Corelli - Karácsonyi Concerto

Róma.

Arcangelo Corelli - 17 évesen már híres zenész volt, korán kibontakozó tehetsége, híres mesterei, és persze jó megjelenése, nagyon hamar Itália vezető hegedűsévé tették. Ravenna után Bologna, majd Róma; ahol 37 évesen a Kardinális Palota zenemestere. Magas rangú pártfogói akadtak, szép karriert futott; ma úgy mondanánk, hogy zseniális programszervező volt, persze leginkább a legmagasabb arisztokrata körökben. Híres koncertsorozatok voltak az Accademia Arcadia szervezésében éppúgy, mint Ottoboni bíboros szalonjában, ahol éveken keresztül hétfőnként mutatta be az legújabb szerzeményeket. 

Furcsa és szomorú, hogy utolsó éveiben kiköltözött a palotából, és búskomor visszavonultságban kesergett, be sem töltötte a 60-at, amikor meghalt.

Igen sok műve fennmaradt, nagyon szerette a hegedűversenyeket, és a hegedű-zenekar; néhány-hegedű-zenekar; concertino-zenekar szembeállításokat, mindenféle variációban. Ma ezt úgy hívjuk, hogy concerto grosso, és azonnal rávágjuk az elsőként eszükbe jutó nevet, igen, ő az, Corelli.

Amit szinte mindenki ismer, az a Concerto Per La Notte di Natale, a Karácsonyi Concerto. Lerágott csont, mindenki játssza, ötmilliószor elhangzott, de mégis, akár a Négy Évszak Vivalditól, ledob magáról minden megúnási vagy túljátszási vagy már-megint-ez érzést. Mert annyira jó a zene. Nincs mit tenni; előfordul, hogy egy nagy sláger tényleg remek, akkor is, ha sokszor elhangzik.

Az átlag előadási színvonal, csak úgy vaktában keresve, örvendetesen jó, az a furcsa eset áll elő, hogy még az ősrégi felvételek között is akad olyan, amely bármikor ajánlható.

És van néhány egészen rendkívüli - a Modo Antiquo lemeze ilyen.

Már a második másodpercben hallani, tényleg, hogy itt valami elképesztő dolog lesz. Aztán kis visszabújás, olyan ártatlan-féle lassú tétel. Hallgatva, valami furcsaság, mert az embert nem hagyja békén az a pár másodperc lerohanásos kezdés, meg a vélhetőleg 415-re lehangolt hangszerek igaz-hamissága; a tudattalanunk már mindenféle variációt legyárt előre, hogy mi következik majd, akkor is, ha nem ismerjük, és először hallgatjuk. 

A kétely pont másfél percig tart, aztán kezdődik az igazi futam.

Szó szerint sírnak a hegedűk; igazi dráma, kőkemény ritmus a másik oldalon. És ez végig így marad. Igazi nagyvonalú, nagyívű játék. Nem hatásvadász és húrtépő, se nem nagyon-virtuóz, hanem inkább tisztán a zene, amely valami mélyet érint. 

Ez a mélység többrétegű. Benne van az a metafizikai mélység, amely minden jó régizene-felvétel sajátja, de így, ezekben a napokban, teljesen tisztán hallatszik egy finom többlet, az ujjongás.

Megszületett a Megváltó. 

Ez az előadás szembe jön  velünk az utcán, jó erősen megfogja a kabátgombunkat, kissé megráz, hogy érezzük a pillanat nagyszerűségét. Az ember ide-oda cikázik, hogy a concertino vagy a zenekar tetszik jobban, nem tud dönteni, annyira jó. Sodró és lendületes, néhol jólesően megszabadulva az ellenpontok szorításától.

Javasolt rögtön kétszer meghallgatni, jó nagy hangerőn. Garantáltan másképp fog telni a nap hátralévő része..

Az együttes a Modo Antiquo, a vezetőjük Frederico Maria Sardelli; a képet nézve valami halovány sejtés átsuhanhat rajtunk, igen, jól gondoljuk, a zenekar vezetése mellett komikus-színész is.

