B-A-C-H problémák - A Werckmeister harmóniák

"... hát ez a szép kis tiszta kvint meg hogy került ide? Igazán sajnálom, de néhány lebegésnyit belőled is el kell csippentenem.. " [Frachberger, vak zongorahangoló]

 

 

 

Van sok Bach lemezem, közülük számos, amelyeket igen jónak sejtek, jó sznobként összegyűjtöttem őket, de furcsa dolgok történnek hallgatásuk során.

Bach partiták. Legendás zene, az előadó a legjobbak között, a hangszer egy mesterhegedű, a felvétel SACD, a hangminőség perfekt, tehát olyan, mint amikor mindent összekészítettünk egy jó szalonnasütéshez, a társaság jó, az idő remek, a parázs kész..

Szépen indul a dolog, lelkesedés nagy, jó illatok csiklandoznak, a hegedű fájában valami különleges tónus, a játékmód teli belső tűzzel. Aztán kicsit telik az idő, szép fokozatosan, a kommunikáció el-lehetetlenedik, valami furcsa lesz, a beszélgetés leáll, valami túl bonyolult ott belül.
A dallamtalanság egyszerűen fáj.
A CD játszó megkönnyebbülten sóhajt, mikor nem kínozom tovább.

Pedig milyen jól eldiskuráltunk...  (Örkény egyperces, emlékeztek? amikor a feltámadt özvegy inkább visszamászott a sírba... itt )

A hegedű – bármennyire is szép hang, tónusban alapvetően nem helyes, egyedül nem nagyon áll meg, kitámasztás nélkül karcol és vagdalkozik, erről nem tehet, zenekarban a helye, jó, nézzünk mást. Csellószvitek a következő, de mivel hisztizünk a tónuson, nézzünk egy átiratot viola da gambára, amelynek tónusa teljes.

Valóban, hangzás olyan, mint amikor kint hagyott vajjal kenünk kenyeret – varázslatosan fedi az összes vágyott hangtartományt, az összes kicsi zug kitöltődik. Voix Humaines – ez most valóság. Az előadó, Paolo Pandolfo meg olyan, hogy eszembe jut, amit a norvég barátom mesélt egy koncertjéről, amikor a nézőtéren ülve hosszú pillanatokig azt hallucinálta, hogy a hangszer összeolvadt vele, de úgy komolyan, annyira eggyé váltak. Amúgy Pandolfo-t ismerjük, ez előtt kettővel írtam róla, azóta a nyílt utcán leállítanak, hogy adjak már legalább egy másolatot az Improvisando-ból…

A Bach lemez hallgatásakor viszont kísértetiesen megismétlődik az előző tapasztalat. Kezdésből visszahőkölünk, mennyire nagyszerű zene. Aztán túltekeredik valahová, követnénk, de eltévedünk. Szürke rengeteg. Valami ránk ereszkedik. Kimennénk, de Ariadné elment cipőt vásárolni, ridiküljében ott van az, amit úgy hívunk, hogy melodikusság…

Nagy merészen még egy H-moll misével is bepróbálkozunk, az egyetlen Agnus Dei gyönyörű, de hiába, ez az egész téma nem megy.

A Brandenburgi versenyeknél meg estére bevalljuk, szigorúan csak magunknak, hogy egyetlen őszinte hangjegy sincs benne. És felmerül a gyanú, hogy az egész Bach család gyakorlatilag melódia-hendikeppes volt, nagyon nem ment az a dolog, amely,  igazából, a zenét, ab ovo zenévé teszi.

Ízlésekről kár értekezni, vitát nyitni meg főleg, inkább érdemesebb tágabb körben gondolkozni, ha már a zenehallgatás zátonya futott, gereblyézzünk össze pár dolgot, ami még az eszünkbe jut.

 

 

"A hangrendszer úgynevezett fejlődésének szomorú kísértethistóriája"

 

Bachról futólag megemlítik a zenetudósok, hogy a temperált skála bevezetésével óriási lehetőségeket adott a zenei kifejezésre. Ez a könnyű kis megjegyzés néhány embernek azért feltűnt, annyira, hogy továbbgondolta a dolgot, és beemelte regényébe (Krasznahorkai László), illetve filmjének egyik alapötletévé tette (Tarr Béla).

A Werckmeister harmóniák.
Mit is vettek észre ezek a művészemberek, akik amúgy nem zenészek, de annál inkább bölcsészek?, hát azt a furcsa csavart, hogy Bach zenéjén alapszik pl. nálunk a zeneoktatás, és a barokk kor betetőzéseként, összefoglalásaként ismert ünnepelt szerző, de az alapmegoldása, ez a skála-kiigazítás, amit Andreas Werckmeister-rel közösen dolgozott ki, nem más, mint egy csúsztatás, egy hazugság.

Mert:

 

"... a látszólag önkényesen rögzített hét hang a sorban nem egyszerűen hetedrésze valamely oktávnyi egységnek, nem gépies rendszer tehát, hanem hét külön minőség, akár hét testvércsillag az égen...

