2016. október 3., hétfő

A maorik földjén






Igazi különlegesség érkezett.
NoaNoa Lingua Vol. 1.
Mielőtt, vagy azután, hogy meghallgatjuk, pár érdekesség.

A lingua, az a nyelv, mármint ami a szánkban van; a Noa az szimplán illatost jelent, a Noa Noa nyilván nem illatos-illatost, mert a nyelv mindig egy komplexebb valami, főleg, ha a maoriról van szó; a szellemiségük és a világról alkotott képük annyira különbözik, hogy lefordítani kicsit döcögősen lehet, szóval arrafelé kb. 'virágos föld', vagy egy hely, ami nagyon jó, egy varázslatos hely; ehhez járul számunkra az a jelentéstartalom, amelyet Gauguin, a festőzseni, Tahitin tett utazása után kapott.


Mert nélküle ez a dolog kb. tíz nyelvészt érdekelne most Európában, akik egzotikus nyelvekkel foglalkoznak, így viszont szinte mindenki ismeri, ott van abban a felhőszerű képződményben, amit úgy hívunk, hogy egyetemes kultúra.
A Noa Noa az ő napló-féle könyvének a címe; amely számunkra a merészség és határtalan szabadság keverékének jelképe lett,  a most-mindent-otthagyunk művészi magatartás színvonalas szinonimája. 


A Noa Noa Lingua Portugáliában egy project, bővebben itt, két zenész, ismerhetjük őket néhány lemezről; Felipe Faria és Tiago Matias összeállt, és kitaláltak valamit, amely összefogja az Ibériai-félsziget sokszínű nyelvi, zenei és kulturális dolgait, úgy, hogy furcsa módon pont a különbözőségük lesz a lényege az egésznek.
E project egyik zenei lenyomata ez a lemez.
Milyen a zene?, hát, elsőre egy válogatásnak tűnik, az Ibériai-félsziget láthatóan zenei egységet alkot, portugál, katalán, asztúrián, kasztellán, meg pár általunk nem is ismert népcsoport felsorolva, kb. egy régizene-népzene keverék, de inkább metszet, szépen belesimítva a mai korba.
Nos, az ilyen felvezetés után szoktam én frászt kapni, mert a legtöbb világzene-szörnyedvény is ilyesmit ígér.
A cím, meg ez a furcsa borító mégis valahogy eloszlatja aggodalmunkat.


Lássuk. A válasz ki fog derülni, válogatósak lehetünk, senki nem szól bele, ízlés-ketrecünk adott, lemez be, első track.



Ez valami más. Hogy mi is voltaképpen, az rendkívül szokatlan módon csak pár nap múlva derül ki igazán. Ami elsőre hallható, hogy minimál-hangszerelés, vagyis egy szál ének, egy pengetős és néhány fajta ütős, ketten csak az előadók. Egy monoton alap, igazából egyetlen harmonikus akkord föl és le, végig ugyanaz, az ének finom, intim, semmi különös, megnyerőnek mondható; a többi dallam némelyike ismerősnek tűnhet; némelyik eléggé a könnyű műfaj felé fordítva. Szép tisztaság jön le, nagyon hasonlatosan Gauguin színkezeléséhez.


Régizene-rajongóként azt mondom, hogy teljesen rendben van. Sőt. Nagyon-nagyon finom zene, a többi számot meghallgatva teljesen bizonyos, hogy egy régizene-népzene közti élő híd, jólesően messze esik világzenétől, és valami olyan, ami nálunk nincs, de Portugáliában és mondjuk Lengyelországban, vagy akár Angliában van. Hogy miért?, mert a mi népzenénk nagyon erős és karakteres, időben aránylag szűk résben hatalmas magasságba szökött, a régizene hömpölygős áramlását teljesen otthagyta, más kanyarokat vett, ma már túlságosan különbözik. Másképp fogalmazva, népzenében pazarul erősek vagyunk, régizenében finoman szólva semmilyenek, annyira kevés az üdítő kivétel, hogy majdnem elfér ebben a blogban. Ez a lemez viszont megingat, hogy melyik csoportba tartozik, és abban is, hogy ez a kategóriakiosztás egyáltalán értelmes dolog-e. 
Akkor ennyi?.Gauguin csak egy festő, akinek érdekesen tiszta színei vannak? Hát nem.




