2016. augusztus 26., péntek

A hetedik húr hangja







Monsieur de Sainte-Colombe

Egy egészen különleges tünemény a régizenében.
Mítoszok és legendák sora gomolyog alakja körül. Képmás róla nem maradt fenn, néhányat persze annak tartanak, de az meg egyenesen érthetetlen, hogy a keresztnevét sem tudjuk; életéről is vajmi keveset.
Abban a korban élt, amikor a Barokk közelítette azt, amire azt mondják, hogy érett, vagy magas; az opera, mint műfaj, óriási kedvenc lett, óriási show-k zajlottak; a billentyűsök is taroltak, szinte minden házban szólt a zene. 


Franciaországban a Napkirály uralkodása tetőpontra emelkedett, a zene egyre bonyolultabb és kidíszítettebb lett, eszmeiségi szempontból kiüresedés kezdődött; a formák egyre bővültek, ami azt jelenti, hogy szűkültek, a virtuozitás minden határon túli követelmény lett. Ez addig ment pl. billentyűsök terén, hogy egy-két évtizeddel Sainte Colombe után Scarlatti (mármint a Domenico) olyan szonátákkal nyomult, hogy szerintem egyenesen hallgathatatlan üres csapkodás. 

Sainte-Colombe ezekkel úgymond szembe ment; különleges dallamai soha nem lettek üresek, mindvégig tartotta a színvonalat, furcsa harmóniái pár hallgatás után  egészen beleeszik magukat belülre; komolyak, szépek, nagyon furcsák, olykor semmilyen formába sem gyűrhetők bele, de annyira melodikusak, hogy hirtelen csak Vivaldi jut eszembe, akinek még ekkora érzéke lesz  a jó dallamvezetéshez..
Az udvari karriert kerek-perec visszautasította, helyette házikoncerteket tartott otthon, két lányával, melyeknek akkora híre lett, hogy akkoriban mindenki erről beszélt. Olyan színvonalú zenélés volt, hogy ’akadémiai’, ezt mondták. Mindig volt pár tanítványa, de soha nem tartotta meg őket sokáig. 


És persze mindent visz az a fikció, hogy a fiatal Marin Marais, akit pár hónap után a mester kidobott, a fészer padlója alatt hasalva lopta el fülre a felhangzó dallamokat, amelyekkel óriási karriert csinált magának az udvarban, és a viola da gambának, melyet Európában a tetőpontra vitt.
És Sainte-Colombe volt az, aki feltett egy AA hetedik húrt a gambára, ezáltal nem csak az akkordok és fogások száma növekedett, hanem valahogy a hangi belső kiterjedést növelte meg.


A mai nagy gambás előadók kivétel nélkül lemezzel tisztelegnek az emlékének; a kultusz egyik megteremtője Jordi Savall volt, és a Minden egyes reggel c. mozi..
A filmnek pont olyan hatása volt a külföldi zeneakadémiákon, mint amelyet a Top Gun produkált az amerikai pilótaiskolákban - ott mindenki hirtelen vadászpilóta akart lenni, itt meg tömegesen iratkoztak át gamba szakra...


Magyarország persze a legrosszabb kivétel, itt a viola da gamba a többségnek még ma is valami régies, avítt, múzeumból megszöktetett cselló-fajta, a zenei oktatásból teljesen hiányzik, bár külföldi lemezek, mint látható, vannak és voltak, de azokat meg pont azok nem ismerik, akiknek kellene, tájékozatlanságuk a mai Európában immár nevetséges, szóval szép rikító fehér folt vagyunk a régizene térképeken, hogy miért?, nem tudni, de lassan azt kell mondjam, hogy ez az istenített Kodály módszer, ez betett nekünk rendesen…


Nyugatabbra a helyzet annyira már, mintha legalább három óceán lenne köztünk. 




Savall már 1976–ban felvette ezt lemezt, akkora legenda lett, hogy az LP változat ára ma már az ékszerészműhelyben számolódik ki arany-egyenértékben; ’92–ben pedig jött az új kiadás, immár CD-n. Aztán 2011-ben az AliaVox kiadta újrakeverve, dupla SACD–n, díszruhában, komoly booklettel. Micsoda gyönyörűség,  Jól esik kézbe fogni.


A zene őrületesen jó. Az első link - így kezdődik a lemez; a 30.mp. körül, jó rendszerrel az embert kiveri a víz...