... egy hangsor nem valami szabályos templomlépcső, tudja, amin föl-le szaladgálhatunk az istenekhez"

 
Egy – amúgy érdekes - matematikai kísérlet, amely beleette magát a zenei létezésbe, az egész zenei valóságunkba, és emellett a ..., hogy is fogalmaznak?, nyilvánvaló botrány mellett a jólfésült közönség egyszerűen továbbsétált.

 

"... értetlenül s némiképp irigy lenézéssel állapította meg, hogy zajongó útitársai – nyilván a környék sötét tanyáin s falvaiban tengődő megannyi durva paraszt – még ezekhez a kényszerű körülményekhez is igen gyorsan képesek alkalmazkodni: mintha nem is történt volna semmi rendkívüli."

Igen, ezt nem bírták szó nélkül. A film amúgy remek, akkor is, ha kikapcsoljuk belőle ezt a zenei dolgot, bár kissé nehéz lesz, merthogy ez a címe.

Óriási viták nem lettek, és ma sincsenek, nem is lesznek; sokan azt sem értik, hogy mi itt a baj.

Hanem úgy tesznek, mint a háttérben Valuska, aki kb. a közepébe beleun, és diszkréten kimegy a szobából... ha így tesztek, nincs harag, komolyan.

 

"... a régieket, nemcsak kételyek nem gyötörték, de sértetlen, gyermeki bizalmuk árnyékából nem is vágytak el,s mert tudták, hogy az isteni harmónia az isteneké, megelégedtek azzal, hogy tisztára hangolt hangszereik dallamával mintegy belepillanthattak az elérhetetlen tágasságba" 

"... a megzavarodott fennhéjazás a törékeny álom teljességét akarta…, hát megteremtette a maga módján, ahogy lehetett: a kérdést nagyszerű technikusokra bízta, Salinasokra és Wercmeisterekre, akik magukat nem kímélvén, az éjszakát nappallá, a hamisat pedig igazzá tudták tenni, s mi tagadás, a feladatot oly ragyogó leleménnyel oldották meg, hogy az azóta is hálás publikumnak más dolga se maradt, mint elégedetten összenézni és kacsintani egyet boldogan, hogy Na ez az!" 

Nyilván értelmes ellenvetések is el szoktak hangozni, például az, hogy már az 1600-as évek közepére legalább 30 féle hangolási rendszer létezett – a valós szám akár ennek a háromszorosa is lehetett – ami azt jelenti, hogy hangolás terén igazán minden és mindennek a fordítottja is ki lett próbálva, gyakorlatilag nem maradt olyan hang vagy hangköz, amelyet ne alkalmaztak volna valamelyik hangszeren. Másrészt, az a csekély mértékű kerekítés, amelyre szükség volt, a hallhatóság határán egyensúlyoz, a laikus közönség ezt feltétlenül nem hallja meg, cserében viszont sokkal többet kap, jóval több hangnemben és előjegyzésben gyönyörködhet. 

Az igazán jó vitatkozó még azt is mondja, ha már ennyire ragaszkodunk az analógiás gondolkodáshoz, akkor miért is kellene akarni, hogy az alap húrfelezős Püthagórasz-féle skálán közlekedjen a mai hallgatósághoz a zene, ma, amikor a világ leírása és az emberi jelenlét alapvető változásokat mutat, akár 100 évre visszamenőleg?

Valójában a probléma filozófiai jellegű, leginkább metafizikai megközelítésből érthető. Ami a fájó pont itt, az az előre megfontoltság, amellyel ez a manőver megtörtént, vagyis egy direkte alkalmazott becsapás, egy hazugság, ráadásul a zenei matematika eleve mesterséges rendszerének védőhálója fölött végrehajtott akrobatika.

 

 

A pithagoraszi komma furcsa, majdhogynem irracionális jelensége már századok óta gyötörte a komponistákat és a zenészeket egyaránt, ez valóban így van, a 12 tiszta kvint sehogyan sem akart pontosan 7 tiszta oktáv lenni. Ja, meg az is gáz, ilyen alapon, hogy a tél után tavasz jön, a hétfő után meg kedd, nem?

 

"... a nehézséget, Werckmeister egy amolyan huszárvágással intézte el, s csupán az oktávok pontos távolságát megőrizve, a tizenkét félhang univerzumát – mit neki a szférák muzsikája! – egészen egyszerűen tizenkét egyenlő részre osztotta fel"

 

Tehát, olyan dolog mennyiségi felosztása történt, amely ab ovo nem szám, de még csak nem is aritmetikai jelenség, egy olyan egyenlő szakaszolás, amely a természetben soha-soha nem fordul elő, vagyis mesterséges, mesterkélt, kitaláció, műanyag. 

Műanyag.

Mit is jelent egészen pontosan a műanyag?, azt jelenti, hogy a természetben elő nem forduló összetétel.
Tehát műanyag a műanyag, meg a Tesco-s zacskó, nyilván, de bitumen az nem.
Műanyag az alumínium, de a selyem az nem.