Még egy érdekesség.

Megint Nápoly.

1708-ban, Corelli már 50 fölött, híresen, Nápolyban koncertezett, saját maga játszotta a hegedűszólókat, és a másik szupersztár, Scarlatti vezényelt.

Minden príma volt, apait-anyait beleadtak. 

A nápolyi alkirály a közepén felállt és kiment, a százfőnyi kísérettel együtt... szerinte a lassú tételek hihetetlen unalmasak voltak...

Nekünk, a kései leszármazottaknak, talán nem annyira.

Feltétlen, módfelett ajánlott.

*         *         *

_____________

Képek:

1-2-3-4-5-6-7

Koncert - A Melankólia Anatómiája

Az örvények.

Az örvények viselkedése aránylag találóan írja le azokat az eseményeket, amelyekről szó lesz. És persze kellően és szépségesen érthetetlenül.

A messzi légóceánok forgásrendszerei egymástól távol eső területeket összekötnek; a kölcsönhatások bonyolult mátrixba rendeződve, frontokkal és ciklonokkal, keresztszelekkel és mikroburst-ökkel, izobárokkal és gradiensekkel, szigorú törvényszerűségek mentén zajló jelenségeket okoznak.

Más szavakkal ugyanez: 

Esik az eső. 

Akár így: 

Volt egy koncert. 

Előzmények?

Nyilván a meteorológiai kiindulási adatok, amelyekből csak néhányat ismerünk, máskülönben lenne tényleg komoly időjárás-előrejelzés, mint ahogyan nincs.

Tihany, nem túl rég, egy szép fagerendás házban, végtelen kedvesség, Régizene Szalon, kis körben; egy szép álom még szebb megvalósítása. 

Veszprém, Jezsuita templom, nagy közönség, reneszánsz lant és vihuela, a város, ahol rég elfeledett szerzőkről már folyékonyan beszélnek, ahol a Lipóti pékségben kérdezek a Llibre Vermell után, és azt mondják, hogy ja, az a piros könyv, meg valami régi zarándok-cucc?…. Egy nagy álom realizálása. A Prima-díj, amit régizene-együttes kapott.

A Rózsavölgyi Zeneműbolt, ahol egy jazz-rajongó barát kissé akadozva, de megkérdezi az eladót, hogy Narvaez CD van-e. Amitől pár embernek valami megmelegszik, ott belül.

A tradícionális gondolkodók köre. Színvonalas kiadványok, könyvek, újságok.

Az Arcticus Kiadó. Amely rég megszűnt, vége. De ragyogást hagyott maga után. Meg fontos köteteket. Az ebay-en néhányuk százdollárokért ma már elérhetetlen unikum.

Hamvas Béla.

Akinek szellemisége és a régizene között szép analógiák húzódnak.

Nem túl ismert egyik sem, még manapság sem, de a legváratlanabb helyeken és a legkülönfélébb emberek között bukkan fel. Egy láthatatlan szövet, a Láthatatlan Történet. Mindkettő kiindulása a felettünk – alattunk – bennünk húzódó világok, a tiszta eszmeiség. A kezdők gyönyörködhetnek az Antologia Humana szép idézeteiben és a háromakkordos Folia harmóniájában. 

Aztán finoman bele lehet bonyolódni a Scientia Sacra komplikált számelméleti-metafizikai traktátusaiba éppúgy, mint a Reneszánsz polifónia szólamelosztásaiba vagy Machaut izoritmiás motettáiba.

A Medio Kiadó, aki útnak indítja és egyengeti a Hamvas Béla kötetek sorát. Amelyek alapjai, a kéziratok, egy szép segítség révén egy elegáns belvárosi lakásban laknak, két lépésre az Országháztól. Az egyik nagyobb szoba különösen jó akusztikája és a fenti véletlenszálakból fonódott hálózat időbelisége egy finom feszültség forrása lett, amely végül egy lakáskoncertben oldódott meg.

Szép dolog?, feltétlenül.

Emlékszünk?

