2016. március 14., hétfő

Marin Marais és a viola da gamba - Sophie Watillon



Néhány lemez különleges státuszt foglal el a gyűjteményben; évekig kísér minket, ízlésbeli alakulásainkról, hifis bolyongásainkról tudomást sem véve, állandóságukat szépen szembeállítva az idő múlásával. Az egyik ilyen lelki horgonypont következik.


Marin Marais, már volt róla szó, neve egyet jelet a viola da gamba kései, utoljára fellángoló virágkorával.
A CD egy Alpha kiadás, a szokásos Una Musica – Una Pictura elv szerint; most a kép, illetve a részletek Claude Lefebvre egyik portréja, középpontban a természetesen a gyermekkel. Gyönyörű ruhák és színek és ékszerek, pazar díszítések, pont, mint a lemezen, és persze, még egy kapcsolat, Marais 19 gyermeket indított útnak, kettő közülük híres viol játékos lett.


Az artwork és a kivitelezés módfelett kellemes; a reprók szépek, a bookletben remek esszé a képről, de persze legfőképp a zenéről. Van Dyck feketéihez hasonló még a korong színe is; annyira, hogy amikor becsukódik a tálca, olyan, mintha egy spektrofotométerbe tettünk volna mintát valamelyik high-tech restaurátorműhelyben.


Az első szám egy Chaconne, a la Sainte-Colombe; hogy miért?, egyszerű, mert megadja a keret első felét, felütést, a zenei környezetet, amelyből Marais merített; azt a hat hónapot, amelyet nála töltött, és szép az a gondolat, hogy ezt talán együtt játszotta a mester és tanítványa. Meghallgatva, rögtön lejön az, hogy ez nem egy ’ordinary Chaconne’, hanem valami teljesen új dolog. Maga a chaconne története érdekes, mert sokak szerint az Újvilágból nem csak az arany meg a fűszerek meg a nemibetegségek érkeztek, hanem a Chaconne is, teljes pompájában bevonulva a királyi udvarokba éppúgy, mint a kocsmák füstös késdobálós tivornyáiba, később százévekig hódított, még olyan szigorú szerzőknél is, mint J. S. Bach. Sainte Colombe lelassította, és nagyon komoly spirituális mélységekbe vezette; olyannyira, mint utána senki más, még maga Marais sem, aki szintén próbálkozott, ezen a lemezen is, de a 11. számot át fogjuk léptetni, ebben biztos vagyok.


Aztán egy prelűd. Akkoriban teljesen mást jelentett, mint manapság; a régi időkben gyakorlatilag egy szükségből megkomponált hangolási procedúra volt, ahol az érzékeny bélhúrok tucatjait kellett összehozni egymással, mert a későbbi zenékkel egy pontban nagyon erős a hasonlatosság, nevezetesen az, hogy sem az unatkozás-hajlamos közönség, sem pedig a zenészek ki nem állhatták a hamis, félrehangolódott hangszereket. Tehát a sokat emlegetett recercare-hoz hasonló a dolog, mindkettő az 1600-as években állt végleg saját lábra, önálló formaként besorolódva a zenei eszköztárba. Marais nagyon szépen tovább gondolja a dolgot; az első másfél perc tényleg csak szép akkordsorok egymásutánisága, utána pont olyan, mintha hirtelen ráérezne a harmónia mélységeire, továbbszőve a történetet, immár saját rezdüléseit beleadva.

Nyilván nem hiányozhat a Folia sem, ennek a portugál eredetű ősharmónia-nyomatnak a hipnotikus ereje Marais-t is rábírta a 32 variáció megírására, Sophie-t pedig arra, hogy  lemezre vegye, mert a régizenében ez olyan, mint egy retina-azonosító, vagyis játssz pár Folia variációt, megmondom, hogy ki vagy, és mit gondolsz a világról. 


És olyan, mint egy jó kép, mert minket, a hallgatóságot is állásfoglalásra kényszerít, valóban, kevesen maradnak langyosvíz véleménnyel, vagy nagyon tetszik, vagy abszolúte nem, ez a dallam az ízlésbeli konformitást  senkitől sem várja el.

Középtájon, a La Réveuse, nem véletlenül címadó, teljesen világos, hogy ez Sophie kódolt üzenete, melyben jelzi, hogy ő hogy áll ezzel az egész dologgal. Hogyan is?, hát, valami olyasmi derül ki, hogy ez igazából közelebb áll a vershez, egy poétika-esszencia, vagy mint egy olyan pillanat megörökítése, amelynek nagyságát és egyetlenségét az emberek vénségükre értik meg igazán. Békés és nyugtató, kicsit reggeli ősziködös-hangulat, ugyanakkor valami tapintatosan szédítő, óriási mélység nyílik meg.