Műanyag a kristálycukor, de az ezüst az nem.

És még van egy műanyag, amelyre senki sem gondol, pedig temérdek van belőle, a földön a leggyakoribb összetevő.

Igen, a vas, amely a természetben csak oxidjaiban fordul elő, ezekből ezerévekre való tartalék van. Így akkor már az is világos, hogy hagyomány szerint miért él az emberiség a vaskorban. 

És hogy az aranykor nem azt jelenti, hogy aranyból volt a villa meg a WC ülőke.

Tehát ez az egész skála-kiigazítás legalább akkora belenyúlás a természetbe, mintha egy logaritmikus folyamatot, pl. ami hang terjedése, akarnánk lineárisan megmagyarázni. A dolog jogosságát amúgy az a szellemiség táplálja, amelyet esetleg racionalizmusnak is hívhatunk, ami szerint kár siránkozni, mert nézzem meg a cipőm talpát, vagy a laptopot, amin írok, az is mesterséges, és higgyem el, nem a Holdról való anyagok, nagyon is földi dolgok, sőt, komoly szellemi kreáció eredményei, mert 25 csepp kőolajból egy Esc billentyűt készíteni, felirattal, azért az nem gyenge, tehát ez a dolgok normális rendje, és ezt az a szó írja le leginkább, hogy fejlődés. Valóban, ebben a rendszerben ez így van, sőt, így helyes. 

Itt jön be a metafizika, amely a mögöttes nagyobb ívekre ad rálátást, és amely egy másik, jóval tágabb rendszer szerint gondolkozik.

Mi is a régizene?, ezt ezerszer átbeszéltük, hogy a régizene még tiszta eszmeiségű zene, az égi harmóniák földi tolmácsolása zajlik, finom merőleges geometriával, tulajdonképpen továbbadja azt, amit kapott. Az individuum jelentősége csekély, épp csak annyi, hogy valakinek meg kell pengetni a húrokat.

Itt viszont azt látjuk, hogy egy mesteri, párhuzamos, hamis zenei galaxis épült ki, amely nem az alapmegfelelésekből származik, hanem konstruált, egy művi matematika képletei szerinti tökéletes rend.
Ha úgy teszik, nem 'organikus'.
Óvatosabban fogalmazva, egy plusz lépcsőfok bekerült a rendszerbe. Az irány most is fölfelé mutat, de nem merőlegesen, hanem kissé hajlított és ide-oda cikázó pályán, amelynek a szabadságfoka, a dimenziója látszólag több.

Ez a többlet viszont egy fals rendszerre épül, bármennyire is szeretnénk az ellenkezőjét hinni. 

Egy borkereskedő, aki 1/30 rész vizet ad a borhoz. Akár ki is emelheti az ízeket, az erre szakosodott hardcore szakértők kivételével ez senki észre nem veszi. Ő viszont ezt egy táblán még hirdeti is, amire az van írva, hogy Wohltemperiertes Klavier, amit az iskolákban ma tanítanak.
Mi ez, ha nem ízléstelenség? Vagy még akár, kicsit több?

Mi ez, ha nem az, hogy hathatós segítséget nyújtott ahhoz a manőverhez, amely az egész nyugati félteke zenei világát hazugságba taszította??

Amúgy nyilván ide köthető az akkori protestáns gondolkodás is, amely egy nagy és stabil rendszert akart átjavítani, amikor az elromlott. Csak az a baj, hogy amikor a  katedrális beázott, és tényleg a hívek fejére esett az eső, nem a tető javítása kezdődött,  hanem egy új épületet emeltek, amiből pont a lényeg hiányzik, de a tető, az tényleg rendben lett, a hívek fejére már semmi sem hull, az sem, aminek kellene.

És akkor itt fordítsuk meg a dolgot, miért fáj ez a kritika a zenészeknek, ha egyáltalán törődnek vele, legalábbis annak az 1%-nak, akinek valami halovány fogalma van a pitagoraszi kommáról, meg játszott már életében nem egyenletes hangolással, egyáltalán. Mert a WTC tényleg tananyag, és Bach zenéje amúgy is erősen, annyira, hogy nálunk a régizene sok helyen a zeneiskolákban ővele kezdődik. Tehát erre a zenére vannak szocializálva, ezen nőttek fel, ezt szívták magukba. Ebből a felprogramozási keretből kilépni éppúgy nem tudnak, mint ahogyan én sem a saját zenei világomból.

Kicsit olyan, mint a nyelv, gondoljunk bele, mekkora nehézség akár egyetlen idegen nyelvet megtanulni, ahol azon kívül, hogy mama meg egzisztencializmus, nincs még csak hasonló szóalak sem.