Szépség ott keletkezik, ahol feszültség támad a pillanat és az időtlenség között.

Kezdés.

Sötét, csak a kottafények égnek. Pár szó bevezetés.

Aztán megpendíti.

Borzongás.

Mint amikor átgémberedett tagokkal belecsusszanunk a forró vízbe a törökfürdőben.

Mint amikor benyitunk egy előkelő, szépen megterített terembe.

Mint amikor egy hatputtonyos Tokajiba kortyolunk. 

Erős és sűrű. 

Napsütés.esszencia. 

Metafizika-párlat. 

Nyilván az is világos lesz, hogy a  reneszánsz lant, az tényleg az egyik leghalkabb hangszer, és az egyik legszebb ember alkotta tónus, meg hogy pont ekkora szobába való, és pont ennek a 20 körüli létszámnak, aki ott volt, de a mögöttes tartalom, az  egészen meghökkentő. Hogy egyszerű a zenei szerkezet, és aránytalanul nagy a harmóniaérzet.

Dufay és Spinacino, Milano és Aquila. Régi szerzők, az évszám az 1500-as évek közepe. Annyira közel ülünk, hogy beleérünk az aurába, amely normál esetben csak az előadót és a hangszert fogja körbe. Tehát nincs műélvezet, nem szopogatjuk a MÜPA erkélyén egyedül a kultúra-cukorkát, húszféle másik dolgon pörgetve az agyunkat. Dráma van, folyamatos intellektuális ottlét, nincs oldalra pislogás. Cserében egészen különleges az élmény, teljesen a zene belsejébe kerülünk. Megrendítő.

.

…az érzéki világ nem egyéb, mint az alvajáró lény káprázata. A világ nem hely, hanem állapot, és ez az állapot a varázslat, a májá. Amikor ezzel az élménnyel találkozom, megrendülök. Nem valóság a ház és mögötte a felhő és mögötte az ég. Nem valóság a leány, aki szembe jön, és nem valóság a virág, amit a kezében tart. Megrendülök és keresni kezdek és a varázslat mögé nyúlok, hogy leleplezzem és megtudjam, mi a valóság. Ezt a reszketést és tudásszenvedélyt hívják gondolkodásnak.

Csaba játszik nekünk. Mert ő is gondolkodik. Mellette az a sok Hamvas Béla könyv és kézirat a polcok labirintusában olyan, mint egy titkos erőtér, amely a több millió betű és karakter esetlen halmazából egy nagyívű és merész rendszert csinált, és amely tökéletesen rezonál ezzel a zenével, mint a húr az oktáv- és kvintpárjával.

Vihuela művek következnek. A régi Spanyolország zenei ellenállásának jelképe a megszálló mór csapatok laud-jával szemben. Néhány szerző kevés műve maradt fenn. A hangszer kicsi, nagyon halk, a tónus finom, olyan, mintha a többrétegű megszólalásból a felső-külső attraktív csillogást levetné, és azt mutatná nekünk, ami a lényeg, ami az Egy. Szelíd és alázatos. 

Csaba beszél róla kicsit. 

Úgy fogja, hogy ez jut eszembe:

…Érzékeny és törékeny, ártatlan és egyszerű. Gyengéd volt. Olyan gyengéd volt, hogy ahányszor csak arra gondolok, milyen gyengéd volt, megrendülök, szemembe könnyek gyűlnek. Azóta szeretem őt. Azóta szeretem őt mindenek felett és határtalanul és szenvedélyesen és reszketve szeretem és azóta értem, hogy a gyengédség az ő legnagyobb ereje. Ez a szelídség. Ez az alázat. A finomság, a tapintat, az előzékenység, az udvariasság, a báj, a türelem, a diszkréció. … Azért olyan erős, mert olyan gyenge. …Az ő félelmetes hatalma azért mennydörög, mert ő a leghalkabb.

Differencias. 

Nem, nem az analógiás gondolkodásmód kifejtése következik.  Vagy mégis? Így hívták a variációformákat, amelyeket most Csaba játszik. Valderrabano – a szerző neve a feledés határán, Folia futamai viszont olyanok, hogy szép tömeg gyűlik az utcán az ablak alatt, pedig a második emeleten vagyunk. 

