2016. június 20., hétfő

Felhőatlasz - Chant Cistercien




Állunk egy kicsi ajtó előtt valahol Franciaországban. Szépek a felhők, hőség, levendulaillat. Az épület nagy, mondhatni óriási. Egy templom a várostól messze, gyakorlatilag a pusztában. Kicsi ajtó, egy átlag mai lakáson nagyobb van, jól látható a régiek alacsonyabb testmagassága.. Hatalmas homlokzat, óriási falak, égnek törő, szép ívű  katedrális. 


Hiába keressük a főbejáratot, úgy tűnik, ez az egy ajtó van. Ablak kívül – az nincs. Valaki belül nem kíváncsi a külső világra, szó szerint. Belül minden csupasz, sem dísz, sem freskó, sem színes üveg. Padok láthatóan utólag betéve. Minden kő és tégla. 


A kerengő gyönyörű, innen jön be a fény. Pörög az agyunk, igen, ez Franciaország, alapvetően ateista mai beállítottsággal; a forradalom után a templomokat kisöpörték, szó szerint, az avignoni templomerőd-együttesben kb. 2 db. faliszőnyeget találunk, meg ötszáz rövidgatyás turistát. Itt valami egészen másról van szó.


Szent Benedek regulája 500 év után komoly repedéseket kapott; az adományokba csomagolt beavatkozások rendre megingatták azt a szellemiséget, amely 530 körül Monte Cassino hegyén született, és amelyre az egész nyugati szerzetesség támaszkodott. Róbert francia apát, miután az általa alapított rendházat néhány év alatt jólétre vitte, nem tudott kitörni az elanyagiasodásból. Ezért 20 társával együtt létrehozta az Új Monostort, amely a Cistercium néven vált ismertté.

Igazából semmi egyebet nem csináltak, csak visszatértek az apostoli hitvalláshoz és a Regulát igazán komolyan vették. Egyensúlyba hozták a munkát és az imádságot; monostoraikat távoli helyeken építették fel, saját munkájukból éltek meg, visszautasították a tizedet és az adományokat, nem kívántak sem nézőközönséget, sem híveket, nem szolgáltattak és nem követeltek, végezték a dolgukat.  Imádságaik, zsolozsmáik és egész életük Isten dicsőségét szolgálta.

Micsoda egyenes dolog volt ez.

Aztán ez a tisztaság járványszerűen szétterjedt; nagytudású és magas szellemiségű tagok tódultak a Cistercium alá, a középkor folyamán több, mint 700 monostor épült; az Egyház régi fényében tündökölt.

Akkor mondhatjuk azt, hogy egy zárt szellemi műhely volt, komoly spirituális célokkal?, nem egészen, mert nem volt a mai értelembe vett cél; nem volt loholás és tervezés-szervezés meg sóvárgás a javakra, szellemiekre sem, inkább egyfajta szinkron volt, az emberi és az isteni lét új összhangja, szép kísérlet az elveszett alapállapot visszaszerzésére. A Sol sub Nube igazi megvalósítása.


Lassan rákanyarodunk a zenére. Mert a kódexmásolásoknak hála, egész sor  lejegyzés maradt fenn ebből a korból. Ezekből állított össze egy remek lemezt az Ensemble Organum. Vezetőjük Marcel Peres, 1982-től adja a kereteket.


Itt is igaz, hogy ez a zene nem a közönségnek készült. Nincs kapu. Nincs ablak kintre. A saját, belső liturgiát kísérte, valódi összhangot teremtve a felső és az alsó világok között. Tehát olyan valami, amely ab ovo létezik, nem alkották és el sem felejtik, ha szól, jó, ha nem, akkor is jó. Kicsit olyan, mint a fény terjedése, vagyis nem az a lényeg, hogy célba ér, hanem hogy a megfelelő rezgést, a hullámformát felveszi, a szín megvan, utána már nincs igazi jelentősége annak, hogy ki ül a detektor mellett.


Akkor hogy kerülünk mi, a közönség a képbe? Hiszen minden jóérzésű ember indiszkréciónak tekintheti ezt a megjelenítést. Kicsit valóban az. De most is, mint annyiszor a régizenében, célszerű a meteorológiához fordulni. 


Mert pontosan olyan, mint amikor felnézünk az égre. A felhők nem azért vannak, hogy belevonszoljuk őket a kategorikus gondolkodásunkba, aztán meg 1-100-ig osztályozzuk őket, kicsi alpolcokra passzírozva őket; inkább mint természeti tünemény léteznek. 


Lehet esetleg állást foglalni, hogy tetszik-é, vagy sem, lehet akár félni egy zivatarfelhőtől, de alapvetően ez a zene érezhetően nem annyira emberi alkotás, mint későbbi társai, inkább amolyan hangzó rész, amely mint egy felhő, ráül az imádságra, egy közeg, amely segít az alsó-felső közlekedésben. Nyilván létezik szöveg és funkció, az adott napi szakasz a Regula szerint, vagy épp az egyik szent tisztelete az Év szerint, ne feledjük, hogy pont úgy, ahogyan ma is, minden nap le volt fedve egy-egy szent nevével és emlékezetével, minden vélt és valós erejével.


Az előadás egészen hipnotikus erejű. Díszkapu nincs, amin belépjünk, de oldalhajók és misztikus szögek, a boltozatok arányai és a belső ablakok ívei, és az összes, mára feledésbe merült finomságai a katedrálisépítésnek annyira különleges akusztikát eredményez, hogy ennyi év hifizése után, ott, Franciaországban, amikor egy szerzetes elkezdett énekelni, képtelen voltam megállapítani a hang forrását. 2-3, sőt 5 másodperces zengések borzoló interferenciája egy nemlétező másik hanggal kíséri az eredetit, amiről aztán kiderül, hogy mégis az a visszhang…


A lemezen ennek halovány mása tisztán hallható. Nevezhetjük szimplán egy létrehozott hangulatnak, hívhatjuk csodának, lehet egy nem tisztázott fiziológiai effektus, a lényegen nem változtat. Harmóniába hozza a dolgokat, a kattogást leállítja, más szintre emel. Nem szép, nem csúnya, nem rövid, nem hosszú, bele tudunk kapcsolódni, vagy éppen le tudunk válni róla.

Gregorián zene – mint a tiszta vízfolyás. Forrása van, valahol messze; valóságában mindig kicsit más, mindig kicsit ugyanaz. Élő jelenség, pedig egy kristálytiszta szellemi dolog realizálása.

És ha víz, akkor egyszer felhő lesz, ott fenn, jó magasan. Annyira magasan, hogy alatta fog sütni a Nap.
Ezt a jelenséget úgy hívták a régiek, hogy Sol Sub Nube – Nap a felhők alatt.
Ne keressük a meteorológiai tankönyvekben. 
Ott van a lemezen, csak figyelni kell.