2016. november 10., csütörtök

Kalózvér






Sebastian de Aguirre.
Kétlem, hogy bármelyikőtök, aki ezt olvassa, tudná, hogy ki is volt ő.
Mert elsüllyedt, elnyelte az idő, ma már senki sem emlékszik rá.
Ez az elfelejtett szerzők kérdéskör mindig izgalmas, mert először is, miért felejtették el őket?, aztán, hogy miféle zenét csináltak mégis?; a válasz sokrétű lehet, gondoljunk csak bele, hogy J.S.Bach is sokat lehúzott szinte teljesen elfeledve; aztán a barokk korban egészen furcsán rengeteg szerző volt; mintha mindenki zenélt volna, vagyis ekkora tömeg egyszerűen nem fér bele az új időkbe. Érzésem szerint sokszor nevetséges véletleneken jobban múlt a zenei halhatatlanság, mint az adott zene igazi értékein. Ráadásul szép jelző ez az igazi, de ebben az esetben az objektivitás úgy tűnik, hogy koronként sokszor túlságosan is nagy fordulatokat tesz.


Van egy lemez, amely World premiére recording a fentiek révén; az előadók neve ismerős, ott van Hille Perl, akit a legjobb viola da gamba játékosok között tartunk számon. Itt meg is állhatunk egy kicsit, mert játékmódja egészen különleges és nagyon jó lemezeket szeret készíteni, meg kevés rosszat, szóval érdemes ezt a nevet megjegyezni.


Lee Santana, aki az ötlet gazdája is meg Hille Perl-é is, mivelhogy a férje, ez a suta poén szétporlad abban a pillanatban, amikor meglátjuk Hille Perl tekintetét, ő valószínűleg nem az a nő, akit szimplán tulajdonlani lehet…


Szóval Lee azt írja, hogy egy nap kapott Mexikóból egy hívást, hogy érdekelné-e egy 1943-ban előtalált kézirat részlete, melyet egy bizonyos Sebastián de Aguirre jegyzett, a Metodo de Citara címmel, és a mai napig nincs rendesen kifejtve, akinek anagrammás versei a rejtélyfejtőket különös gyönyörűségbe sodorták.


Igen, a Codex Saldivar-ról, a híres 4. Kódexről van szó, amely Santiago de Murcia lejegyzéseit is tartalmazza, volt szó róla. Nem sokra rá ott találta magát bezárkózva a kézirat másolatával, ahogy próbálja a lehetetlen kuszaságot kifejteni, mely az akkori tabulatúrákra igen jellemző volt, és közben kibontakozott az egyik legérdekesebb 1700 körüli ’New World’ zene amivel eleddig találkozott, és annyira megfogta ez a zeneiség, hogy néhány hónapra rá megszületett a lemez. Ennek már 12 éve.


Sebastián nagyapja volt a híhedt kalóz-forradalmár, Lope de Aguirre, az Eszelős, ez a név aránylag beszédes; aki, mint becsületes konkvisztátor, végigrabolt-ölt-dúlt mindent, amihez csak hozzáfért, nyíltan kalózkodott, majd olyan helyzetben szított lázadást, amikor pont nem kellett volna, miután szemrebbenés nélkül nagy pénzeket csalt ki hiszékeny pártfogóitól; ezen felül mániákus kincskereső is volt, komoly expedíciót vezetett El Dorado felkutatására.
Akasztófán végezte…meg a kincs sem lett meg...


Gondolhatnánk, főleg a képet nézve, hogy a leszármazottak nem a legelőnyösebb genetikai állományt örökölték, de mégis, az unoka finomabb lelki útravalót kapott, zenével foglalkozott, sőt, zenéje különleges; ennek a különlegességének sok szála közül van kettő, amely valamennyire kifejthető. Az egyik az a késés, amely ezekre az újvilági zenékre jellemző, vagyis a kb. a 50-70 évvel ezelőtti spanyol, illetve ibériai dallamok jelenléte feltűnő, Sebastian 1720-ig élt, ekkor Európában a barokk szerzők már erősen különböző zenéket komponáltak, gondoljunk bele, ott lassan a H-moll mise bemutatójára készülődtek, - itt mintha megállt volna az idő, réges-régi, inkább a Reneszánszból ismert motívumokra ismerünk rá.


A másik pedig az a keveredés, amely a konkvisztátorok – később kereskedők, utazók – által behurcolt hazai dallamok és a jelen esetben mexikói zene között ment végbe úgy, hogy valami érdekes született. Meghallgatva a lemezt, valóban olyan érzésünk van, hogy a felhangzó ibériai dallamok körül egy új aura képződött, kicsit minden más lett, új fűszerek kerültek a levesbe; a mexikói dallamok pedig mintha belekerültek volna a korabeli Európa zenei keretébe; belecsusszantak, minden különösebb megerőltetés nélkül, és ez a lényeg, mert a lemez ettől jó.


A fűszerek összetételében a maja hagyaték bizonyosan ott van, ez Mexikóban amúgy is teljesen természetes.
A hangszerelés gyönyörű; Hille Perlék soha nem kaptak szívbajt, ha kellett pár új szólamot írni vagy másik hangszert behelyezni, de mindezt úgy, hogy az az érzékeny szövet ne sérüljön, ami ezeknek a zenéknek a lényege.


A játékmód diszkrét, mág a táncosabb ritmusoknál is, azt mutatja, ami a lényeg. A gamba hangján a női megformálás hallható, érzékeny és sérülékeny, kifejező, de a sokadik belső szintről megindítva.
És beborítva ezzel a rengeteg prekolumbián díszítéssel, pont azok az erős színek, melyek még valahonnan a maja kultúrából származnak, és a mai napig megtalálhatók az árusok polcain. Komoly polifóniát azért ne keressünk, bonyolult szerkezeteknek erősen híján van ez a zene.


Inkább egy séta a régi Mexikóban.
Komoly séta a könnyedebb dallamok között.
Vagy könnyű séta a komolyság körül; csörgőkkel és dobokkal fellazítva a meszes lerakódásokat, amelyeket a túl sok művi szonáta és ellenpont meg fúga szokott okozni.

Feltétlen ajánlott.





___________
Képek:
1-2-3-4-5-6-7-8-9-10-11