A kettes villamos megáll, a külföldiek tátott szájjal hallgatják a kiáradó csodát. Csaba kicsit megfeledkezik magáról, beszívta az örvény, virtuozitása lenyűgöző, nekem furcsa, de Jimmy Hendrix jutott eszembe, amikor 'beszippantotta a gitárja'…mi pedig bámuljuk a rozettát, mintha valami mandala lenne…

Három lélegzetnyi szünet; hangszerváltás, most a barokk lant lép színre. 

Csaba szeretettel fogja, fűzi át a szíjat, de a szemében az van, hogy mit tettek veled, te szegény…beszél arról, hogy a zene fejlődése bizonyos szempontból a hangosság fokozása mentén haladt.

Valóban, a hangerő kb. dupla,  óriási hangi kiterjedés, komoly basszushúrok.

Az irány azonban csak horizontális. A merőlegesség szűnőben. Német késő-barokk, Bach kortársai, Kellner, Eckstein és természetesen Weiss.

A villamos hangos csörgéssel továbbmegy, a Hamvas-kötet becsukódik. Szép hangzás, kellemes, langyosvíz. Atompontos. Szerkezetek szorítása, rizspor, üresség. Zeneiskolásoknak kötelező. Jobb pillanataiban karcolgatja a felszínt. 

Saját koordináta-rendszerében rendkívül jó zene. 

Viszont sima koncert-feeling, valahol a jobb 15. sor, 9. szék, 4.900+ÁFA  a jegy, parkolás a mélygarázs –2. szint, egy piros Audi mellett állunk, ezt próbáljuk megjegyezni. Öt más dologra tudok párhuzamosan gondolni, pedig figyelek, higgyétek el. A francia barokkra gondolok, amely ugyanekkor, ugyanezen a hangszeren el tudna varázsolni.

A kontraszt az előzőekkel őrületes. Átsuhan rajtam, hogy ez így, ez az egész, egy direkt összeesküvés, zseniális, tényleg.

Vége, nagy taps. 

Erős. 

Tapshőmérséklet, újabban ezt figyelgetem mindenhol. Mert a közönség tudja, mi a jó, ne becsüljük le soha.

Szemekben szép fények.
Néhány üveg bor előkerül.
Beszélgetünk, gondolkodunk, sóhajtozunk. Barátok, ismerősök.

Kézről kézre jár egy  új AliaVox-os Llibre Vermell, tapogatjuk a celofánt, ki sem merjük nyitni.

Az új Hamvas kötet, A valóságban felébredni, ott van pár az asztalon. Gyönyörű kiadás. Az egyik felbontódik, még az illata is jó. Nevetünk, mert találomra belenyitva, Hamvas teljes komolysággal arról beszél, hogy szerinte a hársfának van a legsűrűbb árnyéka…

De nagyon jó volt itt.

___________________
Képek:
1-2-3-4-5-6-7-8-9-10: Holló Zsuzsa-11-12-13-14-15-16-17-18

Tükör-különbözőségek

Az évszám: 1600-as évek első harmada, a szerző Manuel Machado, a színhely a régi Portugália.

A lentieket meghallgatva pár másodperc után kiderül, hogy a dallam gyaníthatóan jóval régebbi, Machado a kor szokásai szerint csak a lejegyző lehetett. (Igen, a jófülűek, persze ez is egy Folia.)

Néhány, a Reneszánszból átívelő dallam, mint pl. ez, annyira erős, és akkora hatást okozott a régieknek éppúgy, mint nekünk ma, hogy százévek nyom nélkül múlnak, birodalmak roskadnak, a világ teljesen más, de szépségük marad a régi, nyugtalanító ragyogásuk fénye nem homályosul. Talán egykor valamelyik egyházi motettából rágták ki magukat a nép közé, az utca porába, a koldusok furulyájába...vagy pont fordítva, kintről szivárgott be a dallam a kánonba; senki sem tudja az igazi történetet. 