Nyilván, ha rápillantunk a naptárra, meg a helyszínre, furcsa ellentmondás-sorozatok merülhetnek fel. XIV. Lajos, a Napkirály; aki 12 évesen gitározott és igen jól táncolt; a mai ésszel felfoghatatlan kulturális színvonal, amely a balettet, az operát, a színházat és az egész mecenatúrát olyan magasságokba emelte, hogy 100 év után a forradalom nem győzte lerombolni; ugyanakkor esztelen pazarlás, őrült giccshalom és manírgyűjtemény, amelynek töredékén is ma már nevetnénk. A zene, úgy tűnik, ez utóbbiaktól valahogy inkább megmenekült, elég csak a többi track akár néhány másodperce is ahhoz, hogy kételyeink elmúljanak.

Az utolsó szám, a Tombeau pour M dé S-Colombe, a kezdő keret záró íve, egy gyönyörű tisztelgés a mestere előtt; nem fehér lovak és parádés gyászmenet virághegyekkel, hanem egy szomorú, vagy inkább melankolikus számvetés a világgal, egy zenei búcsúzás, egyúttal tőlünk is, a viola da gambától is, mert Marais után csillaga lehanyatlott…és Sophie Watillon sincs köztünk.


A hangminőség egyenesen káprázatos; régi templom Belgiumban, ’spirituális tér’, ez jut eszünkbe, és amit annyira szeretnek a hifisek, a legtöbbször fiktív és hatásvadász tér, ez most valóságosnak tűnik. A hangszerhűség az egyik legjobb, amit tudok mutatni lemezen; a continuo kíséret annyira finom, mintha egy bonyolult tánc szerinti koreográfia lenne, titkos utasításokkal, hogy mikor kell előre menni, mikor fordulni, és mikor kell kicsit visszalépni. 
Sophie Watillon ekkor 38 éves volt; előadásmódja rendkívül különleges. Úgy bánik tudásával, az atom-pontossággal, hogy nem teregeti ki elénk, mint a hős megérkezést, hogy nézzétek, mennyire jól bánok a hangszeremmel, hanem olyan, mint valami finom kopogtatás a felsőbb világokhoz, azokhoz a harmóniaviszonyokhoz, amely minden jó régizene-felvétel sajátja. 


Ezen a lemezen olyan zenésztársakkal vette körbe magát a felvételhez, akik láthatóan tökéletesen megértették, hogy mit, hogyan, és legfőképpen miért kell megmutatni az embereknek Marin Marais művészetét.
Most igazából csak továbbadom ezt az üzenetet; fraktálszerűen becsatlakozva ahhoz a gyökérszövethez, amelyet ez a CD a hallgatók érzéseivel és gondolataival már kiépített magának, immár sok éve, szerte a világon, és azon túl.







2016. március 7., hétfő

Operabál a házban – Heed Nexus végerősítő




A Heed Audio aránylag ismert Magyarországon; külföldön majdnem jobban; azon kevés hifis manufaktúrák közé tartozik, ahol lemezekről több szó esik, mint pl. a kábelekről. A Heed rendszereket épít, a komponensek egymáshoz tervezettek, a kaszton kívüli kirándulás nem gyakori, a szervkereskedelmet nem szeretik,  itthoni High End Show-kra nem járnak, viszont klub van, közösség, élőzene, sőt, viola da gamba is volt egyszer… lassan már magam sem hiszem el, annyira jó volt.
A paletta széles, CD játszótól az LP tápegységen át a hangdobozig minden fellelhető, a Heed Enigma egy különlegesség lett az audiofil világban. Készülékekből mindig is volt  többféle sorozat, felül nyilván az arisztokrácia trónol; pont, mint a régi időkben. Néhányan emlékezhetnek a Nexus névre - a  vérvonal eredete valahol belevész a magyarországi hifitörténet hőskorába. A régi Nexus, amelyről mindig is három dolgot susogtak, hogy jó hangú és jó ritka és jó drága. Ez utóbbi két dolog miatt a hangi tapasztalat aránylag kevés, legfeljebb régi emlékek gomolyognak régi berendezésekkel. Most egy prototípus új Nexus monoblokk pár került terítékre. Tehát még fejlesztés alatt, ne keressétek, lehet, hogy nem is ilyen lesz majd, sőt, az sem bizonyos, hogy egyáltalán beáll a Heed csatasorba. Akkor miért is a teszt?, egyszerű, mert a cikk igazából nem a technikai részletekről vagy a topológiáról szól, hanem a Heed zenei filozófiájáról és a megközelítésről, a viszonyról, a Nexusról.