Illúzióink ne legyenek, ők éppúgy nem fognak több régebbi zenét hallgatni, ahol horizontjukat kicsit tágabbra nyitnák, mint ahogyan én sem fogok több Bach zenét hallgatni, amivel esetleg elsajátítanám azt a nyelvezetet, amelynek meg nem értése kizár a mű-élvezetéből. Egy ZAK képzést, de a hiányát sem lehet meg nem történtté tenni.
Való igaz, hogy létezik aránylag elegáns ellen(védő-)érv is, miszerint Bach galaxisa nem szorosan, hagyományos értelemben vett zene, hanem attól jóval több, itt egy más, magasabb rendszer szerint történnek a dolgok, ennek lekövetése pedig tanulható, legfőbb ideje lenne elkezdenem…
Számos ilyen dolog létezik a zenében,  pl. én továbbra is présnek gondolom a szonátaformát, ők meg türelmesen elmagyarázzák, hogy a benne felépülő hármas egység szintén metafizikai jelentőséggel bír, egy kristálytiszta szintézis, egy teremtés, amely megemeli a zenét.

Akkor hol az igazság?, kérdezhetitek joggal.

Van kérdés, amire nincs válasz. Mert ha kicsit hátrébb lépünk, hogy nagyobb szeletet lássunk a tájból, akkor azért látjuk, hogy Bach sok műve, például a passiói valóban a magasabb valóság felé törnek, (még akkor is, ha kicsit tájékozottabbak folyamatosan kihallják a beléjük-lopkodott régi többszólamú protestáns népénekek komplett szakaszait); egy Glenn Gould-féle Goldberg variációk valami jó rendszeren hallgatva, a szőrt a hátunkon felállítja, az egészen bizonyos.

A rengeteg barokk szerző még rengetegebb műveinek halmából Bach olyan magasan kiemelkedik, hogy kultusza teljesen érthető és helyénvaló.
Persze csak ha nem ismerjük az igazán jókat.

Tehát azt javaslom, hogy a fentebb sorolt problémák, vagy inkább észrevételek ne generáljanak teljesen hiábavaló vitakényszert, hanem a kedvelők számára növeljék azt a komplexitást és sokszínűséget, amely minden nagy volumenű gondolkodó és művész alapsajátossága most is, és ahogyan a régebbi korokban is volt.

Aki pedig tovább akar haladni, a szögletes, struktura-orientált melódia-sivatagból kicsit élhetőbb zenei helyekre, az út nyitva, régi szerzők elit csoportja van,  lemez van, youtube van, és különösen jó hír, hogy olyan régizenész-generáció cseperedett fel, amely ebben nagy segítség lehet. Nem Magyarországon, mielőtt valakinek a meghatottságtól a szeme bepárásodna... :)

Az, hogy ezzel olykor kicsit szél ellen vagyunk?

Ne zavarjon minket, gondoljunk a négyszögletes föníciai vitorlára, amely hátszélben szépen ballagott, tolta a megrakott hajókaravánokat, biztos zsírosodást adva a kereskedőknek; némi zeneelméleti neveltetéssel és meteorológiai tudással, hangszerrel a kézben tévedhetetlen, biztos tipp, nagyot hibázni lehetetlen.
Még a szó is ez mondja, fősodor, nem?

A latin vitorla, a háromszögletű, amelynek már aerodinamikája van, tehát valahol a repüléshez kötődik, az viszont jól húz szinte teljes szembeszélben is, akkoriban a rómaiak ezzel mindenkit legyőztek a meghódított tengereken, később a portugál konkvisztátor karavellák vitorlázata lett.

Akkor is, ha fordulóban kifejezetten borulékony volt a hajó.

 

Mondhatni erősen labilis, talán éppúgy, mint a fenti fejtegetések, akkor is, ha a tények makacs dolgok.









Szóval, jó Bach hallgatást mindenkinek,
Üdvözlettel, a Werckmeister-Harmóniákból,

C.

*         *         *

P.S.

A film, nagyon jó, bár nem való mindenkinek.

A youtube linket érdemes megnézni, ha az egész film nem megy hirtelen, valahogy túljutni az első percen, az nem lenne rossz.

Krasznahorkai László könyvei is magasan ajánlottak. Ez az egész cikk, meg a sok dőlt betűs idézet, 'Az ellenállás melankóliája' c. könyvből származnak.

Ja, és végül, emlékezzünk a történet végére:
Ismét rend lett.
A kitömött bálnát elvitték.
Az öreg zenetudós visszahangolta a zongorát a temperáltra. Ahogyan Bach és Werckmeister gondolta.
A feleség visszajött.
Ő amúgy jól érzi magát, minden rendbe jött. Nem szűkölködik, van elég helye is.
A fáskamrában....

_______________________________

Képek:

1-2-3-4-5-6-7-8-9-10-11-12-13-14-15-16-17-18-19-20-21-22-23-24-25-26-27-28-29-30-31

Ballada a költészet hatalmáról - Orfeusz hangszere

 

 

 

 

 

 

 

Orfeusz mítosza rendkívül erős az európai gondolkodásban. Maga a szerelmi történet, hogy ennyire lehetséges szeretni valakit, hogy még az alvilágba is lemerülünk, hogy visszaszerezzük a Nőt, egy örök szép példa marad a mai ember számára is. Az orfikus filozófia még tovább merészkedik, Orfeusz igazából saját lelkének nehéz és sötét anyagban elmerült feléért száll alá, hogy együtt felemelkedjenek, tehát itt egy komoly metafizikai egység-megvalósításról van szó, ahol a szerelem egy igazi spirituális alapmanőver.