Felnőtt egy új gambás generáció, pazar lemezekkel, lassan a gyerekeik is levizsgáznak a bázeli és a többi európai Akadémián, de Savall, aki tényleg a legnagyobb cápák közt maradt, olyan magasra tette a mércét, hogy szinte megugorhatatlan. Ezek a darabok két gambára íródtak, a másik előadó az a kimondhatatlan nevű Wieland Kuijken, belga születésű, (emlékezzünk, Savall meg katalán), akkor, a ’70–es években még senki sem sejtette, hogy ők ketten ezen a lemezen történelmet csinálnak. És nem a finom pulóverjeikkel...:


Amikor kéthangszeres darabról van szó, mindig probléma, hogy ki legyen a kísérő; itt is, akármennyire is úgy tűnik a címből, hogy egyenlőség van, nincs, mert valaki mindig előrébb van. A nagy nevek nyilván erre nehezen vehetők rá, ezért teli vagyunk olyan felvételekkel és koncertekkel, ahol a kíséret, így, filozófiai szempontból sem lehet egyenrangú az első szólammal. Itt viszont két – akkor teljesen egyenrangú – nagyágyú ült le egymással, és, hogy ne legyen vita, szépen cserélgették a szólamokat. 


A zene semelyik kortárshoz sem hasonlít; dallamos és komoly, talán a legkomolyabb a gambairodalomban; nagyon szigorú a szerkezet, erősek a szabályok, de ugyanakkor belül teljesen szabad zene, annyira, hogy hasonló szabadság sok száz év múlva jött el, de már egy másik rendszerben, illetve inkább  mindenféle rendszer nélkül, meg közönség nélkül, mert az közben elmenekült… Sok szép alsó fekvésű bőven-rezgő hang szerepel; ez a hetedik húr jóval többet jelentett a plusz akkordoknál, valahogy átstrukturálta, többdimenzióssá tette az egész játékteret.



A darabok tételei táncok nevét viselik – hamar kiderül, hogy néhol még az ütem sem hasonlít; egymás utániságuk pedig egészen sajátos, nem következnek egymásból, a későbbi halott szonátaformák rideg okozati kényszere helyett valami szélesen hömpölygő szabadság-feeling érezhető, a dallamok úgy bújnak elő, mint amikor egy bimbó kinyílik reggelre, és csak állunk hunyorogva, nem értjük, hogy ekkora gyönyörűség hogyan lett a semmiből.

A tónus a gambán megszokott Voix Humaines, és mivel két hangszer szól, egy tökéletes beszéd-dialógus, melynek spektruma fedi a mi párbeszédjeinket, csak a nyelv más, de megértése nem lesz nehéz, több hallgatás után olyan érzésünk lesz, mintha öröktől fogva hozzánk tartozott volna..


Mindkét hangszer nagyon régi építésű, az egyik az 1700 –as évek elejéről (Kuijken), a másik pedig 1650 körüli basse de viole (Savall), természetesen bélhúrokkal, és olyan hangzással, amely után kell egy hét, hogy akár egy barokk csellót hajlandók legyünk meghallgatni.


A hangminőség kiemelkedő. Az első lemez kicsit recés-reszelős-furcsa, régi ízű hangzás, de akkora jelenlétérzettel, hogy kb. 10 s után elfelejtjük az összes hifis nyavalygást, ami eszünkbe jut. A második, az szimplán zseniális, ott nem nagyon van mibe belekötni.
Az újrakeverések kivételesen nagyon-nagyon jók lettek, jómagam nem nagyon tudtam különbséget tenni a régi meg az új kiadás között CD rétege között. Aki hirtelen hozzáfér egy nagyfelbontású lejátszóhoz és egy HighEnd rendszerhez, ne tétovázzon, hallgassa SACD-n és nagy rendszerrel, a hangzás különleges élmény lesz.


Úgy tűnhet, hogy szomorú zene? Néhol a komolyság lassan áradó melankólia lesz, ez csak emeli a szépséget, és ugye emlékszünk, mit is mondott a szufi misztikus, a cordobai Ibn al-Faradi?

A zene bánat, amiért az ember az otthonát a mennyekben elvesztette.

A Reconquista után Cordoba és Granada ismét a keresztény világ része lett, de úgy tűnik, ez a gondolat itt maradt, a viola da gamba fája pedig felitta, gyönyörűen és végérvényesen.




________________
Képek: 1-2-3-4-5-6-7-8-9-10-11-12-13-14-15-16