És van két nagyon jó lemez; különbözőbbek nehezen lehetnének.

Az első egy régi Huelgas felvétel, kicsi kórussal, a Reneszánsz polifónia emlékezetének minden gyönyörűségével.

Gyönyörű, áttetsző, mint a tiszta víz; minden szólam külön-külön és együtt végigjárja a dallamot, ritmus, az szinte nincs, ami van, azt inkább a szavak alakítják. 

Kórus, nem nagy, de pont akkora, hogy egy szólamot legalább ketten énekeljenek, hogy miért?, mert ez a Reneszánsz filozófia, egyrészt, hogy az egyéniség, az individuum ne önzősködjön egyedül, hanem olvadjon össze valami felsőbb közössé, másrészt ez az összeolvadás egy összecsengés is, ahol a mindig jelen lévő minimális hibák, amelyek a nem-ugyanazonosságból és a Mennyeitől történő különbözőségből szükségszerűen jelen vannak, tehát ezek kerüljenek fedésbe, vagyis egyenlítsék ki egymást. A kíséret nélküli kórusrésznél ez szépen hallatszik.

Rendkívül magával ragadó előadás.

A másik.

Na, az teljesen más történet.

A lemezről már beszéltünk; Fahmi Alqhai, a szír származású gambás, új generáció; nem érdekli sem a korhű hangszer - pl. ő egy csellótestű speciális épített furcsaságon játszik -, sem a felvételi tér atmoszférája - stúdióban, erősen belenyúlva, kihasználva a technika lehetőségeit készítették. 

Viszont a zene, és a mélységek, az valami rendkívüli módon. Lendület, sodrás, energia, szépség, ilyenek jutnak az eszünkbe. 

És elképesztő hangszertudás.

Kicsit megtekert ritmus, ami feléleszti a régiek szellemét; zseniális hangszerelés, amely a dolgokat kicsit továbbgondolja Raquel Andueza hangja fenomenális, nézzünk rá, csak bátran, igen, tényleg jó nő, ne szégyelljük,  itt már egy másik filozófia szerint haladnak a dolgok....

Mint egy bonyolult tánc, a női hangra egyre virtuózabb gamba-improvizáció a felelet, a nő hajthatatlan, csak ismételgeti a szép dallamot, a férfi már a lehetőség-határain túl, gyakorlatilag egy megőrülés, ugye ismerős a történet?

Meglepő, de a zene ezt a két lemezt  annyira egybefűzi, hogy minden különbözőségük ellenére, a metszetük, az gyakorlatilag ugyanaz. Tökéletes háromszög: a két Tükörkép, meg a Valóság. 

A két tükör megvan, képük soha nem igazi, sem optikailag, sem sehogy, itt a tudomány és a misztika  kivételesen egyetért; a valóság pedig valahol létezik, jelen esetben nem egészen tudjuk már, hogy pontosan hol.

A megszólalás...

Az elsőn annyira élő az énekhang, hogy azt kell mondjam, igen, költeni kell a hangrendszerre ezerrel, mert egyszerűen gyönyörű az egész, mindenestül..Van egy nagyon magas fekvésű szólam, kicsi rendszerekkel akár fejre is állhatunk, legjobb esetben 'nem torzít annyira...', a nagyok, amelyek jól szólnak, ott beakad a lélegzet.

A másik, az mindenen jól szól. (autóban is, csak próbáljátok - a pesti csúcsforgalomban különösen élvezetes…) És akkora beütésekkel, hogy megcsörrenti az ablaküveget...

Raquel meg előttünk sétálgat a szőnyegen, még a lábnyoma is látszik...

A hangerővel csak bátran, szomszédoknak vinni utána egy Merci csokit.

Mindkettő erősen ajánlott. 

Nem kell szívbajosnak lenni: akár rögtön egymás után is.

Nekem - most épp - pontosan egyformán tetszik.