Mondják, hogy Orfeusz lantos volt és költő is, persze tudjuk, hogy akkoriban a költészet nem volt a zenéről leválasztva úgy, mint ahogyan ma, és azt is tudjuk, hogy igazából nem lantról van szó, hanem a líráról, amelynek legközelebbi mai széleskörű leszármazása a hárfa; melynek játékára a halak, vadak és madarak mind összesereglettek, gyönyörködvén a hangok mennyei szépségében.

A mítosz nélkül is belátható, hogy a hárfa alaphangszer, olyan hangszínezettel, hogy teljesen megáll egyedül, mert tónusa teljes, vagyis helyes. Pont, mint a viola da gamba vagy a lant. Annyira megáll, hogy a hegedűverseny szóalak hallatán egy határtalan repertoár pörög a szemünk előtt, ha meg azt mondjuk, hogy hárfaverseny, szemöldökünk felszalad, és maximum valami romantikus össze-visszaságot tudnánk előásni…Modern korunkban, mármint a későbbi zenékben sorsa hasonló lett a lanthoz és a gambához, visszasilányultak continuo kíséretté, ez a jelenség pontos analógiája annak, amit a mai szakértők a zene fejlődéseként erőltetnek, ami tulajdonképpen a szellemi tartalom lassú, de biztos kivonulását jelenti.

Tehát hárfaszóért érdemes keresni szóló hárfát, itt sajnos nem vagyunk elkényeztetve; lemez nincs túl sok; Andrew Lawrence-King neve szépen csillog, Arianna Savall és Mara Galassi is finoman játszik, de most következzék egy aránylag ismeretlen spanyol lady, Nuria Llopis Areny, aki ezzel a felvétellel ott az elitpolcon, nem vitás.

A hangszer egy Arpa de dos órdenes, amely szinte ugyanaz, mint Itáliában az Arpa doppia; a helyzet hasonló, mint a régi billentyűsöknél, vagyis mindenki kópiákon játszik, ez egy Pere Elias hangszer másolata, az eredeti évszám 1604, a műhely-színhely Barcelona.

A tónus már a kezdetekkor, az archaikus időkben megállt magában, de a hangkiosztás később már nem; a reneszánsz és a korabarokk által kedvelt rafinériákra adott egyik megoldás az, hogy átnézzük a darabot, és ennek megfelelően áttekergetjük a húrokat a kívánt hangolásra; egy másik megoldásra már 1602-ből van feljegyzés, mert a hangolás akkor is egy bonyolult procedúra volt, valamit ki kellett találni, hogy a közönség ne unja halálra magát. Ez pedig egy párhuzamos húrsor alkalmazása, amely gyakorlatilag majdnem egy kromatikus sor, így a két húrsorral meglettek a fekete billentyűk is, ez lett az arpa doppia  Később, a romantikában a méretek abnormálisan megnőttek, embermagasságú fémhúrok és tonnás tehetetlenség; emiatt női hárfás kb. annyi volt, mint női mozdonyvezető, a zenélésük sokaknak tetszhet, számomra egyenlő a nullával…

Itt viszont, már a legelső hangnál belemerülünk egy akusztikus gyönyörűségbe. A bélhúrok rezonanciája semmihez sem hasonlítható: halk, finom, teljes és feltűnően sokszínű, még egy viola da gambához szokott hallgatónak is.
Amúgy az egész zenélés erről szól, nem?, a felharmonikusok jelenlétéről, amelyek megkülönböztetik a hangszerek hangját; ha itt szűkítés van, vagy be kell rakni egy nagyzenekarba, mint a modern hegedűt, hogy hosszú távon az idegeinket ne szaggassa, akkor mire is jó az egész…?

A darabok különböző spanyol gyűjteményes kiadásokból származnak, a nevek Ruiz de Ribayaz, Fernandez de Huerte, padre Martin y Coll, nem mindig mint szerzők, hanem mint lejegyzők, de sok dallam származik abból a kéziratból, amelyet csak úgy hívnak, hogy Manuscrito 816. 

Az időszak kb. a XVII. évszázad egésze.

Ismerős dallamokkal indul a lemez, az Espanoletas, a Hachas és a Tarantella népszerűsége igen régi, aztán táncok és különböző canzion-ok, van egy limai San Juan differencias, vagyis ezek a variációk Peru messzeföldjét idézik, éppúgy, mint néhány dallam Paraguayból, aztán ismét Valencia és Madrid. 

Jellemző, hogy hagyományosan orgonára, spanyol gitárra és hárfára szólt az 'instrumentalizáció', így, egyszerre, és sok volt a régebbi művekből való átemelés vagy szimpla átirat; ez a nagyvonalú összemosódás aztán egy feltétlen bolyongáshoz vezet, amikor igazából ki akarjuk deríteni a szerzőt, vagy legalább a hangszert.

