, hogy concerto grosso, és azonnal rávágjuk az elsőként eszükbe jutó nevet, igen, Corelli.
Amit szinte mindenki ismer, az a Concerto Per La Notte di Natale, a Karácsonyi Concerto. Lerágott csont, mindenki játssza, ötmilliószor elhangzott, de mégis, akár a Négy Évszak Vivalditól, ledob magáról minden megúnási vagy túljátszási vagy már-megint-ez érzést, mert annyira jó a zene. Nincs mit tenni; előfordul, hogy egy nagy sláger tényleg remek, akkor is, ha sokszor elhangzik.

Az átlag előadási színvonal, csak úgy vaktában keresve, örvendetesen jó, az a furcsa eset áll elő, hogy még az ősrégi felvételek között is akad olyan, ami bármikor ajánlható.


És van néhány fenomenális - a Modo Antiquo ilyen.
Már a második másodpercben hallani, tényleg, hogy itt valami elképesztő dolog lesz. Aztán kis visszabújás, olyan ártatlan-féle lassú tétel. Hallgatva, valami furcsaság, mert az embert nem hagyja békén az a pár másodperc lerohanásos kezdés, meg a vélhetőleg 415-re lehangolt hangszerek igaz-hamissága; a tudattalanunk már mindenféle variációt legyárt előre, akkor is, ha nem ismerjük, és először hallgatjuk. 
A kétely pont másfél percig tart, aztán kezdődik az igazi futam.




Szó szerint sírnak a hegedűk; igazi dráma, kőkemény ritmus a másik oldalon. És ez végig így marad. Igazi nagyvonalú, nagyívű játék. Nem hatásvadász és húrtépő, sem nagyon-virtuóz, hanem inkább tisztán a zene, amely valami mélyet érint. 
Ez a mélység többrétegű. Benne van az a metafizikai mélység, amely minden jó régizene-felvétel sajátja, de így, ezekben a napokban, teljesen tisztán hallatszik egy finom többlet, az ujjongás.
Megszületett a Megváltó. 
Ez az előadás szembe jön  velünk az utcán, jó erősen megfogja a kabátgombunkat, kissé megráz, hogy érezzük a pillanat nagyszerűségét. Az ember ide-oda cikázik, hogy a concertino vagy a zenekar tetszik jobban, nem tud dönteni, annyira jó. Sodró és lendületes, néhol jólesően megszabadulva az ellenpontok szorításától.


Javasolt rögtön kétszer meghallgatni, jó nagy hangerőn. Garantáltan másképp fog telni a nap hátralévő része..
Az együttes a Modo Antiquo, a vezetőjük Frederico Maria Sardelli; a képet nézve valami halovány sejtés átsuhanhat rajtunk, igen, jól gondoljuk, a zenekar vezetése mellett komikus-színész is.


Még egy érdekesség.
Megint Nápoly.
1708-ban, Corelli már 50 fölött, híresen, Nápolyban koncertezett, saját maga játszotta a hegedűszólókat, és a másik szupersztár, Scarlatti vezényelt.
Minden príma volt, apait-anyait beleadtak. 


A nápolyi alkirály a közepén felállt és kiment, a százfőnyi kísérettel együtt...szerinte a lassú tételek hihetetlen unalmasak voltak...

Nekünk, a kései leszármazottaknak, talán nem annyira.
Feltétlen ajánlott.






_____________
Képek:
1-2-3-4-5-6-7