Dos estrellas le siguen, morena,
y dan luz al sol :
va de apuesta, señora morena,

que esos ojos son


________________
Képek:
1-2-3-4-5-6-7-8-9

Vulkántúra - deMachy zenéje

Ritka szerző következik, alig-alig tudunk róla valamit, a századok elnyelték a részletes életútját. Ne gyötörjük magunkat, nem fogjuk megjegyezni a nevét. 

Le Sieur De Machy.

1685, Párizs, Piéces de Violle címen kiadott gyűjteményben minden álszerénységet félretéve az első nyomtatásban publikált gyűjteményként üdvözli a kötetet, mármint a sajátját, melynek darabjai viola da gambára íródtak. Nyilván ez erős túlzás, de a kiadás igen precíz, mondhatni tankönyvszerű. A dallamok mellett a legfontosabb az, hogy egészen aprólékos utasításokat adott a díszítésekre – miért is lényeg ez?, mert ma, vagy akár Bach idejében már minden pontosan le van/volt írva, az is, hogy vegyenek levegőt a zenészek, viszont akkoriban ez még erősen ritka volt, a lejegyzések majdnem csak tájékoztató jellegűek voltak, sokszor híján a díszítéseknek, de akár az ütemnek is.

Szóval igen korai időkben járunk, még a gamba 'felfutása' idején, valamikor Sainte-Colombe környékén.

Talán Savall volt még az, aki lemezen emlékezett meg róla, de most van egy sokkal újabb, a Glossánál.

Paolo Pandolfo.

Nagy cápa, olyanokkal szeli a hullámokat, mint Savall, Hille Perl, Cocset vagy Balestracci, valami egészen különlegesen jó lemezt készített. 

Kezdésből, az első néhány darab a francia udvart idézi; táncok, forgások, a Barokk, amikor még volt mit mondania.

Amikor eljutunk a 6-7. számhoz, kezd  kiépülni valami különlegesség, és nagyon komolyra fordulnak a dolgok.

Először az tűnik fel, hogy annyira egyben van a játék, hogy eszembe jutott norvég barátom, amikor mesélte, hogy egy koncertjén volt úgy, hogy percekig azt vizionálta, hogy Pandolfo és a gambája egy lett. Nem olyan mint, hanem tényleg egy. Igazából. Nem hangszer és előadó, hanem valaki vagy valami, ami beszél hozzá. A lemezről is teljesen ez jön le. Hozzánk szól egy nyelven, amelyet értünk is meg nem is, mert valahonnan a metafizikus ősnyelv eltemetett rétegeiből szól, amikor a gondolat még közvetlen érintkezési forma és létrehozó erő volt.

Az, hogy a zenében ennek szép nyomai megmaradtak, arra már régi korokban is rájöttek, vagy talán csak érezték, úgy, mit ahogyan ma is. De Machy is sok dolgot el akar itt mondani nekünk, és el ne higgyük, hogy itt érzelmekről van szó, mert az túlontúl általános, az a későbbi zenékre lesz inkább jellemző, hanem egészen konkrét dolgokra gondolt, valami olyanra, amelyet a normál beszélt nyelven nem tudott elmondani. Mert nem találta annak a felhőnek a formáját, amelyet egy fontos pillanatban látott, mert az csak egy forma lett volna, vagy a szürkének azt az árnyalatát, amit szerelmének szemében látott ölelkezés után, mert az meg jóval több volt, mint egy különös szín spektruma.

Aztán mindenféle bonyolult történet is szerepel, artikulációval, kiejtéssel, enyhe akcentussal, pont, mint az igazi nyelvben.

A hangszer, a viola da gamba, talán a leggyönyörűbb tónust adja, amit valaha ember alkotott. Emlékszünk, ugye? Voix Humaines. Ezen játszani az emberi létezés egyik megemelt szintje.
Zenei-akadémikus szempontból vizsgálva igazából csak néhány egyszerű szerkezet, ismételve, kidíszítve, színvonalasan eljátszva.

A valóságban, belül, teljesen más.

Forrongás - ez a jó kifejezés.

