2016. szeptember 1., csütörtök

Az Alkímia jegyében





Új Hille Perl lemez érkezett. Viola da gamba kedvelőként ez óriási hír.
A borítóról elsőre nem derült ki, de ez egy anya-lánya project.
Ejha.
Vajon a fiatal lady anyu árnyékában mit ad majd nekünk?


Ráadásul egy nagyon érdekes dramaturgia szerinti csoportosítás. Elements, vagyis az  ősrégi, misztikus asztrológiai négykereszt-felosztás szerinti Tűz-Víz-Föld-Levegő négyes egységben hallgatjuk a műveket, vagyis mindegyik őselem kapott egy kisebb blokkot, amelyben szerepel egy-egy kortárs prelűd, mint bevezetés, vagy inkább egy mini degusztációs bemerülés, valamint gambaművek, ill. gambára átírt darabok, merthogy két basszusgamba a hangszer, és a lemez végén, zárásnak egy kisgombóc kortárs Poulenc, eredetileg két klarinétra..


Na, kezdhetjük a fejünket vakarni, Marin Marais után egy laza 250 év ugrásba már előre beleszédülünk…klarinét is meg kortárs is, ez már előre fáj…mi lesz ebből...?
Hille Perl írja, hogy most ez az ő nyelvük, ezzel tudják elmondani nekünk közvetlenebbül a bonyolult dolgokat, a spirituális dimenziókat, a Bourresque, az első és utolsó lélegzet összefüggését a hurrikánnal, a jelen lévő szakralitást, a világ mai kihívásait, meg azt a nagy fokú komplexitást, ami végül is ebből a négy elemből megszületett.


Itt lehet egy kis kitérő, hogy mi is ez a négykereszt-felosztás. Az asztrológiai elemek, a Tűz, Víz, Föld, Levegő gyakorlatilag a világ alap-összetevőit adják, a világ teljességét reprezentálják, nem csak elemi szinten, hanem leginkább spirituális vonatkozásban, a fő minőségjellegek szerint. Hangsúlyozni kell, hogy a négy elem, a négy alkotórész soha nincsen egységben, vagyis köríven, mindig a baljós és kvadrátokkal terhelt négyszög sarkain tartózkodnak, tehát a megvalósult ellentétmaximum, ez persze a földi teremtett létre nem túl kedvező rajtkockát jelent, nincs mit tenni. 
Vagy mégis?, az igazi, ősi Alkímia feladata pont ez volt, az egyesítés, a conjuctio, a szubsztanciák egységbe vegyítése. 


A négyszög körösítése  Úgy tűnik, az Opera Magna, a Nagy Mű létrehozása egészen a mai kvantumfizikáig eltart...A kései századokban a züllés nyilván erős; szimpla aranycsinálás vagy a Bölcsek Kövének keresése mutatja azt, hogy mivé lesz egy szép rendszer, ha a komoly metafizikai tartalmat kiszedjük belőle, illetve ha kimorzsolódik a lényeg a tradíció elégtelen ismerete miatt, és ide-oda verődik a kémia, asztrofizika, a matematika és az atomfizika, valamint a pszichológia szigorú és meg nem értő tudományai között. Az meg szinte vicces, hogy ezek a tudományok mind az alkímiából születtek, most meg nem akarják bevenni maguk közé a dédfatert, annyira összeráncolódott-keveredett az ábrázata…


Hogy zeneileg hogyan lesz ez az Elements? Lássuk.
Lemez be, tűz, igen, az első a Tűz prelűdje, aztán egy Irish folk, erősen feldolgozva.  Aztán tovább.
Megdöbbenés..
A hang, a hangzás, a hangulat, a zene, egyszerűen pazar. A félelem a kortárs gamba darabtól elillant. Mert jó. Nagyon jó. Annyira együtt vannak, hogy elfelejtődik, hogy itt ketten játszanak. Kapkodjuk a fejünket, hogy melyik a gyönyörűbb, a szólam, vagy a kíséret, mert Hille Perl. az nem úgy játszik ám basszust, hogy csak kitámaszt meg ellensúlyoz, hanem zenél, hullámzik, vibrál, nagyon finoman, de kavarog. 


