2016. október 12., szerda

Caravaggio - a feketék világossága



Van egy lemez, melynek bemutatása nem nagyon egyszerű, mondhatni rendkívül bonyolult, hogy miért, talán kiderül. Mert honnan is lehetne indítani, hogy értsétek, és ne egy üres művészettörténeti agyalgás legyen. Meg nem lehet röviden; hosszan is alig…

Szóval.
Sokféle felütése létezik a következő gondolatnak, most indítsuk messziről a kérdést. Mitől szólnak jól kedvenc lemezeink egy audio rendszeren? A millió válaszban lesz egy közös pont bizonyosan, ez a sokat emlegetett ’szinergia’. Amikor a berendezések ’szeretik egymást’, meg a szobát, meg a zenét, meg a pillanatnyi állapotunkat, amikor létrejön az a bizonyos egység-érzet, ami hajszálpontosan ugyanaz, mint az élő zenénél egy nagyon jó koncert esetén pl. egy szép templomban. A régizenében ez különösen fontos, mert tisztán eszmei, erős harmóniatanos zene; kicsit másképp fogalmazva, egy kódolt, többrétegű valami, mint a többrétegű borok, első ízlelésre is lejön valami, de az igazi teljesség akkor ragyog fel, ha egységbe helyezzük.


Innentől viszont eléggé nehéz, mert ez a régi egység ma már erősen hiányos; a templomok romba dőltek, a festményeket széthordták, ami megmaradt, az múzeumokban figyel, sok titkos összetevő elveszett, a világ nagyot változott, hallgatjuk ezt a zenét, lapozgatjuk a bookletet, próbáljuk feltörni a kódot vagy legalább egy részét Az elveszett harmóniák zenei helyreállítására gyönyörű kísérletek léteznek, az igazán jól sikerült régizenei felvételek tulajdonképpen ezt teszik. Az egyik közülük, amelyik kicsit tágabb horizontot próbál nyitni, mint a szokásos, a Lachrimae Caravaggio.


Igazából inkább projekt, mert nem simán egy CD, hanem annál sokkal több. A booklet teli Caravaggio reprókkal, aránylag sok művészettörténeti és zeneelméleti szöveggel, amiből lassan felsejlik, hogy mi is ez az egész.
Egy kiállítással kezdődött Spanyolországban, pontosabban Katalóniában, Barcelonában, ahová Caravaggio ’nagy’ képeit összeszedték.


Caravaggio.
Ez a kalandos és tragikus sorsú festőzseni – érdemes kicsit utánanézni - pont akkor élt, amikor azok a zenék virágoztak, amelyekkel Savall foglalkozik, mármint úgy igazából, tehát most nem a Brandenburgi Versenyekre gondolok. Savall katalán, Barcelonában legalább három kedvenc kávézója van, szóval a helyzet indulása kb. érthető.


Dominique Fernandez író kiválasztott hét Caravaggio képet; ez lett a hét stanzia, ő írt hozzájuk egy-egy mini-tanulmányt, Savall pedig ’rákomponálta’ a zenét, szintén hetes felosztásban. Gyakorlatilag szó szerint vették Goethe sokat idézett sejtését, miszerint ’a basso continuo ugyanúgy megtalálható a képekben, mint a zenében’. A zene így egy kortárs mű, egy misztériumjáték-féle, egy Savall-szerzemény, amely úgy kortárs, hogy maradt a régizene rendszerében, mi több, teljes összhangban a képekkel. Még a nyelv is ezt használja, hogy összhang, ami amúgy a harmónia egyik szinonimája.


Szép magyar nyelvünk is sodródott az idővel, vagyis nem egészen jó szó az összhang, mondjuk azt, vagy próbáljuk megérteni, hogy ugyanaz, hogy egy, hogy a kép és a zene nincs megkülönböztetve, mint ahogyan mi 500 év után szétráncigáljuk. Nem összhang és nem összkép, hanem össz-világ. Maga a létezés egysége. Emlékszünk?, mint amikor színről színre látunk. Jó bonyolult, nem?


Ismerős dallamok is feltűnnek, akkor most ez most mégsem Savall szerzemény?, de igen, vagyis nem, mert pont azt csinálta, mint az 1500–as években a szerzők, hogy beillesztett korabeli slágerdallamokat, ill. szerkezeteket, hogy melyikeket?, pl. itt a Kapsberger-féle Passacaglia, amely gyönyörűsége hullámokban árad, be a szobába,


de előtaláljuk Rossi Lamentóját, vagy  Trabaci hírdedt művét, a Consonance Stravagante-t, amely disszonáns finomságával olyan, mint egy kérdőjel-gyűjtemény, remekül ideillik. Az alapdallam, amiből a Cantus Firmus lett, az elején, amely aztán végigvonul a lemezen, a népzenében azt mondanánk, az a szép visszatérő, nos, azt nem tudni, ki szerezte, szerintem ő, mindenesetre pazarul gyönyörű.



A történet a képek mentén halad, a keret a Szentírás, a nyelv pedig a zene. Ugyanolyan színeket használ, mint Caravaggio, különösen a feketék ezer árnyalata feltűnő; az alsó szólamok különösen színes-feketék; ez egy másfajta dimenzióban mozgásba hozza az egész cselekményt; szöveg nincs, ez tovább szövi ezeket a nonverbális íveket.


Szépek a tetőpontok, a Cantus Firmus kérlelhetetlen visszatérése egy másik ritmust ad; egy megkerülhetetlen szub-monotóniát, amelyet az olykor szép és ismert dallamok hiába is törnek meg, inkább törékeny múlandóságuk jön le. Az analógiák többrétegűek, a kérdőjel nem kevés, a válaszok talán ott vannak, elsőre hallgatva valószínűleg inkább olyan bolyongás-féle lesz…


A hangszerelés a komolyság mellett igen tetszetős, viola da gambák, pengetősök, lant és hárfa együtt sokszor, csembaló és ütősök, azok a furcsa csavart fúvósok – komplett régizenei fegyvertár. A Reconquista előtt, régi Cordobai Kalifátus fénykorában egy jó kelmefestő 50 féle feketét tudott megfesteni. A gambák hetedik húrja és a feketék hétszer hét árnyalata – valamit már sejtünk.


És valami megbotránkoztató őszinteség. Senki sem mert olyan koszos lábakat festeni, mint Caravaggio. Aki az utcáról szedte modelljeit, kurvák és csavargók, legjobb esetben tanulatlan parasztok arcvonásai néznek minket a fennkölt témájú képekről. Amelyek fény-árnyék hatásai szakítottak az addigi iskolákkal; ezerszínű feketéinek túlsúlya különös módon egyre nagyobb világosságot árasztanak. Korai halála után többé senki sem festett így, még csak hasonlóan sem.


Régizene is meg nem is, egyszerű is meg nem is, kortárs is meg nem is.  Sokszínű és többrétegű. Erősen nem könnyű. Még tetézendő, a képeken sok a dráma, a halál, az elmúlás, a könnyek, tényleg Lachrimea Caravaggio. A közös nyilván az, hogy nem történnek hiába, rögtön látszik is és hallatszik, hogy lesz emelkedés, elragadtatás (pontosabban mennybevétel), megváltás és áldozat. Bonyolult mögöttes tartalmak, erős metafizika. És különös, meditatív sodrás.


És Savall nem kesereg, hogy szétesett a rendszer, vagy hogy változott a világ, mert mellékesen megemlíti, hogy maga a CD technika kellett hozzá, hogy hozzánk ez a zene eljusson így, meg pl. az a tény, hogy a bookletben található Caravaggio reprók minősége ezelőtt akár 50 évvel egyszerűen kivitelezhetetlen volt. Hozzátehetjük, hogy az is, hogy bárki megcsináljon egy ilyen lemezt…

A CD fogadtatása kb. ilyen volt:


Úgy tűnik, a szakma olykor képtelen a maga kockáiból kilépni, és egy kicsit nagyobb karikákat látni.
Aki meg szereti, az omlik érte.
Vajon ti hogy lesztek vele?
Valamennyire másoltlemez-kedvelő vagyok, itt értelemszerűen kivételt kell tenni a képek meg a szöveg miatt, szóval, eredeti beszerzése javasolt. Legalább kölcsön pár napra. Ha nem megy, akkor legalább képernyőn nézni valamelyik festményt.


A hangminőség: a szokott nagyon jó AliaVox hang; a hely egységét és szellemét a kezdetektől fogva tisztelik, mindig is ide jártak lemezt felvenni.


Egy szép katedrális, a Château De Cardona, ülnek bent valahol, a szokott csíkos huzatú szép régi székeken, és készítik a következő lemezt...vagy pont ezt…lehet, hogy épp szünet van, a trombitás meg a hárfás ott bagózik az ablakban…az ebéden gondolkodnak, hogy de nagyon finom volt a mai sofregit ...meg legfőképp a pincérnő zöld szemén…de belül, egészen mélyen, a lelkekben, mióta ez a lemezfelvétel megy, minden csupa zene, és különös, égszínkék fekete ragyogás…






Képek:
1-2-3-4-5-6-7-8-9-10-11-12-13-14