Már az indítás sem ártatlan. Túl gyors az első hang elővezetése. Séta a lávamezőn. Minden fortyog és izzik, egy vékony kéreg az, ami elbír, ezen terelik a látogatókat, illetve a hallgatókat. Nem lehet elég óvatosnak lenni. Mert mindenfelől gejzírek meg tűzoszlopok. Szikraeső. 

Pompeiben is pont így kezdődött.

Közvetlen mellettünk csapódnak be az izzó kövek, érezni forró lökésüket. Mi persze szerencsésen átérünk, ki, a szilárd talajra, nincs három perc az egész, halkul a zene, még kétszer is visszafordulunk, mert így messziről különlegesen szép tünemény. 

És az utolsó hangok után akkora hosszú lecsengés, mintha az a szál tenné le a földre az egészet, finoman, mint a helikopter, amely a Szentatyát szállította, mint egy borogatás, mintha vissza kellene hűteni a felhevült húrokat meg a hangszertestet, igen, tényleg, ezért nem mert hozzáérni kézzel. Tisztára, mint egy hajtóműleállítás egy vadászrepülőn.

Szóval teli van ilyenekkel a lemez. Néhol érezhetően bonyolult a nyelv, néhol csak egy sóhajtás. Fraktálszerű mélység. Minél figyelmesebben hallgatjuk, annál több minden fog kibomlani. Kérdéses, hogy eljuthatunk-e az alap-összetevőkig.
A helyes válasz az, hogy nem tudni.

Valószínűleg lesz, aki a nagy ágakat látja meg, és lesz, aki a levélerezeten is túljut.

Mindkét esetben – feltétlen ajánlott.


___________
Képek:
1-2-3-4-5-6-7-8-9-10.11.12

Táncórák idősebbeknek és haladóknak

1653 hideg februárjában a jól fűtött Hotel du Petit-Bourbon dísztermében egy 14 éves srác tűnt fel a Ballett de la Nuit bemutató előadásán, Boesset szerzeménye ment, Moliiere szövegével, óriási díszlettel és pompás jelmezekkel, és számos szünettel megszakítva, mert 13 órán keresztül tartott a darab, ill. a lakoma, attól függően, hogy éppen melyik szakasz folyt. 

A figyelem erősen összpontosult erre a mellékszereplőre, aki volt Óra, meg Jupiter, és akiről aztán Auróra közölte, hogy igen, Ő az, a Nap, aki mindig a nyomomban jár. Ügyesen táncolt, később egyre tökéletesebben, amin nem kell csodálkozni, hiszen Pierre Beauchamps, az Académie Royale de Danse igazgatója volt a tánctanár. 

Igen, a vékonycsontú epizód-táncos, ő volt a fiatal Luis, akit ma úgy ismerünk, hogy XIV. Lajos, a Napkirály.

Akinek uralkodása alatt Franciaországban a kultúra emelkedése egészen érthetetlenül meredek volt, neves zeneszerzők, színházi emberek és művészek csoportosultak az udvarban, igazi remekműveket hátrahagyva a későbbi századok számára. Ez akkor is igaz volt, amikor aztán a pazarlás a józan ész határán is túllépett, hihetetlen összegek úsztak el a nagyszabású udvartartás extravaganciáján. 

Amíg Itáliában az Opera színpadain a közönség ízlése az egyre bonyolultabb koloratúraáriákban nyert soha el nem múló izgatottságot, addig Franciaországban a tánc változott mesteri bonyolultságúvá. Nem túlzás azt állítani, hogy a tánc, a táncok ’akadémiai’ rendszerezése és oktatása innen indult el. Talán a legnagyobb ’táncteoretikus’, Feuillet, 1700-ban adta ki a Choregraphie tankönyvet, amely remekbe szabott illusztrációkkal segítette a táncolni vágyó publikumot. 

Akkoriban másképp működtek a dolgok, így nem sok magyarázó szöveg volt, a képek pedig sokszor nem is túl egyszerű szimbólumok és leíró karakterek voltak, gyönyörű geometriai mintázatokba szedve a táncos lábak röppályáját. 