Ahogy telnek a napok, kicsit többször bekéredzkedik a CD játszóba, pontosabban fogalmazva ki sem engedi venni magát. Ez az extrém monotónia és egy zenei gyönyörűség egyre beljebb lopódzik. Rendkívül szuggesztív, nagyon erős a belső ritmus, de nem ijedünk meg, mert láttunk már hasonlót, a régi vándordallamok, mint a Folia, a Tarantella, a Jácaras, de akár egy Chaconne hasonlóan viselkednek, és maga a misztikus osztinátó is csak teszi a dolgát.


Itt viszont valami furcsaság van, ami miatt ennyire erős a hatás. Színek? Néhány hét eltelik, mire pár gondolattöredék eszembe jut, ami nem ad teljes válasz, inkább csak tovább kérdez.



Valami a monotóniával van, az ütemmel, aminek jelentőségével már a régi korokban teljesen tisztában voltak, ez volt a híres Tactus. Minden rezeg, mindennek van üteme; az 'A'  hangnak éppúgy, mint az évszakoknak, a napi dolgainknak vagy az időjárási frontoknak is. Meg a színeknek is, pontosan kifejezhető nanométer-skálán.  Ez az ütem-kavalkád egy végtelennek tűnő interferenciás mintahálózatot hoz létre, igen, jól sejtjük, ez a Mátrix, és valahonnan ebből az összevisszaságból szűrődik hozzánk az a hatás, amit ez a lemez kelt. Megint a fraktálok. Egyfajta saját-rezonancia, ez lényeg, mert bizonyos embereknél a rezonáns pont máshová esik, ők azt mondják, hogy ja, szép, tényleg, de mi ez a másik lemez?, viszont a másik csoportnál gyakorlatilag egy akusztikus kábítószer. Ahogy hallgatjuk, olyan érzés, mintha ez a zene öröktől menne valahol egy más síkon, mi meg csak rácsatlakozunk, és utána hiába kapcsolunk ki mindent, a keltett harmóniák hullámai mindig ott lesznek. A kedvenc részeknél a zene és az ének pont olyan, mint a nagyon jó képeknél, melyeknek külsején a színek meg a formák meg a perspektíva gyönyörködtet, belül viszont valami totáli összeolvadás a magasabb minőség felé.


Aztán rájövünk, hogy az énekhang mégis csak különleges: legjobb díváink hangja kap ilyen szintű fényeket a spektrum tetején; meg az is tiszta lesz, hogy mindenféle mű-virtuozitás hiányzik, teljesen egyenletes a stílus, a nyelv, annyira, hogy ezután hirtelen egy (amúgy jó) zongoraversenybe belehallgatunk, egy zsinóron rángatott bábszínháznak tűnik az egész…ahol szomorú felnőttek serege a közönség,  és mindenki nyakig be van öltözve, még a strandon is...


Akkor ez mi? Komolyzene?
Feltétlen. Jóval komolyabb, mint egy szimfónia vagy egy Bach-fúga. Mert jóval mélyebbre hatol és nagyobb horizontokat mutat. És valahogy jóval tisztább. Nem művi és nem kalkulált, hanem őszinte. Mint ezek a képek. Jómagam szívesebben nézek egy Hermelines hölgyet, de itt tényleg valami rejtett dimenzió hangzik fel.
Lesz, aki rezonanciaponton kívül lesz. Ők lesznek az 1893. november 4.-i Párizsban megnyílt Gauguin kiállítás nézőközönsége; mind csak nézték az erős színeket meg a barna nőket, nem értették az egészet, visszasírták a régi akadémikus műveit meg a finom csendéleteket, a kritika fanyalgott, a képügynökök katasztrófának tartották, egyedül Degas tartott ki mellette...



A hangminőség egészen rendkívüli. Per pillanat ezen a lemezen van szinte a legmélyebb hang, amit tudok mutatni a rendszeren. Pedig nem egy ötméteres orgonasíp, hanem csak egy kicsi dob-féle

Mint egy mantra, vagy egy ima, talán inkább egy erős ráolvasóvers.



Aztán sokára kigyengül a drog, de az ízét soha nem felejtjük el.
Többek lettünk.

Ja, persze, a NoaNoa azt is jelenti, hogy varázsol.
Egyszer el kéne menni Tahitire...
(Uraim?)








Képek:
1-2-3-4-5-6-7-8-9-10-11-12