Kezdődik egy jó hosszú, 12 perces Fandango-variáció, na, ezen teljesen kész vagyok, Padre Antonio slágere, amelyet csembalón jól ismerünk, ott kissé hatásvadász és attraktív a dolog, itt teljesen másról van szó; két viola da gamba kerülgeti-díszíti-kergeti egymást; a Perl-pár valahogy egészen pontosan megérezte, melyik húrokat kell egymás alatt/fölött játszani, hogy valami elképesztő duálharmónia-vagy-mi? borzolgassa a fülünket, de inkább a lelkünket, folyamatos enyhe disszonáns feelinggel fűszerezve ezt az egész őrületet, mert ez bizonyosan egy előre megfontolt és kitervelt harmónia-hadművelet. A viola da gamba rendkívül szép hangú instrumentum; itt egyenesen fizikai gyönyörűség; a mély húrok összecsengése már csak magában egyszerűen audiofil élmény.


Aztán egy Föld prelűd; ismét kortárs gambamű, 1’20” ereszkedés lefelé, egészen mélyre Jó láncon szimplán hihetetlen. Annyira, de annyira mélyre megy lefelé a földbe, valahová a középpont felé, hogy eléri a magmát, a tüzet. Perfekt duál-konjukció.


Folia következik, Farinel jegyzése; a Folia, ez a portugál ősnyomat, az olyan valami, ami minden régizenésznek van saját; olyan, mint egy aláírás, mint egy retina-lenyomat., egy régizene-állásfoglalás.
Marais tombeau–ja egészen lassú, engedi ezt a nyelvet beszélni, nem olvad, nem sír, de szikárságában valami óriási gyönyörűség rejlik.


A Víz–ben egy nagyon szép, hosszú Hume lamentáció, és persze Dowland, hol is máshol?…A lassú melankólia hullámverése a Vízzel köt össze. Ismét totális összeolvadás; valahogy sima ügynek tűnik, ezt nyilván egyedül játssza valaki, pedig nem…óhatatlanul felmerül, hogy a vérségi kötelék DNS kódjai mint a cipzár, úgy húzzák egybe a két előadót.


A Levegő –ben Thomas Ford darabok. Így, a lemez vége felé, már fel sem tűnik az óriási metafora-közhely-halom, ami eszünkbe jut, hogy friss, légies, meg könnyű és finom, meg szél,  meg fúj, és áradó. De tényleg olyan. Ha pedig agyunkat kicsit tovább erőltetjük, és visszagondolunk, mit is tanított Hamvas Béla az analógia metafizikájáról, akkor pedig kiderül, hogy az a gambaszó nem olyan, mint a levegő, meg a szél. Hanem igazából Levegő, és tényleg fúj, és a Tűz prelűdje meg nem szimbolizálja a tüzet, hanem tényleg Tűz, a maga egyetlen és igazi valóságában. 


A szintézis, az Opera Magna pedig már kész volt, mielőtt betettük a korongot a lejátszóba, mert maga a lemez, ez a CD a keret, a szándék az, ami maga a Mű, egy szellemi tartalom realizálása, egy megvalósult legitim feladat ebben a létformában; az, hogy hallgatjuk, csak a koronát teszi fel az építményre.


A végén a Poulenc – az első taktusnál kiszúrjuk, hogy már egy másik kor, ez már a nagyapánk kora, nincs is olyan távol. Valahol a szekrény mélyén van egy naftalin szagú sötét öltöny, amelyet akkoriban hordtak, amikor Poulenc törte a fejét ezeken a klarinétszólamokon, abban a korban susogtak szépeket a ma 85 éves néniknek, akik arca ma már erősen viseletes, de 50 évvel ezelőtt akkora jó nők voltak, hogy levegőt sem kapnánk, a ránk köszönnének… 
Kilépvén a mennyei harmóniákból, visszaállít a jelen valóságába, most épp egy Hille Perl lemez szól.


Az is feltűnik, hogy milyen szépen beleillik ide ez a búcsú; lassan, finoman állítja le a CD pörgését, a szférák tovább forognak, de az alkimista kemencében kialszik a tűz, és a parázs még napokig melegít valahol mélyen belül. 
És az is feltűnik, hogy milyen szépen illik ez a lemez a polcunkra.
Egészen pontosan, az ’elit’ sorba.

Vajon nálatok is?







________________
Képek: 1-2-3-4-5-6-7-8-9-10-11-12-13
.