Nagyon szép előadásmód. Az utolsó harmadban a kidíszített alsó fekvés pengetésére szervezetünk erős borzongással reagál. 

Geometriája a merőleges, mert az igazi zenei gondolkodás az annyi, mint merőlegesnek lenni és a földet az éggel összekötni.
A stílus maga a zene, vagyis nem ismerünk rá Nuria személyére, a kellő diszkréció a minőségi régizenében elengedhetetlen. Inkább olyan, mint egy pici virágokkal meghintett tisztás, pont akkora, emlékszünk?, amekkorát egy kisgyerek kifulladás nélkül körbe tud szaladni; a pázsiton éppen látszanak Nuria könnyű lépteinek nyomai. A háttérbe vonulás és valami tiszta öröm különös, ma már nem használatos keveréke. 

Mint amikor az ősidőkben Janaka király az utak mellé házakat épített, és kedvét lelte abban, ha az utasok nála aludtak és az övéből ettek.

 

 

Fizetni nem kell most sem, sőt, ez a zene ad nekünk valami fontosat, derűje komolyságában, komolysága derűjében; és amit csinál, azon a szépség bélyege van.

 

 

 

Feltétlen, módfelett ajánlott.

 

 

 

 

 

 

*         *         * 

_________________

Nyitókép: itt

Excalibur - Signor Pandolfo kalandja az improvizációval

Egyik legkedvesebb lemezem következik.

Van rajta egy nagyon egyszerű és kimondottan szép dallam. 

Fogjunk kézbe egy gitárt, mindenkinek menni fog, ígérem. Pengessük akkordokon a húrokat simán, ahogy a jönnek egymás után, semmi jobbkéz-trükk, az akkordok C-G-Am-Em

Értő kezekben és teljes kibontással, nyilván jóval bonyolultabban, valami ilyesmi kerekedik ki belőle. Illetve kerekedett, mint alant, ez a sok írás.

Az eredethez kicsit vissza kell menni időben.

1500-as évek legeleje. Hever Castle, óriási nemesi birtok, Kent vármegye, Howard herceg egyik oldalága. Nagy család, sok gyerek, nagy konyha, szép kert, őspark. 

A kicsi Anna 5-6 éves körül, nagyon eleven és arca finom. Esténként már alig bír magával, szeme csillog, mert mikor a dadus ágyba parancsolja őket, csöndben kell maradni, lassan nyílik az ajtó, és belép a Ráncosarcú. Leül az ágyak közé, elfújja a gyertyát. Az ijesztő sebhely a homlokán így nem is látszik, ő az Earl of Emsworth, egy nagybácsi, a világlátott, sok csatát megjárt rigolyás vénember, aki hányatott élete alkonyán ebben a kastélyban talált nyugodalmat látomásai és emlékei elől. Napközben a gyerekek félnek tőle és a kampósbotjától, mint a tűztől, de most mindenki figyel. Mert mesél. Rég letűnt korok elevenednek meg; sárkányok és boszorkányok, dicső birodalmak és csaták, de legtöbbször történetek Arthur királyról, az Excalibur-ről, a Szent Kardról és a Kerekasztal lovagjairól. Akik védték a betegeket, nőket, gyengéket és a gyerekeket, küzdöttek a gonosz sárkányok és rosszindulatú törpék ellen, de kalandjaik során egyetlen nagy cél vezette őket, megtalálni a Szent Grált. 

Persze a kis Anna kedvencei a Halászkirály legendája volt meg a Gawain és a Zöld Lovag, ez utóbbi annyira tetszett neki, hogy hetek teltek el, és még mindig ugyanezt a történetet követelték ki, napközben pedig sokszor eljátszották, évekig zöld övet hordott, és volt, hogy még az egyik lovat is zöld krétaporral borították be, ebből aztán lett egy kis szidás….

meg akkor is, amikor a dédapa zafírberakású régi kardját úgy beleszorították egy odvas fába, hogy három férfi egy óráig fűrészelte, mire kilazult, Anna sírva magyarázta, hogy csak azt akarták eljátszani, hogy aki az Excaliburt ki tudja húzni a kőből, abból lesz Anglia királya, vagyis királynője, mert most ezt ő találta ki…

Mindenki mérgelődött, mert a kard drága volt, és egy kő ki is esett belőle, csak Lord Emsworth mosolygott, és a végén ügyesen úgy alakította a dolgokat, hogy a kislány húzza ki, és utána évekig úgy hívta őt, hogy királynőm…
Pár év után Anna megkomolyodott és szépsége lenyűgöző lett, Lord Emsworthnak pedig még a szemöldöke is teljesen megőszült, de Anna rajongása a Kerekasztal történetei után változatlan maradt; most már tudta, Parsifal mit is keresett valójában. Megértette Lancelot, a csúnyaarcú lovag és Guinevere királyné gyönyörű nagy szerelmét, amely Arthur birodalmát a romlásba döntötte, és megtanulta a királyné kedvenc dalát, amellyel Lancelot rabolta el a szívét, aki Frankföldről származott, így a dal címe az volt, hogy A francia dal, aztán később csak úgy ismerték, hogy a Francia.

1522-ben Anna a királyi udvarba került, zöld övet többé nem hordott, de az a hosszú kézelője, amellyel finoman eltakarta jobb kezének kicsi hibáját, az mindig zöld volt.

A király is értett a zenéhez, maga is lantos volt, a lenyűgöző szépségű zöld kézelős udvarhölgytől pedig mindig kérdezte, mi az a dallam, amit állandóan játszik.

Boleyn Anna pedig nem árulta el, mert a két ország épp háborúban állt, és legfőképp, mert halálosan szerelmes lett a királyba, VIII. Henrikbe, pont, mint Lancelot Guinevere-be, így a király ezt a dallamot így nevezte el, hogy Her Ladies Greensleeves, (sleeves=kézelő), aztán már mindenki csak így hívta, a Greensleeves.

A folytatást mindenki ismeri. Boleyn Anna és VIII. Henrik gyermeke lett az az Erzsébet királynő, aki alatt Anglia világhatalom lett; az Excalibur továbbra is legenda maradt; VIII. Henrik néhány lantműve a feledés határán egyensúlyozva, de fennmaradt, a Greensleeves pedig azóta is teljes pompájában ragyog. Az utazó zenészekkel Európa-szerte elterjedt; az eredeti változata a Német-Alföldön és nyilván Franciaországban hódított, az Ibériai félszigetre kerülvén pedig kicsit átalakult, az osztinátó teljesen új ritmust kapott, a kibontás némileg más lett, Spanyolországban ma  úgy ismerik, hogy Las Vacas.

Több ilyen kalandos sorsú vándordallam is létezik, finom láthatatlan hálózatot alkotva zenei világunkban; olykor összecsomósodnak, és találkoznak egy-egy lemezen, ezek közül talán az egyik legjobb az Improvisando.

Először nézzük kicsit a borítót, fönt. Mert ezt kapjuk belül, pontosan. Pandolfo csak áll, valamin gondolkodik talán, mosolyog, kis tarka pamacsok jönnek-mennek körülötte, a többieken is látható ez a színes friss fuvallat.

A Las Vacas a 2. track; soha nem felejtem el, amikor először hallgattuk. Estig ment a vita, hogy mi is ez. Itthon tanult zenészekkel rendkívül óvatosan kezeljük ezt a témát; legtöbbjük horizontja lezárt ajtókkal van telve, vitatkozni majdnem hiábavaló.

Szerencsére Pandolfo nem a Zeneakadémián tanult; így az a horizont jóval szélesebb, nagyobb szelet eget mutat nekünk. A cím az improvizáció, a darabok pedig a késő Reneszánsz nagy slágerei. A dolog komolysága akkor tűnik fel először, mikor Pandolfo a bookletben megemlíti, hogy a mai klasszikus zenészeknél a játékmód és a kottaolvasás akrobatikusan ügyes, gyakorlatilag bármit kapásból lejátszanak, ami eléjük kerül, viszont az improvizációs készségük, amikor használni kellene a saját zenei gondolkodásukat, az szégyenletesen alacsony, mintha ki lenne lúgozódva onnan belülről. Barátaival elhatározták, hogy készítenek egy lemezt, ahol elmondják a véleményüket erről az egészről.

Közben azért nem árt tudni, hogy régebbi korokban nem csak a világnézet volt más, hanem a zenei oktatás is erősen eltért; sőt, a hasonlóság a maihoz leginkább a szinte semmi. Gondoljunk bele, hogy az improvizáció a kezdőknél, pár akkord után már alapkövetelmény volt – ez ma sajnos nem így van, az oktatáshoz használt zenék ezt amúgy is ab ovo kizárják, ami meg maradt mégis, az valami fényűzés-féle úri kiváltsága lett a magasan-játszók kasztjának, akikre szúrós szemű szigorú rég elhalt szerzők emelnék pofonra a kezüket, ha letérnének a sínről, így az lett, hogy szinte soha nem használják még akkor sem, ha esetleg tudnák.

Hallgatva a lemezt, körvonalazódik a sejtelem, hogy itt valami másról van szó, nem pedig a szerszámosláda ötletszerű újrapakolásáról. Még mélyebbre belenézve pedig azt látjuk, hogy ez a fajta improvizáció eltér attól, amit fejünkben ez a szó takar.
Akkor mi? Inkább egy igazi real-time alkotótevékenység, vagyis egy szellemi tartalom realizálása. Mit is jelent ez? Gondoljunk az Excalibur misztikájára, ahol Arthur király egy elhatározással, egy elvvel kezdett, aztán keresett hozzá lovagokat, leültette őket egy Kerekasztalhoz, épített köré egy termet, a terem köré egy palotát, a palota köré egy várat, a vár köré egy országot, az ország köré egy birodalmat, melynek nagysága fennmarad az idők végezetéig. Az Erzsébet-dinasztia Britanniáját tekintve ez egészen pontos analógia.

A régizenét tekintve szintén pontos a meghatározás, ezért is mondjuk rá, hogy tisztán eszmei zene. A bátrabbak meg egyenesen gondoljanak János evangélista kezdő soraira.

Tehát odaalkotni dolgokat, ahol eddig semmi nem volt, illetve csak egy dallam-váz, vagy csak egy osztinátó keret. Mint amikor a Word-ben, ahol rajzoltunk egy alakzatot, a határokat kijelöltük, a kezdőlépés megvolt; alul pedig ott a kis ikon, hogy kitöltőszín, alatta, hogy kiöltési effektusok, és ráklikkelünk, hogy ’elv’, aztán legördül annyi tools, hogy a lista leér a lap aljáig kétszer.

A konkrét zenei megjelenítés pontosan így történik. A nulladik taktusban utalás az élő zenei háttérre, amely midig ott sistereg és csörög a megelőző állapotban, mint ős-Káosz, vagy ős-Rend, ezek egymás analógiái, aztán az első taktusokban kijelölődik egy alapmintázat, és aztán ez hívja életre az összes többi létező dolgot, egyre bonyolultabb megjelenítésben.

Nevetségesen egyszerű alap, mondhatnátok, valóban, egy darab tégla a három akkordjával, de olyan katedrális épül belőle, hogy a nyakunk megfájdul, ha felnézünk a tetejére, pedig a háromakkordos téglákon kívül más nem is nagyon van a falakban.

Ehhez képest, amit a zenészek csinálnak picit későbbi zenék előadásakor, az egy kétségbeesett fűrészelés, hogy valamit átadjanak a zeneszerzők zsenijéből, gúzsba kötött kézzel és cikázó szemmel bogarászva a szabadsággyilkos kották atompontos, még a levegővételüket is szabályozó előírásait.

Akkor a régizenészek a többiektől ennyire különböznek? Jómagam azt látom, hogy legtöbbször igen, de a helyzetet bonyolítja, hogy a nyelvünk itt, mármint a korszakolásnál vergődik, Bachnál a fentiek eszünkbe sem jutnak, nem csak azért, mert az ő zenéje egy más struktúra, hanem mert ahogyan ment előre a kor, a pontos lejegyzések ezt a fajta szabadságot majdhogynem kizárják, de vele ellentétben van szerző, akit még pontos kotta mellett is szabadnak érzünk, meg szintén vele ellentétben, van régi szerző, akit meg kár kiemelni a feledésből, szóval minden van, meg mindennek az ellenkezője is, a kavarodás nem kicsi, eligazodni nem egyszerű. Az viszont tény, hogy ilyen zenélés tükrében a mai előadók többsége egy olyan tehetséges gyermek, vagy inkább egy lángeszű felnőtt, aki fantasztikusan olvas, csak éppen elfelejtették megtanítani beszélni.

Kár ezen riadozni, inkább léptessünk tovább, bármelyikre, akár a track 14.-re, a Folia, vagyis a Foliandalus, így írták, a másik nagy vándor, különösen szép felvezetést kap, egészen tisztán hallatszik, hogy miből építkezik, és megint ugyanoda jutunk, mint az előbb.
Pandolfo itt kicsit hosszabban mutatja a deszkákat, jó sokat, hosszú farudakat, a szegeket zsákszámra, pár hordó kátrányt meg jó nagy darab vásznakat, rengeteg kötelet meg csigákat, egy csomó őgyelgő mesterembert, tisztára olyan, mint egy giga-kirakodóvásár három és fél percig – aztán megszületik az elv, az akarat, a kívánság, hogy jussunk el tengeren a Fűszer-szigetekre: és a sok lim-lom alkatrészből felépül egy gyönyörű vitorlás hajó, amelyik büszkén szeli a habokat. Sainte-Exupery aránylag pontosan leírta, mi történik.  

Mi pedig élvezzük a zenét, mert elindult a Folia, szórjuk a capuccinónkra a fahéjat, mert finom, amúgy az akkori ára pont annyi volt, mint az arany.

Tényleg olyan, mintha aranyport szórna ránk ez a lemez. A régiek, akiknek telt rá, állítólag ették is, nekünk most elég, ha csak hallgatjuk, esetleg belélegezzük. 

Kicsit járathatjuk az agyunkat azon, hogy mivé lett mára a komolyzene, meg nálunk az oktatása, mennyire kár, hogy így alakult, de arra gondoljunk, hogy gyógyírként itt van ez a lemez, illetve a tokja a kezünkben, mert a CD játszónk inkább szemérmetlenül hazudik, hogy ilyen kék színű lemezt ő még életében nem látott, mintsem vissza kelljen adni és nem pedig ezt pörgetni és hallgatni éjjel-nappal, végestelen végig, addig, amíg az utolsó urániumsugár ki nem fogy a paksi reaktorból.

*         *         *