Esetenként adódik egy-egy olyan alkalom, amikor az arisztokrácia összejön, beszélgetnek, esznek-isznak, jól megnézik egymás ékszereit és ruhakölteményeit, egy jellemző példa erre a bál, ahol mindez kulturált körülmények között történik, a kétes ingatlanügyletek és  tőzsdecápa megbeszélések alatt sok a zene, ami köré remélhetőleg egész hifis létezésünk tekeredik. Egy ilyen illusztris összejövetel szerveződött nálam a napokban.


Érkezés lefüggönyzött hintóban, tökéletes professzionális csomagolásban, a dresszkód fekete nagyestélyi, valóban, a megjelenés elegáns, fél rack, nem túl vastag, egyetlen kapcsoló hátul, elöl csak a feliratok és egy kék led  -  tiszta fajta, dörmögi hátul egy szivarfüstbe burkolózó aranyláncos, arca nem látszik, kövér és rasszista, ha nem kell fajelméletről társalogni vele, tök jó fej, rhódiumbányái vannak és titokban mp3 ellenes felvonulásokat pénzel - a szokásos csatlakozók igen jó minőségűek.


Az első találkozás az idegen és előkelő családokkal, az a kábel, mert most nem a Heednél megszokott normál jó minőségű vezetékek, hanem az Acoustic Zen Absolute hangfalkábel és XLR interkonnekt fogadja, a hardcore amerikai kábelmágus saját aláírásos darabjai, az árról mindenki tapintatosan hallgat, a Nexus enyhe szégyenlősködéssel kínálja magát, a saruk finoman csusszannak a helyükre, nagyon jól meg lehet szorítani, erősen tartja a másfél kilós drótszörnyet, ezen az estélyen a banándugó csak félmosolyt kapna.



Ilyen körökben van pár téma, amiről folyamatosan tudni kell társalogni, mielőtt az illegális fegyverszállításokra kerülne a szó, ez a golf, a tenisz, a sportkocsik és a szimmetrikus jelvezetés. Heed és XLR???, igen, a kékvér Nexus ilyet is tud, ráadásul nem trafós-csalós kivitelben, hanem igazi balanced operation az üzemmód.


A társulat egy másik tagja a Mark Levinson No. 512. SACD játszó, épp azt sztorizza, hogy a No az nem a Numero rövidítése, hanem a válaszolandó szó, amit mondani kell a kérdésre, hogy van-e jelenleg a piacon jobb CD játszó, enyhe mosoly a gyenge poénon, de valóban egy Rolls Royce a CD játszók között, nagy, fekete, belül Esoteric ipari remekmű mechanikával, 12 hengeres motorjában duál-differenciál üzemben 4 pár dac csip, és egy valódi, digitálisan vezérelt analóg hangerőszabályzó.áramkör.


A hangdoboz egy keverék, hangjával meg a nagy nevekre hivatkozva felrágta magát a klubba; gyári AN hangszórók, AN E klón doboz, amely igazából a Snell ötlete, rá már csak a legöregebb maffiózók emlékeznek a teremben, és belül egy Snell J keresztváltó. Igazi nagyarc, a 27 Hz-es alsó határfrekvenciájával dicsekszik, folyamatosan hazudozik, hogy a szobát is leigázta, használja, mint egy rongyot, a mélyhangok előállítására. Az öltözet nagyon szép, a furnér valódi, de a hangszórók papírja olyan, mint nagyanyám csöves rádiójában, sima és fekete, a magassugárzók meg modifikált 8e forintos Vifák, a váltóban 10 centes elkók, na erről megy a hallgatás, inkább a full ezüst AN tesó 30M ára a téma.

A Nexust szép nagy, köbméternyi helyre ültették, mert a hiányzó erősítő a DP 6C33C, a MIG25 vadászgép végcsöveivel, 2×25 kilójával, 600W oldalankénti tápjával meg a 280 Celsious felszíni csőhőmérsékletével, olyan, mint egy repülőgép-anyahajó. Nagyon-nagyon szeretem. Cső - az egy másik galaxis. Egy zenegenerátor. Most szárazdokkban, mert az egyik atomreaktor biztonsági vezérlőjét szereli Dénes Péter; ez így pont jó, mert nem lesz összehasonlítódsi, meg gyorsan-visszadugom megőrülés, csak a bál és legfőképp a zene, amit hallgatunk.

Egy órácska csevej, ismerkedés, bemelegítés – ki is megyek a szobából, rezegjenek össze, hadd társalogjanak.