Szép analógiás gondolatiság nyomaira bukkanhatunk. 

A Tánc és a Zene találkozásakor a Lépéseknek kell visszhangoznia a Dallamot.

A kísérő zenék repertoárja igen széles volt, operák és reneszánszból átszármazott táncok éppúgy szerepel, mint az alkalomra írt ritmus-betétek.

Ezekből ad egy finom válogatást Andrew Lawrence King.

Ki is ő?

Savallék együttesében beltag, a sajátja a The Harp Consort, ebben a blogban is szerepelt már.

A mai régizenében neve egyet jelent azzal, hogy hárfa, tényleg olyan, mint egy egyszemélyes szakértőiroda a témában. A hangszer egy barokk tripla hárfa.
Mi is ez?
A hárfa a régi korokban szimpla egysoros húrozású volt, ez azt jelentette, hogy bizonyos, később megjelenő ravaszabb akkordok és előjegyzések lefogása kényelmetlen lett, vagy egyszerűen lehetetlen. Ezért később kapott egy második húrsort, később pedig egy harmadikat is, így gyakorlatilag majdnem a teljes kromatikus tartomány rendelkezésre állt.

A lemezen d’Anglebert prelűdök, nyitányok és különböző betétek Lully és Campra műveiből, és néhány anonim lejegyzés, régi korokból.

Hogy szimpla kísérőzene táncokhoz, mármint egyszerű tánczene lenne, ami mai korunkban akár mint egy színvonalas háttérzene szolgálhat?
Meghallgatva a lemezt, teljesen más véleményre jutunk, főleg, he nem ijedünk meg attól, hogy alig találni egy-egy árva ellenpontot vagy valami később olyan-annyira áhított bonyolultságot. A több szólamról meg kár is beszélni…

Mert ilyenek jutnak eszünkbe, hogy harmónia meg összhang, színek és árnyalatok, felhangbőség meg ezt még egyszer, sőt, egészen távolra vezető metafizikai vonatkozások.
Meg a Szépség, mindenek felett, melynek megjelenítése tisztán hallható merőleges geometriát ad az alsó-felső világok közötti átjárásokhoz.

A hangzás rendkívül finom, ne feledjük, a hárfa egy teljes spektrumú hangszer, mint a lant vagy a viola da gamba; a romantikus nagyzenekartól és a szörnyűséges szimfóniáktól még szerencsésen messze járunk. 

Inkább Orfeusz jut eszünkbe, akinek zenéjére összesereglettek a földnek állatai, vadai, madarai és csúszó-mászói, és aki elhalt szerelmét hasonló pengetésekkel szerezte vissza az Alvilágból.

Boldog ember, aki hárfán játszhat. 

Aztán a folytatást ismerjük.

Az Euridiké-project elbukott, sőt, a hetérák az sem bírták elviselni, hogy ekkora szerelem egyáltalán létezik, mármint és leginkább, hogy nem ők részesültek belőle, hanem ez a … Euridiké, hogy Orfeó csak rá tud gondolni, miközben ölelgetik,  így a bús dalnoknak  halnia kellett.

A dicső francia forradalom mindent tönkretett és elsöpört, ezt a kultúra-fölfelé-kilengést tőből elmetszette, soha nem hajtott ki többé.

A hárfa száműzetésbe került, a Choregraphie meg egy könyvtár mélyére Párizs szélén.

A táncosok youtube-ről tanulnak, klasszika-romantika úthenger nagyzenekarjai és a késő Barokk mesterkélt üressége harapófogóban tartják a komolyabb zene kedvelőit.

Szerencsére a szorítást enyhíti néhány dolog.

Mint ez a lemez.
A kezünkben.
Meghallgatható.
És nagyon jó.

És most már szép számban vannak hasonlók.

Szépen világítanak, jelzőfények a mélyben rétegben, egyfajta  utat mutatnak a régi korokból valahová elfelé, leginkább felfelé

Feltétlen, módfelett ajánlott.















_______________
Képek:
1-2-3-4-5-6-7-8-9-10-11-12-13-14

_______________
Cím: