2016. április 2., szombat

A Gyilkos Szépség - Rolf Lislevand - lant



Van egy lemez, amely történelmet írt a barokk lant előadás-művészetében. Itthon szokás szerint átsuhantak rajta; a megjelenés (2003) óta legalább annyi történt, hogy a lantosaink egy része felfigyelt rá; játszani nem nagyon merik, hogy miért, az a lentiekből talán kiderül.

A francia barokk a zenében különbözőképp érinti a befogadhatósági küszöbünket. Azok a pazar díszítések és rokokó cirádák, amely egy Lully operában hangszercsoportonként elporlasztva kissé felszínesek, de szépek és tetszetősek, a szóló billentyűsöknél, 50 évvel később sokszor kibírhatatlan csapkodásba torkollnak majd, egyszerűen túl sok a hang, főleg a kétmanuálos, több húrsoros hangszereknél 10 ujj akár 40-50 húrt is megpengethet, és pl. Scarlatti túlontúl is szerette ezt a hatásvadász őrületet, kétségbeesésbe kergetve a lekonyult hallgatót, aki sokszor eleve egy nem szerencsés hangú hifivel birkózik a szólócsembaló-kedvelés szőnyegén.
A szóló lantműveknél még ebben az időszakban valami megmagyarázhatatlan okból a mélység és az enyhe melankólia felé fordult az irány, ez párosulva a barokk lant nagyobb átfogásával és plusz húrjaival, rendkívüli gyönyörűséget terített szét. Sokan Dowland hatását sejtik, könnyei még fél évszázad után is áztatnak….nem tudni pontosan.


Persze sérülékeny az egész dolog, mert bonyolítottak a szólamok, és díszítésekben sincs hiány, vagyis kifejezetten nehéz játszani, könnyen szögletessé válhat az előadás, a Youtube jól meg van rakva ilyen nyökögős felvételekkel, néhány jó is van, az egész masszából ez a felvétel annyira kiemelkedik, hogy néhányan egyenesen a legjobb barokk lant lemezként tartják nyilván. Jómagam szintén annyit mondok, hogy aki tud jobbat, örüljön, aztán mutassa meg nekünk is….


A borítóhoz még képzeljetek egy pink színű lemezt…mi lesz ebből??

Rolf Lislevand nagy mágus, volt róla szó elég;  hajlamos kicsit áthangszerelni a dolgokat; Bachot szétdíszíti, megpróbál életet lehelni belé; Kapsbergerhez olyan fordulatokat ad, hogy jazz-zenész barátai ölelgetik utána; reneszánsz slágereket hajlamos úgy tálalni, hogy alig ismerünk rá, de itt nincs semmilyen kificánkolás – halálosan komolyan elhisszük, hogy mindent pontról pontra, a kotta szerint játszik, ahol esetleg a díszítésekkel kicsit elragadtatja magát, az csak egy finom adalék, a lényeget nem érinti, inkább csak szebben világítja be részünkre a mintát.. Ne feledjük, ebben a korban már precízen mindent lejegyeztek, minden farkinca-trillát és ál-zárlatot, kéztartást, pontos ütemutasítással együtt. Lislevand maga is megemlíti, hogy először a szokásos reakcióival próbálta megfejteni a zenét, aztán pár napra bezárkózott a lantjával és a Barbe kézirat másolatával, és lépésről lépésre bogarászta ki a jelentést, és a játékmód teljesen átalakult.


A szerzők Gaultier, Mezangeau, Gallot, Boquet és Mouton, az évszám az 1600-as évek második fele.

Gyilkos Szépség. A cím találó. Minden férfi tudja, hogy bizonyos fokú női szépség olyan erőkkel van kapcsolatban, amelyek kitörését épp bőrrel megúszni legalábbis kétséges. A zenei megvalósítás inkább egy finom leírás erről a jelenségről; bár Lislevand is kb. 10 másodpercre megőrül, hiába mondja, hogy ezek a hangzatos címek már akkor csak mítoszok voltak, ilyen díszítéssel adózik a nyugodt ritmusból felkavarodó ciklonnak:


Les Castagnettes – óriási kedvencem; majdhogynem lerajzolható egy nagyobb darab papírra az ívek és hullámok sora.


Mert milyen is ez az előadásmód? Ultra-precíz és gördülős egyszerre, fraktálszerűen többrétegű, hogy miért keveredik ez a matek-cucc megint ide?, mert elsőre már tetszetős, finom előadás, kicsit jobban odafigyelve egy érdekes belső melódia bontakozik ki, erősen koncentrálva, a díszítések és az alapharmónia ívei egy másik fajta harmóniát ad ki, és ez még fokozható, ha megpróbáljuk összevetni ezt a másodharmóniát ismét az alapdallammal …nem szoktam javasolni a koncentrált figyelmű zenehallgatást, most ez kivétel, mert sok dolog előbújhat a mélységből. Lislevand ezt az egészet még megtetézi azzal, hogy úgy adja át nekünk némelyik darabot, mintha egy szép vers lenne: rímekkel és ütemmel, metanyelvvel és titkos jelentésekkel


Az utolsó szám egy Fisz-moll double, itt valami nagyon érdekesre figyelhetünk fel. Először fel sem tűnik, mert a folyamatosság áramlása egy mederbe terel sok, nem egészen hasonló dolgot. Mozaik, ez a szó jut eszünkbe. Vagy inkább átlapolódás. Ahogyan a cserepek vannak felrakva a tetőre; vagy, ahogyan fogjuk a kártyát a kezünkbe; a kőr király ¼-e után jön a pikk hetes harmada; a téma elindul, ütem adott, aztán vált minden, a káró dáma fele után meg a  Joker egy szelete, de a szerkezet sértetlen, mert attól, hogy nem látszik minden végig, a kártyapakli egésze megvan, mint ahogyan a zenei ív is szépen mutatja magát, törés nélkül.


Ezen az utóbbin még egy kicsit érdemes gondolkodni, még mélyebbre, mert fontosságát nem lehet túlhangsúlyozni; igazából ez az egyik oka annak, hogy szeretjük hallgatni ezt a fajta zenét.
Törés nélküliség, az azt jelenti, hogy adott önálló kisebb részek az egészt kitöltik úgy, hogy nem lesz rés, pont simulnak, hiánytalanul. Mozaik, ezzel kezdtük, és jó volt a megérzés, mert ez egészen pontosan olyan, mint a girih, a híres arab mozaik díszítőművészet, ahol adott ötféle alakzat, rombuszok, ötszögek, különböző hexagonok és egyéb sokszögek, szigorúan leszabályozott szögekkel, és ezekből 800 éve ki tudtak úgy tölteni egy szabályos pl. téglalap alakú padlót, vagy egy szabálytalan madár-alakot, hogy nem maradt rés, és egyetlen csempét sem kellett elvágni.


Hogy ez nehéz?, én azt sejtem, hogy igen, mert a matematikáját Penrose az 1960-as években tudta megalapozni, nagyon bonyolultan, laikusoknak gyakorlatilag érthetetlenül, és még 2007-ben is folytak fraktálszimulációs kísérletek egyszerűbb formulára, eleddig sikertelenül.


A felvétel minősége egyszerűen káprázatos; nagyon erős hifis referencialemez lett. Néhány éjszaka alatt vették fel egy 12. századi francia katedrálisban; kint ezerrel ment az erdei és a vadvízi élet, a fél Brehms lexikon belegágog, röfög, ciripel, kuruttyol és neszezik, tényleg minden van; 


a hangmérnök épp készült digitálisan kivágni ezeket, de Lislevand egy jó pillanatában úgy gondolta, hogy inkább maradjon, mert ha egyszer ez volt, miért hazudjanak…sőt, néhány szám után kicsit fel is vannak erősítve, hogy halljuk az alapkórus szólambeosztását…


A tónus gyönyörű, hallatszik, hogy a húrozás összeválogatása már maga felért egy tánckar betanításával, a játék módfelett érzékeny, de olykor a 11 kórusos barokk lantot a bonyolultabb fogásoknál annyira megszorítja, hogy ropog…

Minket is megszorít, kicsit másképp; valahol belül; ízlésünket finoman és határozottan tereli, kinyit egy ablakot, amin nézelődhetünk, hallgathatjuk a békákat, hasonlítgathatunk; örülhetünk vagy bánkódhatunk, vagy éppen megfeledkezhetünk minden másról.

Feltétlen ajánlott