Kegyed nem túl nagy termetű, max egy 100W toroid, ha elfér, az meg mire is elég?  – rosszindulatúskodik egy tranzisztormágnás műgyűjtő.
Frida Kahlo pontosan 151,5cm volt, jön a válasz, amaz nyel egy nagyot, mert mindenki tudja, hogy előző nap fizetett ki három milliót fontban  egy képéért.



Két lapos cipős doboz, egy csizma bele sem férne – szemétkedik egy sajtócézár, vasmű birodalommal a háta mögött, rézből készült limuzinnal érkezett, mert Al-Ni-Co mágnesbizniszben utazik mostanában. 
Nálunk Pesten, a Reviczky kastélyban eddig csak márványon vagy intarziás parkettán kellet járnom, csizmát apám vadászain meg a párizsi divatbemutatón láttam…
Ezen már nevetnek.
Magácska csak ne lenne olyan hideg – (mert feszített üzemben még kézmeleg sem lesz a Nexus) próbál békíteni egy A osztályú tag, aki első millióit goffrisütők gyártásából szedte össze.
Nálunk a palotában központi gőzfűtés van, nem kell több meleg, a zenét meg belülről szoktam hevíteni.
Erre már koccintanak, be is fogadták.

Nyitótánc.


Nagyon szépen forog a Nexus; tűsarkúja nem akad össze, amikor bejön a csembaló, nincs egy botlás.sem. Gyors, részletező, nagyon jó alsó oktávval; általános balansza így elsőre – pont jó. Semmi hirtelen kényszer egy kis drótozásra. Fú de fontos ez, ha tudnátok…
Aztán néhány előétel. Lantdarabok, fantáziák, egy Folia futam SACD-ről. 
Zenei – ez az első bátortalan bók, amit megkap. Ennek az egy szónak a bonyolított szinonimái aztán végigkísérik az egész estélyt.
Van egy Bach darab, amelynek a prelűd része viola da gambán igen szép. A heedonisták közül páran emlékezhetnek Zsolt arcára, mikor benyögtük, hogy játsszuk le ezt a percet lemezről, aztán meg Nóri eljátssza igaziban… jó móka volt.


Elismerő moraj fut végig a termen. Mert hallani, hogy a folyamatos egy vonásnyi hangban több helyen felbukkan egy ultra-enyhe bicsaklás, kicsi remegés vagy háromszor is, mintha direkt díszítés lenne. Hétszer hallgattam meg hirtelen – ez néha előfordul, ha hangulatba kerülök
A főételek következnek. Vivaldi operák, aztán az új L’Arpeggiata lemez, Cavalli remekműve. Versenyművek, komplikált szopránok, gasztronómiai költemények, gyönyörű dallamok. A Nexus gyorsan felveszi az ide illő társalgási stílust, mindig is ezek a zenék voltak a kedvenceim, különösen a kíséretes monódiáért vagyok oda, finoman ereszkedő hangsúllyal mondja, kb. mint amikor azt, hogy szép az idő. Az arcokról a kétkedés teljesen  elmúlt, a potrohos operaigazgató rögtön elkezd szemezni vele, valóban, nagyon jól hozza a komplex zenék bonyolultságát, a kontratenorok különösen szépek, ezt nagyon kevesen tudják. Finom lüktetés a continuóban, a kórustagoknál a lélegzetvételek szépen hallatszódnak. A Tecum Principium után páran megölelgetik, a nők megsírósodnak, annyira szépen énekli.





Gyertyákat gyújtanak, szakrális zenék következnek. Reneszánsz polifónia remekei, aztán Monteverdi vesperása, majd Cabezón, ismét lantzenék. Nagy templom lesz, óriási tér, enyhe tömjénszag és remek intonáció.
Közben a mosdóban az operaigazgató teljesen odavan; mossa a kezét, bőszen magyarázza mellette az orosz attasénak – itt a plutónium és a katonai csövek a fő profil – hogy nézze, kimondom ezt a szót, hogy pengetés, a p az elején, p, p, p, az a Nexusnál tökéletes, és úgy, hogy nem lesz nyálas a tükör…fejében legalább négy főszerep cikázik, amit a La Fenice-ben elénekeltetne a Nexussal – aztán rohan vissza a nagyterembe, ahol csembaló próbának pont vége, igen, a Nexus kezébe nyomják a kis aranyszegélyű tagsági kártyát, ahol a tagok képesek élvezetesen megszólaltatni ezt a felhangérzékeny instrumentet – nem sok ilyet osztogatnak, sajnos ez tény; sokmilliós, amúgy perfekt erősítők is elvéreztek már ezen a csatatéren.
Aztán dörömbölés, néhány kissé nem frakkos egyén betol egy portatív orgonát, gyorsan visszaszaladnak a barokk gitárokért és a dobokért meg a csörgőkért, és néhány furcsa fúvós hangszerért, gyertyákat elfújják, nagylángú fáklyákat aggatnak a falra, aztán elkezdik.


Félelmetesen jó hangulat kerekedik, a Nexus pazarul érzi magát, mindenki táncol, a férfiak ingujjban, a főkomornyik a homlokát masszírozza, ez hallatlan, nyöszörgi. Színházi közbetét darabok a Napkirály korából, majd a Le Poeme Harmonique chansonjai, velencei táncok és koloratúra áriák, aztán irány Mexikó, minden rázkódik és csörög, a basszus egyszerűen zseniális, ilyen csörgőt tranzisztorostól én még soha nem hallottam, hajnalig ropták….

Másnap délig alszanak, aztán pakolás. Nexus kikapcs, lecsatlakoztatva, a kék szemek világítanak még, nagyok a pufferek, viszem kifelé a hintóba, látom, hogy nézi az ML-t, aki készenlétre kapcsolva, pirosan pislog, egyre szaporábban, komolyan, nem tud lejönni az állványról a 20 kilójával, a kék meg csak nem alszik el, a tekintetek összefonódnak, na, ezek egymásba zúgtak teljesen, micsoda romantika, nevetek, a zenében ki nem állhatom, de itt szép; a dobozt becsukom, a hintóajtón a függönyt lehúzom, a ML még mindig gyorsabban pislog…egy álló hétig minden nap letöröltem a tetejéről a port, és csak kézmeleg SACD-vel etettem, mire ismét lenyugodott.
Este, lefekvéskor a két E doboz mind pusmog valamit, úgy tűnik, a Nexus zeneisége nyomot hagyott, nem arról agyalnak, hogy Peter Qvortrup és Peter Snell, miért ugyanaz a keresztnév, meg milyen belső kábelnek örülnének, meg milyen alátét kellene és hová, hanem simogatják meghúzódott membránszéleiket, micsoda beütés volt a Pandolfo lemezen, meg a gamba hogy átrezegtette őket, nem, nem fáj, sőt, egyenesen jó volt, aztán meg vitatkoztak arról, hogy Sandrine Piau vagy Jaroussky a jobb hang, meg Lezsnyeva hogy tud ekkorát énekelni, mikor ennyire pici a szája, meg miért nem voltak porondon hifis lemezek, viszont de jó volt a végén a spanyol gitár, aztán elkezdték nyomni a hangolási rendszereket, utána duplamanuálos csembalókat hasonlítgattak, jött a húrok egyenlőségének reneszánsz elmélete, … aztán azt hiszem, elaludtam.




Viszem visszafelé a cuccot, gondolkodom, hogy a következő pihenőnél leállok kicsit, meg hogy van-e imbuszkulcs a kocsiban, csak bele kéne nézni, megkeresni, hátha valami cső van a dologban, mert az lehetetlen, hogy egy félvezetős így szóljon. Zsoltnak aztán mondanom kell valamit, ha megkérdi, milyen volt, majd a dugóban Pesten valamit kitalálok, próbálom összeszedni a gondolataimat, nem egyszerű, hogy meg ne sértődjön, vagy el ne bízza magát, majd a helyzet adja magát.

Valahogy így kéne, hogy Szia Zsolt, a Nexus tényleg jó erősítő, tetszett, köszi még egyszer – igen, azt hiszem, ez pont jó lesz..




*         *         *


2016, március 7.




_______________________

2020. április

Tart-e még a szerelem?
Szerintem kitaláltátok, hogy azon a tavaszon a Nexus nem került vissza a Heed Audio-hoz. És utána sem.


Aztán eltelt 4 év.
Pár hónap után kapott a végére egy pár Spendort.
Azóta csak zene. Ez a legfurcsább, hogy amióta a Heed betette a lábát a szobába, megszűnt az a hangi diszkomfort, ami a vég nélküli cserélgetéseket generálta. Ja, mondhatnátok, egy ML512-vel könnyű. Nem tudom, más forrással hogy muzsikál, nem is biztos, hogy érdekel. Meglehet, hogy a Nexus kedveli az arisztokráciát? Próbáljátok ki, meglátjuk.:)
Hogy mitől ennyire szerelmes egymásba a három berendezés, azt én nem tudom.
HighEnd Show-k mentek, meg jártam sok helyen. Ezt a különleges zeneiséget, amit a Nexus generál, sehol máshol nem hallottam, azóta sem.



*         *         *